Elvesztem

Minden borzalmasan törékeny lett. Nem érdekel az evés, dehát az evés érdekel mindennél a legjobban.
Szeretném, ha a kapaszkodóm lenne, amolyan egy biztos pont. De hol érdekeljen engem az evés, ha az egyik szülőm Arc Heinriktől szenved? Akarom mondani én szenvedek az ő archeinrikètôl. Nem tudhatom ő mennyire szenved, csak a saját szenvedésemet ismerem, az pedig épp annyira erős, hogy már el is vesztem. Elvesztem a bizonytalanságban. A “mi lesz később” gondololatokban.
Elvesztem azokat az embereket, akiket a legjobban szeretek. Elvesztem saját magamat az önsajnálattól és a fásultságtól. Az öngyűlölettől.
Szeretnék másvalaki lenni, más értékrenddel, más testtel, más vágyakkal. Ellep az érzés újra és újra, hogy lecsúsztam mindenről.

Boldognak magam sosem éreztem ennyire régen.

Fekszem az ágyban és azon gondolkodom, hogy alig 4 hét múlva lefotóznak. Már órák óta diétákról olvasok (“Mennyit lehet fogyni egy hónap alatt?”), eltökélt vagyok és már az elhatározottságròl könnyebbnek érzem a hasam. Egyszercsak felkapcsolom a villanyt és mint egy robot, mezítláb nekiindulok a konyhába. Kinyitom a fridzsidert és kezdôdik.

Megint az ágyban fekszem, szuszogok.

Kezdjük az egészet elôlrôl. Türelmes hetet kívànok mindenkinek, de fôleg magamnak.

Eltelt egy hét, és én egy kilóval kevesebb lettem, viszont millió szorongással gazdagabb, pedig nem álltam belőle rosszul egy héttel ezelőtt sem.
Hazajöttem, Anyukám már tegnap kérdezte, mivel várjon, mit szeretnék ebédre. És én azt feleltem, amivel szeretne, én mindent szívesen megeszek.
Hét napból hat napom van azt és annyit enni, amit és amennyit akarok. Senki nem lát, senki nem felügyel, önként választom a hamburgert, a sültkrumplit, a saját kis magányomban tüntetem el a táblás milkákat. Pont ezen az egy napon, amit a családommal tölthetek a héten, pont ezen az egy szem délutánon mondjam azt, hogy Anyu, ne csinálj családi ebédet, nem eszem veletek, diétázom?!
Hát nem, ennek már vége. Ennek már egy ideje vége. Szégyellem magam, amiért Anyu ma félve kérdezi meg, hogy csinálhat-e zabpelyhes réptatortát.
Már más ember lettem, vége annak, hogy mást okolok a súlyom miatt. Én ettem magamra a hájat, én fogom leolvasztani, és egy hétvégi családi ebéd csak a lelkem épségét segíti, hogy normális ember legyek, és normálisan egyek. És ami mégfontosabb, hogy közelebb kerüljek a családomhoz, amitől néha oly messze érzem magam, miközben a világmindenségem.
Na de térjünk vissza az eltüntetett egy kilós liszteszsákomhoz. Nem ettem sokat esténként, nem ettem semmilyen tésztát, vagy péksüteményt. Délelőttönként dolgoztam, ha reggeliztem, egészségeset (chia mag, túró, alma), ebédre volt hogy rendeltem a lazacburgert, de nem fajult el bingébe, és visszafogtam a vacsorát. Volt hogy rizst és tonhalat ebédeltem, és moziban popcornt és csokit vacsoráztam, de aznap például nem reggeliztem.  Tehát nem falatozgattam egész nap, átlag napi 3-4-szer ettem, és kicsit kompenzáltam. Edzés szempontjából gyatra hét volt, szinte semmit nem mozogtam, kivéve a munkám, ami szerencsére nem ülőmunka, inkább fizikai, de persze nem hasonlítható a crossfithez. Az elmúlt hetekhez képest több zöldséget ettem és több könnyű sajtot is. Ezek apró lépések, de láthatom, hogy ez is megfizetődik, szóval remélem nem vesztek a kitartásomból, sőt, megpróbálok ennél kicsit szigorúbb lenni magamhoz.
Összefutottam egy régi ismerősömmel, aki 12 éve anorexiás. Elmesélte, hogy nemrég jött ki újra a kórházból (már nem is tudom, hanyadszorra járt bent), 28 kilóról felhizlalták 42-re és kiengedték. Alkoholista, láncdohányos, anorexiás, bulimiás, depressziós. Miközben vele beszéltem, és a saját példámmal biztattam, hogy sose adja fel, van kiút, belül szégyelltem magam, hogy én már ilyen gyenge ember lettem, aki képtelen az éhezésre, képtelen lemondani a finom falatokról. Akik kijöttek az anorexiából erős embernek vannak elkönyvelve, én úgy élem meg, hogy győzött az étel szeretete. Nem kellett ehhez erő, csak gyengeség - ismétlem, ez az, ahogy én megélem, és nem az, amilyen felfogást helyesnek ítélek meg -, nem kellett más, csak engedni a hívogató péksüteményeknek, sütiknek, csokiknak, gyorséttermeknek.

