Talán amiatt bingéltem hat teljes napon keresztül, mert borzalmasan lassan gyógyulok. Hiába múlt el a láz, szarul vagyok. Utoljára Karácsony után hízlaltam magam fel ilyen dagira, de a pirosbetűs ünnepek kivételével akkoriban biztosan edzettem. Az edzőterem és a kemény edzés kezd már csak homályosan élni az emlékképeim közt, és azt hittem, ma képes leszek feleleveníteni őket. Elindultam, bár gyanús jel lehetett volna, hogy semennyire sem próbáltam utolérni a buszt, ami az orrom előtt ment el és amihez minimális energiabefektetés kellett volna, hogy elérjem. Igen, az jel lehetett volna, hogy alig állok a lábamon. Nem bírtam megálljt parancsolni magamnak, eltotyogtam a terembe, a hátizsákomban ott lapult egy nagy üveg csodavíz, mindent elterveztem, hazafele lenyakalom éhgyomorra, és mire hazaérek, talán már élvezhetem is a "jótékony" hatását..

Hú hallom a hangodon, hogy nem vagy rendben, megfáztál?
Igen köszönöm, semmi bajom, már jól vagyok, csak a hangom náthás. Elbújtam a terem legvégébe, hogy az edzőm minél kevésbé vegye észre, hogy amióta egy hete nem látott, felcsúszott rám 3 kiló. Akárhányszor belepillantottam a tükörbe, el akartam süllyedni szégyenemben, hogy így nézek ki. Nem túlzok, ha azt mondom, az öngyűlöletem olyan fokon volt, hogy bármikor leköphettem volna magam.
Csináltam a gyakorlatokat, de semmiféle örömöt nem adott. Minden szenvedés volt, minden feladatsornak csak a végét vártam. Tíz perc se telt el az órából, amikor észrevettem, hogy nem látok jól. Eleinte csak olyan érzés volt, mintha a napba néztem volna, kis foltok jelentek meg a látótérben. Leültem, de már egyre nagyobb területen foltokban (nem)láttam, szikrázott, káprázott, villogott a szemem. Pár perc múlva még rosszabb, rosszabb és rosszabb. Egy szőlőcukrot a számbanyomtam és telefonáltam sírva Apunak, hogy mentsen ki a vakságból, a vakító fények fogságából, jöjjön értem, menjünk el orvoshoz, de nem tudok elindulni se egyedül, mert nem látok jól. Közben leültem az öltözőben, de öltözni nem mertem, féltem, hogy összeesem közben. Ültem, összeroskadva, vártam, hogy jobban legyek.
20 perc múlva kitisztult a szemem, eltűntek a foltok, elmúlt a vibrálás és az ájulás érzés. Visszahívtam Aput, hogy jobban vagyok, nem kell értem jönnie, már semmi bajom végülis, szóval akár..
 eszedbe ne jusson folytatni az edzést, szó se lehet róla, haza kell jönnöd pihenni.
Végül a saját lábamon eljöttem, Apukám pedig beszélt egy orvos barátunkkal, aki elmondta, hogy ez tipikus vérnyomás probléma.

Hát jó.

Elindult az egyetem és egy ugyanolyan utálatos ősz, mint a többi: minden reggel úgy kelek fel, hogy a testemet egy zsíros és kipárnázott tömlöcnek élem meg.
Néha jobb, máskor rosszabb, de az evészavar örökké a részem marad. Négy éve úgy kelek fel, hogy minden gondolatom az első falat körül van. Négy teljes éve nem szabadulok a bingék soha véget nem érő rabságából. Négy éve nem én, hanem valaki más irányít, más motivál, más határozza meg a hangulatomat. Négy  éve nem ettem meg úgy egy joghurtot, hogy nem láttam volna magamelőtt a számot. Tudok számok nélkül enni, de olyankor zabálok. Olyankor nem felszabadult vagyok, hanem kényszeres. Ugyanolyan kényszeresen zabálok, mint amilyen kényszeresen időnként visszafogom a zabát. Minden ugyanarról szól: az evésről.

Elvesztettem önmagam. Másvalaki lettem az evészavar szolgálatában. Nem tudom szeretni magam, nem tudok elégedett lenni magammal. Evéssel büntetek, evéssel tompítok, evéssel oldok meg mindent, amiért néha koplalással és sporttal vezeklek. Szeretnék teljes életet élni, levágni magamról ezt a terhet, de nem megy, mert ragaszkodom az evéshez, ragaszkodom hozzá, hogy visszakapjam a habtestemet, ragaszkodom, hogy reggelente a kávét répával egyem, ragaszkodom a szokásaimhoz, ragaszkodom az ételhez. Az étel lett a mindenem az életben. Ha az sincs, akkor nem tudom mit kezdjek magammal. Ha nem tudom felírni a kis füzetembe, hogy mit és mennyit eszek, akkor többet unatkozom. Nem tudom és nem akarom elengedni, miközben örökre megszabadulnék tőle, az evéstől.

