Hat nap önfegyelem után ( 500, 600, 940, 1000, 860, 1096) hetedik nap az akaratom megpihent és lőn binge (87328933128897189273).

Hat nap alatt 3,3 kg mínuszt hoztam ki magamból, melyből a hetedik nap két kilót vissza is gyúrtam magamra, de még így is előrébb vagyok.

A helyzet az, hogy van némi elégedettség bennem, ugyanis ezalatt a hat nap alatt többször kerültem olyan helyzetbe, amikor megálltam kevesebbél, nem csábultam el egy újabb finom falatnak. Mozgás terén sajnos nem állok olyan jól, hat nap alatt mindössze négy óra edzés, és nem igazán látom magamelőtt, hogy szeptembertől ezt hogyan lesz időm ezt felvinni heti 7 órányi izzadásra. Már van sejtésem az órarendemről és úgy számolom, hogy heti 6,5 óra meglesz, de úgy, hogy két teljes nap biztosan mozgás nélkül (illetve egyetemre, vagy munkába rohangálással) fog telni. Nem baj, ha emellett vékony lennék, akkor kibékülnék a helyzettel.

A tegnapi binge ugyanúgy megtörténhetett volna akkor is, ha előtte egész héten napi 3000 kalóriákat ettem volna. Egész nap labilis voltam, a bizonytalanság került előtérbe, nem láttam megoldást a problémámra és szomorú voltam. Tudom mi (ki) okozta és dolgoznom kell rajta, hogy az életemnek ez a része ne befolyásolja az evésemet. Illetve, hogy egyáltalán ne tömjem el az érzéseimet semmikor se étellel.

Anyukám lekvárt készít csak nekem, cukormenteset. Nem tesz bele édesítőt sem (az én családom egyébként olyat elvből nem használ, azt tanultam itthon, hogy ha valaki le akar mondani a cukorról, akkor ne egyen édességet, ne pedig kerülőúttal mégis egyen édeset), addig főzi, amíg minden víz elpárolog belőle, és egy egészen sűrű massza lesz belőle és olyan sűrű és kemény massza, mint ha aszaltgyümölcsöt ennél. Imádom, nagyon ízlik és remélhetőleg segítségemre lesz abban, hogy kevesebb más édességet egyek.

Itt a nyár utolsó három napja, hétfőn már egyetem.

Pár pillanaton áll, vagy bukik a világ.

Elfog egy érzés, és nem tudod megenni. Visszateszed a polcra, berakod a fridzsiderbe. Pár pillanaton múlik, hogy ha egy váratlan kakaóscsigázás becsusszan a napodba, akkor utána kompenzálsz-e azzal, hogy nem eszed meg az uzsit, amit még reggel otthonról becsomagoltál. Minden pár pillanaton múlik és a mi betegségünk az, hogy közben nem vesszük észre a pillanatot.

Tegnap vizsgáztam egy tíz napos programra - egyedül nekem sikerült a hatfős csapatból. Picit megerősödtem abban, hogy jó, ha azt tanulom tovább, amit tanulok, mert az életben többször hasznára leltem annak a tudásnak és tapasztalatnak, amit eddig szereztem vele.
Tíz nap Csodaországban - bejutottam, nem kell félnem már, hogy mégse sikerül.  Tegnap óta úgy érzem magam, mint egy kismajom, aki minden pillanatban örül a farkának. Nem szorongtam, nem néztem le magam és az életem, nem éreztem magam annyira céltalannak és hasztalannak. És főleg kudarcosnak. Meglett a nyelvvizsgám, amiről sose gondoltam volna, hogy nekem, a világ legrosszabb nyelvérzékű leányának elsőre meglehet, folytatom az egyetemet, dolgozgatok, sportolok és a fridzsider tele sok egészséges finomsággal.
Olyan mintha minden klappolna - amíg nem nézek bele a tükörbe, és nem látom meg az órmótlan csípőmet. Amíg nem próbálok felvenni egy farmert, ami csak a térdemig jön fel. Amíg nem fog el a kétségbeesett vágy, hogy megegyek egy, inkább két tábla milkát. Amíg nem gondolok arra, hogy életem legszebb éveit elszúrom avval, hogy gyűlölt testben élek (nem, nem utáltam ennyire a külsőmet 42 kilósan). Amíg nem ül le mellém a villamoson egy lány, akinek minden porcikája harmadakkora, mint az enyém. Amíg nem gondolok arra, hogy nem elég, hogy magamat utálom, de ezt a testet és a bennelevő lelket sem szereti igazán, (tudjátok, olyan teljes szívből senki).

