Eltelt egy hét, és én egy kilóval kevesebb lettem, viszont millió szorongással gazdagabb, pedig nem álltam belőle rosszul egy héttel ezelőtt sem.
Hazajöttem, Anyukám már tegnap kérdezte, mivel várjon, mit szeretnék ebédre. És én azt feleltem, amivel szeretne, én mindent szívesen megeszek.
Hét napból hat napom van azt és annyit enni, amit és amennyit akarok. Senki nem lát, senki nem felügyel, önként választom a hamburgert, a sültkrumplit, a saját kis magányomban tüntetem el a táblás milkákat. Pont ezen az egy napon, amit a családommal tölthetek a héten, pont ezen az egy szem délutánon mondjam azt, hogy Anyu, ne csinálj családi ebédet, nem eszem veletek, diétázom?!
Hát nem, ennek már vége. Ennek már egy ideje vége. Szégyellem magam, amiért Anyu ma félve kérdezi meg, hogy csinálhat-e zabpelyhes réptatortát.
Már más ember lettem, vége annak, hogy mást okolok a súlyom miatt. Én ettem magamra a hájat, én fogom leolvasztani, és egy hétvégi családi ebéd csak a lelkem épségét segíti, hogy normális ember legyek, és normálisan egyek. És ami mégfontosabb, hogy közelebb kerüljek a családomhoz, amitől néha oly messze érzem magam, miközben a világmindenségem.
Na de térjünk vissza az eltüntetett egy kilós liszteszsákomhoz. Nem ettem sokat esténként, nem ettem semmilyen tésztát, vagy péksüteményt. Délelőttönként dolgoztam, ha reggeliztem, egészségeset (chia mag, túró, alma), ebédre volt hogy rendeltem a lazacburgert, de nem fajult el bingébe, és visszafogtam a vacsorát. Volt hogy rizst és tonhalat ebédeltem, és moziban popcornt és csokit vacsoráztam, de aznap például nem reggeliztem.  Tehát nem falatozgattam egész nap, átlag napi 3-4-szer ettem, és kicsit kompenzáltam. Edzés szempontjából gyatra hét volt, szinte semmit nem mozogtam, kivéve a munkám, ami szerencsére nem ülőmunka, inkább fizikai, de persze nem hasonlítható a crossfithez. Az elmúlt hetekhez képest több zöldséget ettem és több könnyű sajtot is. Ezek apró lépések, de láthatom, hogy ez is megfizetődik, szóval remélem nem vesztek a kitartásomból, sőt, megpróbálok ennél kicsit szigorúbb lenni magamhoz.
Összefutottam egy régi ismerősömmel, aki 12 éve anorexiás. Elmesélte, hogy nemrég jött ki újra a kórházból (már nem is tudom, hanyadszorra járt bent), 28 kilóról felhizlalták 42-re és kiengedték. Alkoholista, láncdohányos, anorexiás, bulimiás, depressziós. Miközben vele beszéltem, és a saját példámmal biztattam, hogy sose adja fel, van kiút, belül szégyelltem magam, hogy én már ilyen gyenge ember lettem, aki képtelen az éhezésre, képtelen lemondani a finom falatokról. Akik kijöttek az anorexiából erős embernek vannak elkönyvelve, én úgy élem meg, hogy győzött az étel szeretete. Nem kellett ehhez erő, csak gyengeség - ismétlem, ez az, ahogy én megélem, és nem az, amilyen felfogást helyesnek ítélek meg -, nem kellett más, csak engedni a hívogató péksüteményeknek, sütiknek, csokiknak, gyorséttermeknek.

Anyukám arról beszélt, hogy ma éjszaka egy hajszálon múlt, hogy nem kelt fel enni, annyira éhes volt.
- Ismered ezt az érzést? Veled már volt ilyen?
- Persze, Anyu. Nagyon jól ismerem.

Anyu fogyózik, vagyis koplal: egész nap dolgozik, reggelire egy kistányér üres zabkása, ebédre valami könnyű és vacsorára saláta, vagy forró paradicsomlé - mondanom se kell, önmagában. Nagyon sokat beszél az ételekről, nagyon sokat éhes.