Az elmúlt egy hétben mindent megtettem azért, hogy az elmúlt hónapban leadott 2-
3 kilót duplán visszahízzam. Újra rengeteget mutat a mérleg, újra itt a depis hangulat és a motiválatlanság.
Fekszem az ágyban és a tennivalóimon gondolkodom. Szeptembertől akár elkezdődhetne egy nagyon sűrű és szeretnivaló új hónap, amikor alig leszek itthon és rengeteget rohangálok. Minden az én kezemben, csak rajtam múlik, hogy jól érzem-e magam a bőrömben, vagy inkább szenvedek. Hogy szorongok, vagy pedig minden napot igyekszem maximálisan széppé tenni.
A jobbra olvasható kis idézetre tegnap bukkantam instán, és megtetszett. Borzalmasan fontos a fokozatosság, és bár tudom, hogy sokan képesek egyik napról a másikra felhagyni bizonyos szokásokkal, nekem ez a gyors és végeleges váltás sosem ment. Már annyi szó esett az "ennek a napnak már mindegy, úgyis elb.sztam"-típusú felfogásról, amiben élen járok. A kulcs abban rejlik, hogy el kell engednem a "mindent, vagy semmit"-akarást, ha hetente fél kilót adok csak le, akkor hetente felet, de be kell érnem a kicsivel is, és nem visszautasítani csak azért, mert nekem a nagyobb változás kéne, akkor is, ha azt nem tudom megszerezni.
Apró változtatásokon keresztül fogok tudni eljutni a nagy változáshoz. Nagyon jó lenne, ha holnaptól Karácsonyig nem eszem csokit, de annak is tudnom kell örülni, ha megállok egy pálcikás fagyinál, és nem tüntetek el utána még egy tábla csokoládét is. Nem tudom ismeritek-e, de már hosszú hónapok óta rákattantam a Giant müzliszeletre, ami majdnem 10 deka, darabonként 450 kalória, kivéve ha csokis, mert akkor mégtöbb, és bár egészséges alapanyagokból készült és "csupán" nádcukorral édesítik, de így is óriási mennyiségű szénhidrát. Emlékszem, amikor 2011 őszén 53 kilósan komolyabban elhatároztam, hogy lefogyok, akkor eleinte a tartalmasabb édességeket leváltottam müzliszeletekre, 70-80 kcalos 20 grammos cerbonaszeletekre. Valahogy újra be kéne érnem a kevesebbel. Fokozatosan kevesebbet kell ennem ahhoz, hogy visszaférjek a nadrágjaimba. És akár hiszitek, akár nem, én nem csodákat szeretnék, csak leadni azt a feleslegtet, ami miatt olyan ruhákba sem férek bele, amelyek jóval az evészavarom előtt vígan feljöttek. Ha nem kéne nadrág helyett leggingsekbe gyömöszölnöm magam. Tudjátok mennyire vágyom erre?
Nem csak vágyni, tenni is kell.
És nem elég csak külségekkel foglalkozni. Változtatnom kell magamon, el kell engednem a keserűséget, a kicsinyes sérelmeimet és ha kell, magamat megerőszakolva, de javítanom kell a természetemen. Nem engedhetem, hogy azokon csattanjon az evés-küzdelmem okozta elkeseredettségem, akiket a legjobban szeretek. A szüleimmel sokkal megértőbbnek és odaadóbbnak kell lennem, sokkal több türelemmel kell lennem, és be kell látnom, hogy nincs okom őrizgetnem a sérelmeimet. Mindent nekik köszönhetek, mindent. El kell tudni engedni rengeteg félelmet és sérelmet, hogy a helyére sokkal szebb érzések kerüljenek.
De meg kell szabadulnom azoktól a dolgoktól, amik lehúznak. Oké, apróságnak tűnik, hogy leblokkolsz valakit facebookon, vagy, hogy kitörlöd a telefonszámát, de számomra nagyon felszabadító érzés volt, és visz előre abban, hogy újabb változásokat hozzak az életemben.