Ma nagyon meg szerettem volna ajándékozni magam egy új edzőcipővel, de semelyik méret nem stimmelt a lábamra. Mi volt az első gondolatom, amikor csalódottan kijöttem a boltból? Na mi? Az, hogy akkor zabálni kéne inkább.

Azért végülis: minden jó.

Hihetetlenül gyorsan elrepül 670 kalória, amiből a képen látható ebédem "csak" 580-at nyomott, serpenyős csirkemell kápiapaprikával, lilahagymával és cukkinivel, mellé fetadarabkás spenót. Edzeni is voltam, borzalmasan mérges vagyok magamra, mert nem adom ki magamból azt, amire képes lennék, jóval kevesebbel beérem. Messze nem fárasztom ki magam úgy, ahogy kifáradhatnék - borsószemkisasszony a tornaórán: nem koncentrálok, idő-előtt leállok, beérem kevesebb ismétlésszámmal is. De utána spinningen legalább rendesen kihajtottam magam. Nem tudom miért csinálom, miért nem akarom jobban.

500

Nagyon rég volt ilyen, hogy "úri-muriból" nem mentem el edzeni. Az utóbbi időben annyira kellemetlennek élem meg a kapcsolatomat az edzőmmel, hogy ha lenne más, aki ilyen intenzitással megdolgoztat és érezném a fejlődést, ahogy Hajcsár mellett érzem, akkor azonnal váltanék. De nincs ilyen a közelemben. A pihenést megérdemeltem, amióta hazajöttem a nyaralásból összesen egy nap, ha volt, amikor nem mentem sehová. Egy feltételem volt a lustálkodásért cserébe: ma nincs binge.

A szüleimtől kaptam egy csodálatos karosszéket, életem első saját gurulószéke. Nincs szívem felállni belőle és bevinni a laptopot az ágyba, pedig úgy fázom és nagyon betakaróznék. Az ágy mindenképpen biztonság, onnan kevésbé állok fel enni, mint bármely másik pontjából a lakásnak.

Vasárnap vár rám egy vizsga és én ahelyett, hogy tanulnék, leveszem a magaspolcról a régi füzetkéimet, amikbe feljegyeztem, hogy mikor-mit ettem. Kiírom egy másik füzetbe, táblázatba szedve, hogy az elmúlt négy évben hónapról-hónapra hogyan változott a súlyom. Majd konstatálom: az elmúlt két évben tíz kilót híztam. Tavalyhoz képest pont a felét, vagyis öt kilóval vagyok nehezebb, mint tavaly ilyenkor. Nu tehát, bőven van mit leadnom, és én persze két évnyi kemény munkát két hónap alatt szeretném lerombolni. És a logika stimmelne is, hiszen építeni jóval nehezebb és időigényesebb, mint bármit megsemmisíteni, azonban a megsemmisítés az maga volt a hízás, a testem elpusztítása zsírpárnákkal, és most jön csak az építés: szépen kifaragni a valaha-volt testem, felépíteni a hegyomlás fölé egy kis karcsú hidat.
Eszelősen vettem ki sorra a fridzsiderből és a spejzből ls tetten rá a konyhamérlegre az összes olyan ételt, amely a tiszta napokon megfordul a számban: light túró, paradicsom, cukkini, zabpehely, répa, stb, mindent lemértem, hogy könnyebb legyen fejben mindig megsaccolnom, hogy hány kalóriát eszem. Nem is gondoltam volna, hogy a napi egy teáskanál őrült lenmagom - amit túróval összekeverve eszem - csupán 5 kcal. Az is meglepett, hogy egy kisebb alma is 177 grammot nyomott, tehát 55 kcalt, és egy kis tányér zabpehely is bőven 100 kcal fölött van. 

Szükség volt erre, mert úgy eszem, ahogy kinézek. Régebben délelőtt elalmáztam, majd főztem valamit ebédre és ebéd után egy-két almával vígan kibírtam másnapig. Persze ez nem a nagyon sovány időszakomban volt, hanem inkább az 50-53-ig terjedő időszakban. Hát most nagyon más a helyzet. Ha ebédig viszonylag "jó" is vagyok, ebéd után jön a vacsora. Vagy csak az egésznapos zabálás. Mániákusan azt gondolom, hogy nekem szénhidrátot kell ennem, merthogy én mozgok, meg ilyen hülyeségek. Mekkora baromság. Tény, hogy a nyaralás alatt napi több adag szénhidrátban dús kajától is fogytam, de ott legalább mértéket tudtam tartani, akadályozva voltam a folyamatos papikálástól és elnézést, de folyamatosan fostam, szerintem a csapvízzel nem stimmelt valami. Engem itthon senki nem akadályoz és az éléskamránk maga Ali Baba kincsesládája, mi szem-szájnak ingere és a gyomrom köszöni, bivalyerős,  tegnapi pizzára-burekra-fagyira-csokira-diákcsemegére-chips se kottyant meg neki. 