Amikor Málnához jártam, elég hamar kiszúrta, hogy Anyukám és az általa mutatott "minta" nagyban hozzájárult az evészavarom kialakulásához. Anyukám testkép- és evészavaros és ezt Málnáig nem vettem észre. Ha járnék továbbra is Málnához, elmondanám neki, hogy rájöttem evvel kapcsolatban új összefüggésekre is. Nevezetesen arra, hogy Anyukám sokáig velem is elhitette, hogy ő nagydarab. Az osztálytársaim, barátaim, ismerőseim Anyut mindig soványnak és törékenynek tartották, én pedig -és ezt most picit szégyellem-, bár örültem, hogy így gondolják, de belül sosem értettem velük igazán ebben egyet. Folyton azt hallottam Anyukámtól, hogy mennyire szeretne kisebb lenni, hogy vastag a csontja, nagy a lába, óriásiak a térdkalácsai, na meg a gyomra, és hogy mennyire irigyli a kis apró lányokat, kiskorától kezdve olyan akart lenni, stb stb. Ellenben a valóság az, hogy az Anyukám apró. És képes volt olyan erősen azt sugározni magából, hogy nem az, hogy nagyon sokáig én is elhittem.

De ez a történet nincs teljesen megfejtve, Anyukám testkép- és evészavarát nem teljesen látom át. És nem tudhatom azt se, hogy vajon ő tud-e róla, bár amióta az én zavarom normalizálódott (=felszedtem 12 kilót), azóta néha beszélgetünk az ő furcsaságairól.
Gyorsan megjegyzem, hogy van egy dolog, amiben erősen különbözik az testképzavarom Anyukáméval: míg ő világ életében a sulykolta a körülötte-levők tudatába, hogy ő nagy darab, én a saját magam "kövérségéről" nem akartam senkit meggyőzni. 41 kilósan is nagynak láttam magam, de eszemben sem volt erről senkinek se panaszkodni, nehogy gyanússá váljak. Nehogy gyanússá váljak.. Anyu nem akar senkit becsapni. Mennyivel jobb nálam, ebben is.
Anyukám, ha visszatekint a fiatalkori külsejére, az akkori önmagát nagyon törékenynek és soványnak látja, ahogyan az is volt. Kamaszként és huszonévesként - azt mesélte- folyton hízni akart, de sosem ment neki, állandóan szúrta a csontja és még olyat is mondott, hogy szégyellte a soványságát. Ugyanakkor azt is állítja, hogy gyerekkorában borzalmasan irigyelte a nála kisebb osztálytársait, saját magát nagynak és magasnak tartotta
hozzájuk képest (én tényleg alacsony vagyok, Anyukám nálam alig magasabb).
A valóság az, hogy Anyukám vékony. És fiatalabb korában egészen törékeny ropi volt.
Emlékszem, pár éve kiraktam egy 27 évvel ezelőtti képet facebookra a gyönyörű fiatal Anyukámról. Sorra érkeztek a kommentek, hogy "már értem, kitől örökölted az alkatodat" (akkoriban 42 kiló lehettem), és "hú de vékony", "kecses", stb stb. Ekkor döbbentem rá először, hogy Anyukám az akarata ellenére becsapott engem, manipulált: elhitette velem, hogy ő kövér.

Senki ne értsen félre: nem hibáztatom őt. Inkább nagyon szeretnék neki segíteni abban, hogy ne lássa magát se most, sem pedig visszatekintve a múltba vaskosnak. Anyukám borzalmasan jól néz ki, a vele egykorú nők bármelyik villamoson, vagy buszon 100%-ban nagyobbak nála.

Emlékszem, amikor nagyon vékony voltam, időnként Anyu nem a szokásos aggodalmait fejezte ki, amikor rámnézett, hanem ezt mondta: "Olyan jó neked, hogy ilyen pici vagy, én is mindig ilyen picike akartam lenni."

Amikor világossá vált számomra, hogy Anyukámnak éppoly küzdelem időnként a saját bőrében lenni, mint nekem, eleinte haraggal töltött el. Haragudtam rá, hogy kiabált velem, hogy szekált az aggodalmaival, folyton veszekedett velem, hogy mit eszem, mit nem eszem, miközben neki ismernie kell, hogy milyen küzdelmet élek át az étellel.

Aztán rájöttem, hogy Anyu nagyon erős és sosem lesz hajlandó magát betegként kezelni, csak mert küzd a testével. Annyira nem, hogy nem is tudhatja, hogy amiket gondol magával kapcsolatban, azok mind-mind tünetei egy olyan problémának, amibe van, aki belehal, van aki meggyógyul belőle, és van, aki örökké falásrohamokkal fog küzdeni, vagy olyan is, akinek ez a mizéria örökké tartó boldogtalanságot hoz.
Anyukám jól néz ki, erős, képes fogyózni úgy, hogy nem fordul át falásrohamokba és nagyon boldog ember.
Így is együtt lehet élni a kajamizériánkkal.