Az edzőmmel is fordulópontra jutott a kapcsolatom. Óráról órára megbánt valamivel, akár a teljesítményemmel, akár pedig a külsőmmel kapcsolatban. Vagy megpróbálom leszarni, vagy visszaszólni. Nem szeretném otthagyni az edzéseit, mert nélküle nem tudnék intenzíven izmosodni, de nem szabad, hogy érzékenyen érintsenek egy 50-hez közeledő, az egyedülléttől egyre inkább megkeseredett ember beszólásai.

A képeken a mai túrógombi-parti jeleneteit láthatjátok. Holnaptól szárnyalás.

http://instagram.com/vattacukka

Ha az anorexiámra nem nosztalgiával tekintenék, és nem hiányolnám a nap minden egyes percében a 42 kilós habtestemet, akkor azt mondanám, hogy engem a sport hozott ki ebből a szörnyű betegségből. Ez nagyon szépen hangzik, de ha őszintén fogalmaznék, akkor viszont ez az állítás így helyes: amióta az edzés az életem legfontosabb részévé vált, teljesen megfosztottam magamat attól, hogy valaha újra vékony legyek. Nem mintha 42 kilósan nem edzettem volna, de össze nem hasonlítható az az intenzitás a mostanival. Akkoriban is súlyzóztam - körülbelül 10-14 kilót voltam képes felemelni. Most kétszer ennyivel csinálok magas ismétlésszámokat, amihez az is kellett, hogy a testemre 13-14 kilónyi plusz felkerüljön. Természetesen nem azt akarom állítani, hogy a mozgás nem szálkásít, adott esetben nagyonis, de a fitness-őrültek, vagy nevezzük izom-mániásoknak, a body-buildereknek, azok soha nem soványak. Szálkásak lehetnek talán, de akiknek a súlyzó olyan kedves tárgy, mint éjjel a fejünknek a párna, azok nem is álmodnak thigh gapről. Természetesen nem akarom az edzéseimre kenni a túlsúlyomat, de jelentősen átalakult a testem tőle, a híresen ropi karom vaskosan masszív, izmos, a vállam olyan széles, mintha eveznék, a combomat nézve pedig el nem tudom képzelni, hogy valaha hogyan fért át az összezárt lábam között a szomszéd ritka nagyra nőtt bernáthegyije. Bizakodok. A testem átalakult, kiszélesedett, kikerekedett, keményebb és masszívabb lett. De vajon hogyan néznék ki ebben a bőrben 5-6-7-10 kilóval kevesebbel? Erről álmodozom.