Az elmúlt egy hétben mindent megtettem azért, hogy az elmúlt hónapban leadott 2-
3 kilót duplán visszahízzam. Újra rengeteget mutat a mérleg, újra itt a depis hangulat és a motiválatlanság.
Fekszem az ágyban és a tennivalóimon gondolkodom. Szeptembertől akár elkezdődhetne egy nagyon sűrű és szeretnivaló új hónap, amikor alig leszek itthon és rengeteget rohangálok. Minden az én kezemben, csak rajtam múlik, hogy jól érzem-e magam a bőrömben, vagy inkább szenvedek. Hogy szorongok, vagy pedig minden napot igyekszem maximálisan széppé tenni.
A jobbra olvasható kis idézetre tegnap bukkantam instán, és megtetszett. Borzalmasan fontos a fokozatosság, és bár tudom, hogy sokan képesek egyik napról a másikra felhagyni bizonyos szokásokkal, nekem ez a gyors és végeleges váltás sosem ment. Már annyi szó esett az "ennek a napnak már mindegy, úgyis elb.sztam"-típusú felfogásról, amiben élen járok. A kulcs abban rejlik, hogy el kell engednem a "mindent, vagy semmit"-akarást, ha hetente fél kilót adok csak le, akkor hetente felet, de be kell érnem a kicsivel is, és nem visszautasítani csak azért, mert nekem a nagyobb változás kéne, akkor is, ha azt nem tudom megszerezni.
Apró változtatásokon keresztül fogok tudni eljutni a nagy változáshoz. Nagyon jó lenne, ha holnaptól Karácsonyig nem eszem csokit, de annak is tudnom kell örülni, ha megállok egy pálcikás fagyinál, és nem tüntetek el utána még egy tábla csokoládét is. Nem tudom ismeritek-e, de már hosszú hónapok óta rákattantam a Giant müzliszeletre, ami majdnem 10 deka, darabonként 450 kalória, kivéve ha csokis, mert akkor mégtöbb, és bár egészséges alapanyagokból készült és "csupán" nádcukorral édesítik, de így is óriási mennyiségű szénhidrát. Emlékszem, amikor 2011 őszén 53 kilósan komolyabban elhatároztam, hogy lefogyok, akkor eleinte a tartalmasabb édességeket leváltottam müzliszeletekre, 70-80 kcalos 20 grammos cerbonaszeletekre. Valahogy újra be kéne érnem a kevesebbel. Fokozatosan kevesebbet kell ennem ahhoz, hogy visszaférjek a nadrágjaimba. És akár hiszitek, akár nem, én nem csodákat szeretnék, csak leadni azt a feleslegtet, ami miatt olyan ruhákba sem férek bele, amelyek jóval az evészavarom előtt vígan feljöttek. Ha nem kéne nadrág helyett leggingsekbe gyömöszölnöm magam. Tudjátok mennyire vágyom erre?
Nem csak vágyni, tenni is kell.
És nem elég csak külségekkel foglalkozni. Változtatnom kell magamon, el kell engednem a keserűséget, a kicsinyes sérelmeimet és ha kell, magamat megerőszakolva, de javítanom kell a természetemen. Nem engedhetem, hogy azokon csattanjon az evés-küzdelmem okozta elkeseredettségem, akiket a legjobban szeretek. A szüleimmel sokkal megértőbbnek és odaadóbbnak kell lennem, sokkal több türelemmel kell lennem, és be kell látnom, hogy nincs okom őrizgetnem a sérelmeimet. Mindent nekik köszönhetek, mindent. El kell tudni engedni rengeteg félelmet és sérelmet, hogy a helyére sokkal szebb érzések kerüljenek.
De meg kell szabadulnom azoktól a dolgoktól, amik lehúznak. Oké, apróságnak tűnik, hogy leblokkolsz valakit facebookon, vagy, hogy kitörlöd a telefonszámát, de számomra nagyon felszabadító érzés volt, és visz előre abban, hogy újabb változásokat hozzak az életemben.