Vasárnap kezdődött, este már lázasan feküdtem az ágyban, az orrom bedugult, a torkom mart. Azóta gyakorlatilag nem keltem ki. Csak enni, de azt folyton. Ki a konyhába, be az ágyba, reggeltől estig. Vasárnap óta, tehát négy nap alatt több, mint három kilót híztam. Már jobban vagyok, de még ma is csak sorozatokkal és mézeskenyérrel ütöm el az időt a takaró alatt, holnap készülök talpraállni, kihúzni magam a kakiból, vagyis elmenni az edzőterembe. Lett volna időm tanulni, elkezdeni a félévi beadandókat megírni, de nem, én inkább ettem.
Nem indultam túl erősen neki ennek az ősznek, most ezaz influenza, előtte pedig egy másik betegeskedés. Keveset edzettem, keveset tanultam és a munkahelyem sem látták túl nagy hasznomat.

Borzalmasan utálom, amikor a testem szóbakerül. Valamelyik reggel Anyu megfogja a kezemet "hiszen neked még a kézfejed is izmos", mire mondom "jaj dehogy Anyu, nem hiszem hogy oda túl sokat izmosodnék", mire ő "de de, a nővérednek sokkal kis törékenyebb a keze", és ekkor Apu is becsatlakozik "igen neked sosem volt olyan a kezed".
Fogalmuk sincs, hogy mennyire megmaradtak a szavaik a fülemben, hiszen Anyukám tényleg izmosnak tartotta a kezem, és tényleg kedves akart lenni, nem bántó. Tudom, hogy már újra elkönyveltek a vaskos kismalac gyereküknek, tudom, hogy nagyon sokat kéne fogynom ahhoz, hogy másképp lássanak. Olyan erőtlennek érzem magam, akaratgyengének, folyton megbukik minden próbálkozásom, állandóan csak eszem, és nem várok el magamtól semmit.
Rengeteg olyan párbeszédet és megjegyzést tudnék idézni, amelyek arról szólnak, hogy milyen jó húsban vagyok. 

30 nap múlva indulok Csodaországba. Pár hete vettem egy farmert, amit azonnal besuvasztottam a szekrénybe, mondván, hogy 50 kiló felett fel se vehetem. Őrültségeket csinálok, és bár kívülről az látszik, hogy már nem foglalkozom avval, hogy mit és mennyit eszem, hogy már nincs testképzavarom, hiszen elfogadtam magam kövéren, azonban a belsőm őrülten küzd és szeretne megszabadulni a külsőmtől.

Ma avval játszottam, hogy a gmailon belenéztem a legrégebbről való leveleimbe. Rátaláltam egyre, a volt barátomtól, akivel gimis koromban jártam. Ő volt az első (és szerencsére eddig az utolsó) fiú az életemben, aki olyat mondott nekem, hogy nem ártana kicsit fogynom, formásodnom.
A levele pár évvel ezelőttről való, azutánról, hogy szakítottam vele és nekiindultam az első nagyobb fogyásomnak. Valamiért leültem vele egy kávéra, amikor az egyetem közelében véletlenül összefutottam vele. Utána írt egy levelet, hogy látja, hogy mindenhonnan leadtam a zsírpárnáimat (igen, konkrétan így fogalmaz, pedig a 160 centimmel 49 kg volt a legtobb, amit alatta elértem), de tudnom kell, hogy a mellem is jóval kisebb lett. .

A hányinger kerülget. 30 nap múlva nagyon messzire utazom. Mostantól visszaszámolok.

Állandóan csak ennék, főleg édességet. Szinte erőszakkal kell kényszerítenem magamat, hogy amikor itthon vagyok, ne folyton csak papikáljak. Már reggel nyolckor nekiálltam főzőcskézni, nem hagyott nyugodni egy zabpelyhes túrógombóc recept - persze nem sikerült, vízben főtt mézes-túrós rántotta lett, amit utána serpenyőben kakaóporral kisütöttem.A délelőtti gyömölcsözgetés után kettő körül megsütöttem a képen látható lazacos zöldséget, desszertnek két alma, és most kissé bágyadtan az ágyban fekve várom, hogy összeszedjem magam és elinduljak az esti edzésre.