back to track

Sziasztok, hosszú ideje nem jártam itt, de ezen a szép esős napon minden bátorságomat összeszedve visszaolvastam a bejegyzéseket elejétől, két évvel ezelőttről. Felnézek arra a 41 kilós lányra, aki elkezdte ezt a blogot, csak ámulni tudok az erején és szégyenkezve piszkítok ide egy új bejegyzéssel és a 15 kilónyi többletemmel. Igen, jól hallottátok, tizenöt kilóval vagyok nehezebb, mint az a 41 kilós kis pici törékeny bolond lányka, aki soha nem látta magát vékonynak, noha mindig az volt. Volt. Már nem az. Ejj de nagy lett a segged! fogalmazta meg a látványt pár hete a maga finom stílusában Apukám. Szomorúságomat látva e-képpen magyarázkodott: te alkatilag vagy ilyen, az egész családban mindenkinek nagy a feneke. És nem vagy ettől még kövér, csak a combod és a feneked lett jó nagy. A kilóimon kívül nem sok minden változott a legutóbbi bejegyzés óta, az evészavar ugyanúgy az életem része. De kicsit talán jobb viszonyba kerültem vele, kevésbé szenvedek miatta - ezért is jött rám ennyi háj. Már nem haragszom és nem büntetem magam az evésért. Nem koplalok, soha. De éhes vagyok, folyton. Az egyetlen pozitív változás a sportban történt, nagyon sokat erősödtem és valószínűleg izmosodhattam is. Az edzéseimen nálam több súlyt már csak az edzőm pakol fel magának(magára), és ez büszkeséggel tölt el. A sport az egyetlen terület, ahol nem a szégyent érzem, ahol vannak apró sikereim. Az edzéseken történik meg egyedül, hogy jobb vagyok másoknál - és ez bizony máshol és máskor nem fordul elő. De ne képzeljetek el emiatt jó alakúnak, a 15 kiló plusz az jelentős mértékben háj - hiszen ismeritek, amikor valaki sokat mozog és mellette napi tízezer kalóriákat eszik...

Csak szép apránként. Most elsőre ennyit gondoltam.

Sose felejtem el, amikor belenéztem a tükörbe és elfogott a rémület. Pàr pillanatig a valósàgot làttam: egy csontvàz àllt velem szemben. Egy élô csontvàz. Persze fél perc múlva màr ismét kövérnek làttam magam, de ez a kép örökre belémvésôdött. Hiànyzik az akkori erôs lényem, csodàlom az akkori önmagamat. Napi négy alma, öttôl màr kìnzott a lelkiismeretem. Féltem, hogy összeesem, féltem, hogy bajt csinàlok a testemmel, féltem, hogy beleôrülök és mégis hiànyzik. Minden pillanatban vàgyok arra a testre, ami kicsúszott a kezeim közül.

Minden gondolatom az evés körül forog, lassan négy éve. Most erôs vagyok és azt jàtszom, hogy a hàjam nem màs, mint egy kigyógyult, egészséges és erôs test. Most azt jàtszom, hogy az evés körüli gondolataim az új egészséges önmagam. Keserûen fogadom, hogy minden nap sportolok, hogy olyan erôs vagyok, hogy a teremben ma màsodik lettem egy  négyütemû fekvôtàmasz versenyen és, hogy az edzéseken észrevehetôen jobban teljesìtek a többi lànynàl. Szeretnék újra gyenge lenni a habtestemtôl. Nem, ez nem igaz, hazudok, és be kell làtnom, hogy valahol tényleg elengettem a sovànysàgot: nem akarom elveszteni az izmaimat, formàs szeretnék lenni. Ma a kipurcanásig edzettem magam, amióta hazajöttem csak fekszem és vàrom, hogy végre alhassak. Lazacot ebédeltem zöldségekkel. Mandulát, banánt és almát nassoltam. És lehet, hogy hiányzik a csontváz testem, de ma minden falat boldoggá tett, ahogy minden egyes felülés is.

Mégis, annyira hiányzik..

P.s: instagram>vattacukka