Az edzőmmel is fordulópontra jutott a kapcsolatom. Óráról órára megbánt valamivel, akár a teljesítményemmel, akár pedig a külsőmmel kapcsolatban. Vagy megpróbálom leszarni, vagy visszaszólni. Nem szeretném otthagyni az edzéseit, mert nélküle nem tudnék intenzíven izmosodni, de nem szabad, hogy érzékenyen érintsenek egy 50-hez közeledő, az egyedülléttől egyre inkább megkeseredett ember beszólásai.

A képeken a mai túrógombi-parti jeleneteit láthatjátok. Holnaptól szárnyalás.

http://instagram.com/vattacukka

Olyan dühítő, hogy mennyire szarul nézek ki. Ha meglátom a régi képeimet, azonnal megszáll az erő, hogy jól lekoplalom magam - mi az nekem nem enni?! , mostantól addig nem eszek, amíg nem nézek ki újra olyan kis csontikán. Aztán pár perc múlva a hatodik kanál tehina (szezámmagkrém) után rájövök, hogy én nem tudok koplalni, ha éhes leszek, ennem kell - ez vagyok én: Végtelen Zabália.

Pár napja jött egy emil, pont mikor a Mekiből kiléptem, hogy átsétáljak a KFC-be: megvan az indulásom napja, Meseország vár engem. Kevés motiválóbb dolog van, mint ezaz út. Oda még sose indultam 45 kiló fölött, és idén sem szeretnék, de azt nem gondolhatom komolyan, h bő két hónap alatt leadok 10 kilót.
Az éhség megállás nélkül üldöz. A betegeskedés számlájára írom ezt meki-hetet, minden szabályt, amit felállítottam, durván megszegtem. Rengeteget ettem, cukrot, péksütit, szendvicseket, pizzát, sütiket, csokit, fagyit, mindent, állandóan. Csütörtökön szántam csak el magam, hogy elmenjek az orvoshoz, aki megvizsgálni sem akart, az a típus volt, aki kifejezetten rühelli, ha a rendelőjébe beteszi egy beteg a lábát, de a laborba azért küldött mintát belőlem, ami szerencsére negatív is lett.

Tegnap a Hajcsár Edzőm nem engedte, hogy annyi súlyt felpakoljak fel a rúdra, mint szoktam: ennek semmi értelme, vagy szabályosan megcsinálod a feladatokat kisebb súllyal, vagy hiába jöttél el edzeni. Igaza van, hogy sokszor csak erőlködöm, ahelyett, hogy a feladatot szabályosan végigvinném, de vannak olyan gyakorlatok (kitörés, előlgugolás-nyomás, felkapás), ahol igenis meg tudom szabályosan csinálni több súllyal is. Mindenesetre semmilyen izomlázat nem érzek tegnapról mára, szóval nem vagyok biztos benne, hogy igaza volt. Ma viszont majdnem egy hónap kimaradás után újraindult a kedvenc erősítő órám a Világ Legcsodálatosabb Edzőjével, szörnyen hálás vagyok a sorsnak, hogy hozzá járhatok, nem az ő óráján tudnék formásodni a legtöbbet, mert ide sok kezdő jár és nem tudunk olyan tempójú és intenzitású edzéseket csinálni, mint a Hajcsárnál, de azért rendesen leizzadok az óra végére és izomlázam is általában van utána. (Én is kezdő vagyok és Makó-Jeruzsálem fényévnyire tartok a versenysportolókhoz képest, a "kezdő" kifejezést csak úgy értem, hogy már picit edzettem vagyok azoknál, akik csak ismerkednek a mozgással) .

Tegnap óta újrakezdtem a lehetetlent: levinni a súlyomat. Lássuk, most hány nap alatt bukom el. Azért csodákra ne gondoljatok, tegnap 750, ma 1500, a betűzdelt képeken ennek a két napnak az ebédeit láthatjátok, de ezeken kívül persze sokminden mást is ettem, gyömölcsöt, túrót, magokat, répát, stb és ma két gombóc fagyit is. Tudjátok mibe vagyok én szerelmes? Az ételek színeibe. Egyszerűen lenyűgöz. Az étel szép.