Hihetetlenül gyorsan elrepül 670 kalória, amiből a képen látható ebédem "csak" 580-at nyomott, serpenyős csirkemell kápiapaprikával, lilahagymával és cukkinivel, mellé fetadarabkás spenót. Edzeni is voltam, borzalmasan mérges vagyok magamra, mert nem adom ki magamból azt, amire képes lennék, jóval kevesebbel beérem. Messze nem fárasztom ki magam úgy, ahogy kifáradhatnék - borsószemkisasszony a tornaórán: nem koncentrálok, idő-előtt leállok, beérem kevesebb ismétlésszámmal is. De utána spinningen legalább rendesen kihajtottam magam. Nem tudom miért csinálom, miért nem akarom jobban.

Az elmúlt egy hétben mindent megtettem azért, hogy az elmúlt hónapban leadott 2-
3 kilót duplán visszahízzam. Újra rengeteget mutat a mérleg, újra itt a depis hangulat és a motiválatlanság.
Fekszem az ágyban és a tennivalóimon gondolkodom. Szeptembertől akár elkezdődhetne egy nagyon sűrű és szeretnivaló új hónap, amikor alig leszek itthon és rengeteget rohangálok. Minden az én kezemben, csak rajtam múlik, hogy jól érzem-e magam a bőrömben, vagy inkább szenvedek. Hogy szorongok, vagy pedig minden napot igyekszem maximálisan széppé tenni.
A jobbra olvasható kis idézetre tegnap bukkantam instán, és megtetszett. Borzalmasan fontos a fokozatosság, és bár tudom, hogy sokan képesek egyik napról a másikra felhagyni bizonyos szokásokkal, nekem ez a gyors és végeleges váltás sosem ment. Már annyi szó esett az "ennek a napnak már mindegy, úgyis elb.sztam"-típusú felfogásról, amiben élen járok. A kulcs abban rejlik, hogy el kell engednem a "mindent, vagy semmit"-akarást, ha hetente fél kilót adok csak le, akkor hetente felet, de be kell érnem a kicsivel is, és nem visszautasítani csak azért, mert nekem a nagyobb változás kéne, akkor is, ha azt nem tudom megszerezni.
Apró változtatásokon keresztül fogok tudni eljutni a nagy változáshoz. Nagyon jó lenne, ha holnaptól Karácsonyig nem eszem csokit, de annak is tudnom kell örülni, ha megállok egy pálcikás fagyinál, és nem tüntetek el utána még egy tábla csokoládét is. Nem tudom ismeritek-e, de már hosszú hónapok óta rákattantam a Giant müzliszeletre, ami majdnem 10 deka, darabonként 450 kalória, kivéve ha csokis, mert akkor mégtöbb, és bár egészséges alapanyagokból készült és "csupán" nádcukorral édesítik, de így is óriási mennyiségű szénhidrát. Emlékszem, amikor 2011 őszén 53 kilósan komolyabban elhatároztam, hogy lefogyok, akkor eleinte a tartalmasabb édességeket leváltottam müzliszeletekre, 70-80 kcalos 20 grammos cerbonaszeletekre. Valahogy újra be kéne érnem a kevesebbel. Fokozatosan kevesebbet kell ennem ahhoz, hogy visszaférjek a nadrágjaimba. És akár hiszitek, akár nem, én nem csodákat szeretnék, csak leadni azt a feleslegtet, ami miatt olyan ruhákba sem férek bele, amelyek jóval az evészavarom előtt vígan feljöttek. Ha nem kéne nadrág helyett leggingsekbe gyömöszölnöm magam. Tudjátok mennyire vágyom erre?
Nem csak vágyni, tenni is kell.
És nem elég csak külségekkel foglalkozni. Változtatnom kell magamon, el kell engednem a keserűséget, a kicsinyes sérelmeimet és ha kell, magamat megerőszakolva, de javítanom kell a természetemen. Nem engedhetem, hogy azokon csattanjon az evés-küzdelmem okozta elkeseredettségem, akiket a legjobban szeretek. A szüleimmel sokkal megértőbbnek és odaadóbbnak kell lennem, sokkal több türelemmel kell lennem, és be kell látnom, hogy nincs okom őrizgetnem a sérelmeimet. Mindent nekik köszönhetek, mindent. El kell tudni engedni rengeteg félelmet és sérelmet, hogy a helyére sokkal szebb érzések kerüljenek.
De meg kell szabadulnom azoktól a dolgoktól, amik lehúznak. Oké, apróságnak tűnik, hogy leblokkolsz valakit facebookon, vagy, hogy kitörlöd a telefonszámát, de számomra nagyon felszabadító érzés volt, és visz előre abban, hogy újabb változásokat hozzak az életemben.