Csalódott vagyok, a súlyom visszazökkent az utazás előttire, hiszen hétpofára bingélek, főleg amióta lepukkantam.
Reggel szinte éhgyomorra indultam el edzeni (a tegnapi binge után ma a szokásos napindító kávé+répa után a gyomrom nem kívánt újabb befogadnivalót), a teremhez közeledve 11 tájban azonban már annyira megéheztem, hogy elterveztem, gyrost fogok ebédelni a délutáni barátnőzés előtt, azonban az utolsó pillanatban kiderült, hogy az edzésem elmarad, így eltántorodtam a gyrostól (túl korán van még ahhoz, hogy rendesen átsüljön az az óriási hús azon a nyárson és annyi rémtörténetet hallani) ezért úgy döntöttem végül, hogy a Mlinarba megyek, ami az egyik kedvenc pékség láncom a verhetetlen burekja miatt, dehát az annyira zsíros, úgyhogy ezúttal beértem egy remek tonhalas szendviccsel (nagyon finom volt, de mondjuk hiányzott belőle eléggé a zöldség, mindössze pár karika hagymát, néhány szem kukoricát és egy kóró salátalevelet szórtak el az amúgy kifogástalan ciabattában. A barátnőkkel két nagy szelet túróslepény rajta egy gombóc fagyival, itthon pedig pisztáciáztunk, ami amúgy a világon a legeslegeslegesleglegkedvesebb ételem az egész földkerekségen, nincs finomabb dolog nála, nem létezik.

Hát efféle finomságokkal telt a mai nap, és mi marad belólük? A keserűség, hogy már megint ennyit zabáltam.

Annak ellenére, hogy a mai napom a kesergésé, mert eléggé lebetegedtem és talán már fél éve nem fordult elő ilyen, hogy az egészségem nem engedett edzeni, történt egy jó dolog. Melóból hazajövet bementem a Levisbe és a leárazott farmerek közt kutakodva rátaláltam egyre, amit tökéletesen passzolónak éreztem ahhoz a cipőhöz, amit ősszel szeretek hordani, és talán már írtam, hogy összesen egy nadrágomba férek bele, amit nyár elején vettem, amikor már tűrhetetlennek éreztem, hogy egy nadrágomba SE férek bele (konkrétan egész télen egyszer nem volt rajtam rendes nadrág, hiszen azok a tíz kilóval kisebb, múltbeli testemre vannak méretezve, ezért csak leggingset hordtam). Szóval a féláron felbuzdulva úgy döntöttem, indulok a próbafülkébe nacikba préselni a disznósajtomat. Nade milyen méretet vigyek. Legutóbb egy 28-asba alig fértem bele... de azért 29-es nadrágot nem vennék meg, sírva fakadnék mindig, ha felvenném. Beviszek egy 28-ast, és egy 27-est. Na meg egy 26-ost, nincs is annál mókásabb érzés, mint amikor egy naci a térdedig jön fel.

A 28-ast le tudtam tolni. A 27-esben egyszer leguggolok és lecsúszik teljesen. Amikor a 26-os is kényelmesen feljött, akkor azért elkezdtem gyanakodni: olyan, mintha elcsúsztatták volna a méretezést, hogy a kövér nők felbuzdulva azon, hogy egy számmal kisebb naciba is beleférnek, örömükben vásároljanak. Tuti. De azért hátha nem.

Ja, 53 kilóval ébredtem, amit a betegség okozta elkeseredésemben makulátlan 3500 kcalos bingével szartam el. Nembaj, én szeretem a dolgokat előlről kezdeni...

Állandóan csak ennék, főleg édességet. Szinte erőszakkal kell kényszerítenem magamat, hogy amikor itthon vagyok, ne folyton csak papikáljak. Már reggel nyolckor nekiálltam főzőcskézni, nem hagyott nyugodni egy zabpelyhes túrógombóc recept - persze nem sikerült, vízben főtt mézes-túrós rántotta lett, amit utána serpenyőben kakaóporral kisütöttem.A délelőtti gyömölcsözgetés után kettő körül megsütöttem a képen látható lazacos zöldséget, desszertnek két alma, és most kissé bágyadtan az ágyban fekve várom, hogy összeszedjem magam és elinduljak az esti edzésre.

Sovány voltam valaha kétszer

Egyszer volt hol nem volt, tegnapelőtt kifogyott az elem a mérlegből és a lehető leglazább módon azonnal a szüleim elé álltam, hogy amúgy nem mintha olyan fontos dolog lenne, de hosszú idő után ma épp ráálltam a mérlegre, és képzeljétek, nem jelzett ki semmit, talán kifogyott az elem, nem mintha sürgős lenne, de ha épp olyan boltban jártok, esetleg nem hoznátok légyszi egyet, persze miattam nem kell..
  Egy teljes nap telt el kétségek közt a súlyomat illetően, de az elem megérkezése azonnal boldogsággal és nyugalommal töltött el, csak kár, hogy minden boldog pillanatnak egyszer vége szakad: Megtennéd, hogy ráállsz leellenőrizni, hogy működik-e? Te mezítláb vagy, én pedig utcai cipőben - hangzottak Apukám utasító szavai én pedig azonnal leszögeztem, hogy nincs azaz I.ten, hogy ilyen nyilvános megszégyenítésben részt vegyek - mégha a legkevésbé sem volt benne ilyen szándék, de annál nagyobb szégyen nem létezik, hogy a mérlegre álljak a szüleim előtt és magukban mosolyogva konstatálják, hogy "igen, nem csak látványra nagy a mi kis dagi Ödönkénk, hanem tényleg az", hát köszönöm, nem. (A helyzetet amúgy a nővérem oldotta meg, aki semmilyen súly és agyproblémával nem küzd, így habozás nélkül ráállt a mérlegre leellenőrizni, hogy működik-e már).

2011 tavasz, hazajövünk a szüleim házassági évfordulója alkalmából elkövetett pizzázásról. Bennem egy egész pizza és persze az aznap megevett almák, répák, vagyis az egészségesnek hívott éhség eltömő anyagok. Márciusi tél, csizma, farmer, 5-6 réteg pulcsi. Hazaérve levettem a felsőimet és indultam a szennyes felé, cipőben, nadrágban és atlétában, ekkor még nem tudtam, hogy nem kellett volna ilyen óvatlannak lennem. Anyukám meglátta a karomat és elförmedt. Felförmedt. Emlékszem, hogy örültem, hogy vékonynak lát, hogy kicsit büszke voltam magamra, hogy soványnak látszom a szemében és nem kövérnek. Le kellett tolnom a nadrágomat, hogy megnézze, hogy a lábam is úgy néz-e ki, mint a karom.  Ezt már megalázónak éreztem. Ráállított a mérlegre. 44 kiló voltam félig felöltözve, kajával és némi vízzel a gyomromban (aznap reggel 42 kilóval ébredtem). A 44 kilót nem tartotta túl ijesztőnek, de kétségbeesettséget mutatva egész nap veszekedett velem, hogy egyek többet, fejezzem be a mániákus diétázásomat. Kimentünk a konyhába és fehér kenyeret kellett ennem. Ettem, de nem érdekelt, tudtam, hogy elcsendesedik a dolog, majd elfelejti, hogy engem kell figyelnie.
Részben elfelejtette, de 2011 tavasza és nyara volt azaz időszak, amikor a legtöbb "rámpirítás" ért a súlyomért, ekkoriban időnként Anyukám kétségbeesetten próbált rávenni, hogy hízzak. Majd a nyár második fele és az ősz sok boldog és felszabadult utazással telt és 42-ről 53-ig szökött fel a mérleg. Ősztől nem is ért több szekálás a súlyom miatt, Anyukám megnyugodott, hosszú ideig nem látott csontsoványnak. Karácsonyra azonban már újra 44-45 kilónál tartottam, amit 2012 kora tavaszára letornáztam 40 kilóig. Utólag, a képeket visszanézve ekkor néztem ki ijesztően soványnak, és ami miatt Anyukám egy évvel előtte veszekedett, össze nem hasonlítható ehhez az állapotomhoz képest. Hosszú út vezetett idáig és nem igazán emlékszem, hogyan sikerült olyan gyorsan és könnyedén visszafogynom, de ekkoriban hashajtóztam a legtöbbet és egy szorongós pánikbetegség is hatalmába kerített, ami eleinte csak olyankor mutatkozott meg, miután megettem egymás után három-négy tábla csokit és megittam rá egy üvegcse hashajtót: a szívem hevesen kalapált és azt éreztem, fulladok. Egy idő után ennem se kellett ahhoz, hogy rosszul legyek: bárhol és bármikor elfogott egy érzés, pl, hogy féltem felállni, mert azt éreztem, akkor elájulnék, féltem elindulni, féltem megmozdulni. Sírva telefonáltam a szüleimért, hogy jöjjenek értem, hogy vigyenek haza, hogy szabadítsanak meg ettél a szorongató és fojtogató érzéstől, ami hatalmába kerített. Otthon jó volt, de otthon is tudtam szorongani és ok nélkül sírni . Féltem, hogy összeesem, féltem, hogy leáll a szívem. Féltem magamtól. Az egyik pánikrohamos rosszullétem után, a háziorvos megvizsgált, kérdezgetett az evési szokásaimról, érdeklődött, hogy miért fogytam ennyit, mit eszem, és emlékszem, hogy kicsit elmosolyogtam magam lányos zavaromban, ismét hízelgett a lelkemnek, hogy soványnak látnak, szinte hálás voltam, miközben azt válaszoltam, hogy csak próbálok egészségesen enni, de nem eszem keveset, ma is megettem már négy almát és három répát - mondtam ezt reggel fél kilenckor.
Mindketten megrökönyödtünk a válaszomon. Én elszégyelltem magam, hogy ennyit ettem már reggel, rajta pedig láttam, hogy tökéletesen érti a helyzetet. Még aznap figyelmeztette a szüleimet, hogy a lányuk  anorexiás. Nagyon megijedtem, hogy a szüleim kontrollálni fognak. De nem, ők segíteni akartak. Az anorexiás figyelmeztetés nem érdekelte őket, ők azt látták, hogy "kivagyok". Hogy félek, fulladok és folyton sírok. Azt szerették volna, hogy jobban legyek, de az evési szokásaim és a rosszulléteim közti összefüggés számukra nem volt egyértelmű (számomra sem az), ezért inkább abban próbáltak segíteni, hogy jobban érezzem magam. Filmeket néztünk, beszélgettünk és örültek, hogy a rossz hangulatom ellenére jól csinálom az egyetemet, támogatták azt is, hogy eljárjak edzeni, ami egész életemben az egyedüli konstans siker-érzést adja nekem. Tudom, hogy a súlyom a legkevésbé érdekelte a szüleimet méghozzá azért,  mert bár soványabb voltam, mint valaha az életben, de kevésbé viselkedtem bezárkózva és ellenségesen, hiszen folyton nekik sírtam el a félelmeimet, tőlük kértem segítséget a pánikolás leküzdésében és én is annyira megijedtem magamtól és a testem látványától, hogy borzalmasan sokat és hatalmas biztonság érzést jelentett, amikor velem voltak a szüleim. Emlékszem, Anyu néha megfogta a kezem és kedvesen ezt mondta: hát hogy lehet ennyire picike baba kezed? Olyan jó neked, hogy ilyen picike vagy. Amióta nagydarab lettem, azóta időnként elszégyellem magam, amikor Anyu rám néz, hogy már nem vagyok az ő kis törékeny babája.