Az edzőmmel is fordulópontra jutott a kapcsolatom. Óráról órára megbánt valamivel, akár a teljesítményemmel, akár pedig a külsőmmel kapcsolatban. Vagy megpróbálom leszarni, vagy visszaszólni. Nem szeretném otthagyni az edzéseit, mert nélküle nem tudnék intenzíven izmosodni, de nem szabad, hogy érzékenyen érintsenek egy 50-hez közeledő, az egyedülléttől egyre inkább megkeseredett ember beszólásai.

A képeken a mai túrógombi-parti jeleneteit láthatjátok. Holnaptól szárnyalás.

http://instagram.com/vattacukka

Állandóan csak ennék, főleg édességet. Szinte erőszakkal kell kényszerítenem magamat, hogy amikor itthon vagyok, ne folyton csak papikáljak. Már reggel nyolckor nekiálltam főzőcskézni, nem hagyott nyugodni egy zabpelyhes túrógombóc recept - persze nem sikerült, vízben főtt mézes-túrós rántotta lett, amit utána serpenyőben kakaóporral kisütöttem.A délelőtti gyömölcsözgetés után kettő körül megsütöttem a képen látható lazacos zöldséget, desszertnek két alma, és most kissé bágyadtan az ágyban fekve várom, hogy összeszedjem magam és elinduljak az esti edzésre.

Új élet, új blogdesign. Hazajöttem tíz nap olaszországi nyaralásból. Indulás előtt egy héttel derült ki, hogy sikerült a nyelvvizsgám, ami előfeltétele a szeptemberben kezdődő mester képzésemnek, szóval egészen vidáman és nyugodtan szálltam fel a repülőre: nem kell félnem, egy év kihagyás után újra egyetemre járhatok, lesz órarendem, tanulnivalóm, dolgom, nem kell magamat annyira hasztalannak éreznem (előző szeptemberben a bölcsész BA diplomám megszerzése után "valami másba kéne kezdeni"-alapon beiratkoztam egy fogtechnikus suliba, de hamar feladtam, semennyi örömömet nem leltem benne, sőt, kifejezetten utáltam. Viszont ráébresztett arra is, hogy mennyire nem tudok elképzelni más témát az életemnek, mint amit előtte tanultam, és amit most folytatni fogok. Ha eme blog tematikája szerint akarnám összefoglalni a nyaralásomat, azt mondanám : szuper volt, bő 2,5 kiló mínusz. De kicsit szégyellném, ha a kint töltött csodás napjaimat ennyiben mutatnám be, azonban ez mégiscsak egy evős-blog, és tudnom kell húzni egy határt, hogy mit adok ki itt magamból, és mit tartok meg a valós életem valós beszámolóinak. Ennek a blognak a viszonylag hosszabb életét annak köszönhettem, hogy nem estem abba a hibába, hogy mindenről be akarok számolni, igyekeztem szigorúan csak kaja-témánál maradni (kiskorom óta minden naplóírásom ott bukott el, hogy képtelen voltam kibírni, hogy ne számoljak be mindenről, azonban mindenről beszámolni nem lehet és ez a tény mindig elvette az írás-kedvemet). Mindenesetre a nyaralásom igazán értékes élményeiből maradjon itt elsősorban az új háttérképem, amit Campania tengerpartján készítettem, de megfogadtam, hogy semmilyen elvhez nem fogok itt ragaszkodni, az írás segítség az ilyen agyament embereknek, mint mi, és ha esetleg másról is írnék, mint a napi intake, akkor ezentúl megpróbálom nem visszafogni magam. Visszatérve a nyaralásra, egyedül mentem egy kisebb hátizsákkal, hostelekben aludtam, finomakat ettem, rengeteget sétáltam, túráztam és sokat lubickoltam. Leégtem, koplaltam, túlzabáltam, kompenzáltam, stb. Talán soha életemben nem volt olyan tíz nap, hogy ennyire sokat jártam volna, estére a lábaimat rendszerint alig éreztem, pedig nem edzettem keveset az utóbbi időben és hegy sem ér olyan ritkán, hiszen 1. azon lakom, és 2. naponta járok spinningre, amin ugyebár hegyeket imitálunk. Örültem, hogy nem a lustaságról szól a kintlétem, mert igaz, hogy sokat heverésztem a tengerparton, de avval, hogy másfél órás hegyi sétával lehetett csak a számomra legkedvesebb (és egyben legkihaltabb) partszakaszhoz eljutnom, evvel picit azért ledolgoztam a reggelire a hostelban kapott nutellával töltött croissant (vagy ahogy ők hívták: cornetto), aminek - a helyi szokások szerint - teljesen fánk-szerű zsíros, olajos tésztája volt - teljesen addict lettem tőle. Evvel megpróbáltam kihúzni 1-ig vagy legkésőbb 2-ig, amikor rendszerint ettem egy mortadellás, vagy mozzarellás szendvicset és vettem 1.5 euróért akkora adagot a világ legfinomabb pisztácia és mogyorófagyijából, mint nálunk hét gombóc a Szamosnál. Délután kekszet, vagy pufirizst rágcsáltam, vacsorára jobb esetben valami gyümölcs, vagy néha pizzaszelet, esetleg olyankor is fagyi. Tehát messze nem a koplalás olvasztott le rólam 2.5 kilót, hanem az, hogy itthon MÉG ENNÉL IS TÖBBET ESZEM.