2012 augusztusában láttam utoljára a mérlegen 42-es számot, de a drasztikus 50 fölé hízás sokáig elmaradt, csak másfél évvel később, 2013 nyár végére feltornáztam csak fel magam masszív 50-53 kilóra, 2014 óta pedig 56 kiló környékén mozgok és nem egyszer mutatott a mérleg közel 60 kg-ot egy zabás nap végén.

 Most csak egy-két kilóval tartok lejjebb, egész másképp működik a testem, míg régen, amikor egy nap megettem közel 10 000 kalóriát, majd egy-két egészségesebb nap 3-4 kiló különbséget hozott.  Ma már egy binge nagy ritkán jelent egy táblányi csokit, már nem eszem magam mozdulni nem tudó "szuszogósra", mégis, a mérleg olyan lassan mozog, mint soha. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy 1-2 éve még a "bűnös" és "bűntelen" napjaim teljesen elváltak egymástól, bizonyos ételeket a bűntelen napokból teljesen kizártam, olyankor nem ettem soha édességet, sajtot, kenyeret, kis mennyiségben sem, ez ma már nem ennyire fekete-fehér. Már nem vagyok ilyen szigorú magammal, már sokkal kevesebb dolgot zárok ki, nincsenek u.n. tiszta napjaim amikor csak minimálisan hízlaló dolgokat eszem, így a bűnös és a bűntelen napjaim csak a mérték tekintetében különböznek egymástól.  De azért a legutóbbi nyaralásom óta (másfél hét telt el, hogy hazajöttem) a cukrot és a kenyérféléket jelentősen visszafogtam, utóbbit szinte kifogástalanul, előbbivel azonban rendesen meggyűlik a bajom, hiszen a legdurvább függője vagyok az édességnek és minden nap lecsúszik valami.  Jó lenne figyelni a kalóriákat és megállni egy ponton, de ennyire még/már nem vagyok erős, ezért egyelőre csak próbálok egészségesebben és okosabban enni, pl ahogy alábbi kép is mutatja, Anyu bazsalikomos-fokhagymás tésztájából csak féltányérnyit ettem, és inkább főztem magamnak egy nagy adag zöldséget (babos-kápiapaprikás-répás-paradicsomos lecsószerűség). Előtte és utána alma, füge, light túró, lenmag, meggy, barack, körte. Így eszem mostanában.
Ma reggel: 53,8