Ha az anorexiámra nem nosztalgiával tekintenék, és nem hiányolnám a nap minden egyes percében a 42 kilós habtestemet, akkor azt mondanám, hogy engem a sport hozott ki ebből a szörnyű betegségből. Ez nagyon szépen hangzik, de ha őszintén fogalmaznék, akkor viszont ez az állítás így helyes: amióta az edzés az életem legfontosabb részévé vált, teljesen megfosztottam magamat attól, hogy valaha újra vékony legyek. Nem mintha 42 kilósan nem edzettem volna, de össze nem hasonlítható az az intenzitás a mostanival. Akkoriban is súlyzóztam - körülbelül 10-14 kilót voltam képes felemelni. Most kétszer ennyivel csinálok magas ismétlésszámokat, amihez az is kellett, hogy a testemre 13-14 kilónyi plusz felkerüljön. Természetesen nem azt akarom állítani, hogy a mozgás nem szálkásít, adott esetben nagyonis, de a fitness-őrültek, vagy nevezzük izom-mániásoknak, a body-buildereknek, azok soha nem soványak. Szálkásak lehetnek talán, de akiknek a súlyzó olyan kedves tárgy, mint éjjel a fejünknek a párna, azok nem is álmodnak thigh gapről. Természetesen nem akarom az edzéseimre kenni a túlsúlyomat, de jelentősen átalakult a testem tőle, a híresen ropi karom vaskosan masszív, izmos, a vállam olyan széles, mintha eveznék, a combomat nézve pedig el nem tudom képzelni, hogy valaha hogyan fért át az összezárt lábam között a szomszéd ritka nagyra nőtt bernáthegyije. Bizakodok. A testem átalakult, kiszélesedett, kikerekedett, keményebb és masszívabb lett. De vajon hogyan néznék ki ebben a bőrben 5-6-7-10 kilóval kevesebbel? Erről álmodozom.

Nem mondhatom el senkinek - kiírom hát mindenkinek

Tegnap hatalmas bingébe fulladt a napom, (elég ha én) tudom az okait és látom magamon a következményét: másfél masszív kiló. Este úgy feküdtem le az "utolsó állomás", vagyis egy literes doboz fagyi betömése után, hogy ma nem lesz edzés, a lehető legtovább ágyban maradok, és a lehető legnyugisabb módon "kezelem ki", vagyis sok folyadékkal és minimális szilárd táplálékkal. Ehelyett persze a tudatalattim felébresztett pont tíz perccel azelőtt, hogy el kellett volna indulnom az edzésre, így gyorsan összekaptam magam és mégis a két órányi kemény izzasztást választottam. A buszt persze lekéstem, de egy jótevő lélek elvitt egy darabon autóval. Éhgyomorra széthajtottam magam, és farkaséhséggel haza is értem pár órával ezelőtt. A kedvencemet főztem ebédre, lazac, fetasajt és spenót együtt kisütve. Mellé sok saláta. Minden nap tudnám ezt enni, de ma az ízét se éreztem, a könnyeimtől pedig a gyönyörű látványa sem örvendeztetett meg. A testvéremmel összevesztem, egy óvatlan mondatommal a lelkébe tapostam és bosszúként megannyi hasonló megjegyzéssel torpedózott. A jellememről és az elszaródott lelkemről. Most ezt kiírtam magamból, most már picit jobb, most már csak tanulnom kéne ma, de azt nagyon.