Új élet, új blogdesign. Hazajöttem tíz nap olaszországi nyaralásból. Indulás előtt egy héttel derült ki, hogy sikerült a nyelvvizsgám, ami előfeltétele a szeptemberben kezdődő mester képzésemnek, szóval egészen vidáman és nyugodtan szálltam fel a repülőre: nem kell félnem, egy év kihagyás után újra egyetemre járhatok, lesz órarendem, tanulnivalóm, dolgom, nem kell magamat annyira hasztalannak éreznem (előző szeptemberben a bölcsész BA diplomám megszerzése után "valami másba kéne kezdeni"-alapon beiratkoztam egy fogtechnikus suliba, de hamar feladtam, semennyi örömömet nem leltem benne, sőt, kifejezetten utáltam. Viszont ráébresztett arra is, hogy mennyire nem tudok elképzelni más témát az életemnek, mint amit előtte tanultam, és amit most folytatni fogok. Ha eme blog tematikája szerint akarnám összefoglalni a nyaralásomat, azt mondanám : szuper volt, bő 2,5 kiló mínusz. De kicsit szégyellném, ha a kint töltött csodás napjaimat ennyiben mutatnám be, azonban ez mégiscsak egy evős-blog, és tudnom kell húzni egy határt, hogy mit adok ki itt magamból, és mit tartok meg a valós életem valós beszámolóinak. Ennek a blognak a viszonylag hosszabb életét annak köszönhettem, hogy nem estem abba a hibába, hogy mindenről be akarok számolni, igyekeztem szigorúan csak kaja-témánál maradni (kiskorom óta minden naplóírásom ott bukott el, hogy képtelen voltam kibírni, hogy ne számoljak be mindenről, azonban mindenről beszámolni nem lehet és ez a tény mindig elvette az írás-kedvemet). Mindenesetre a nyaralásom igazán értékes élményeiből maradjon itt elsősorban az új háttérképem, amit Campania tengerpartján készítettem, de megfogadtam, hogy semmilyen elvhez nem fogok itt ragaszkodni, az írás segítség az ilyen agyament embereknek, mint mi, és ha esetleg másról is írnék, mint a napi intake, akkor ezentúl megpróbálom nem visszafogni magam. Visszatérve a nyaralásra, egyedül mentem egy kisebb hátizsákkal, hostelekben aludtam, finomakat ettem, rengeteget sétáltam, túráztam és sokat lubickoltam. Leégtem, koplaltam, túlzabáltam, kompenzáltam, stb. Talán soha életemben nem volt olyan tíz nap, hogy ennyire sokat jártam volna, estére a lábaimat rendszerint alig éreztem, pedig nem edzettem keveset az utóbbi időben és hegy sem ér olyan ritkán, hiszen 1. azon lakom, és 2. naponta járok spinningre, amin ugyebár hegyeket imitálunk. Örültem, hogy nem a lustaságról szól a kintlétem, mert igaz, hogy sokat heverésztem a tengerparton, de avval, hogy másfél órás hegyi sétával lehetett csak a számomra legkedvesebb (és egyben legkihaltabb) partszakaszhoz eljutnom, evvel picit azért ledolgoztam a reggelire a hostelban kapott nutellával töltött croissant (vagy ahogy ők hívták: cornetto), aminek - a helyi szokások szerint - teljesen fánk-szerű zsíros, olajos tésztája volt - teljesen addict lettem tőle. Evvel megpróbáltam kihúzni 1-ig vagy legkésőbb 2-ig, amikor rendszerint ettem egy mortadellás, vagy mozzarellás szendvicset és vettem 1.5 euróért akkora adagot a világ legfinomabb pisztácia és mogyorófagyijából, mint nálunk hét gombóc a Szamosnál. Délután kekszet, vagy pufirizst rágcsáltam, vacsorára jobb esetben valami gyümölcs, vagy néha pizzaszelet, esetleg olyankor is fagyi. Tehát messze nem a koplalás olvasztott le rólam 2.5 kilót, hanem az, hogy itthon MÉG ENNÉL IS TÖBBET ESZEM.