Nem sok minden változott az utolsó bejegyzésem óta. Továbbra is töretlenül vágyakozom egy légiesebb test után hol kisebb, hol pedig nagyobb eszegetések közepette. Nincs halálra zabálás, de egy nehezebb éjszakai műszak után hajnalban hazaérve hajlamos vagyok csokipartit tartani, zacskós levessel lehörpintve. Hatalmas megfelelési kényszer vált rajtam úrrá, a bizonyítási vágyam sorra kudarcba torkollik, mindenem a munkám és képtelen vagyok belőle a legtöbbet kihozni. Nem azért, mert maximalista vagyok, hanem mert éppenhogy nem: tanulás helyett sokszor inkább csak aludni van erőm, és amikor ügyesnek kell lennem, olyankor inkább lányos zavar tölt el az árgus figyelő szemektől megijedve.
Minden porcikámban le szeretnél fogyni, és minden érzékszervem kívánja az ételt. Mégis, amolyan nyugalom van, megszoktam, ami van. Igyekszem a hűtőbe kevesebb szemetet pakolni, helyette inkább több gyümölcsöt, zöldséget, joghurtot, könnyű sajtokat és csirkemellsonkát. Az édességnek nem tudok ellenállni, de igyekszem kompenzálni, más téren visszafogottabb lenni. Talán az egyik legnagyobb változás, amit hosszú évek óta nem tapasztaltam, hogy képes vagyok édességgel "együtt aludni", tehát kibírni, hogy valamit ne aznap faljak fel, képes vagyok a dolgok egy részét, néha egészét félretenni. Nehéz és sok energiát igénylő hetem volt, reggelente úgy döntöttem, fánkkal kezdek. Esténként előtte edzettem, és edzés után beugrottam egy fánkért, elcsomagoltam és másnap a munkahelyemen míg mások elővették a kis müzlijüket, teljes kiörlésű kétszersültjüket, addig én kitettem magamelé a sütibaba ízű rózsaszí cukormáztól csillogó fánkomat. Arra gondoltam, milyen jó lenne szépen fogyni, és értetlenkedő megjegyzéseket kapni, hogy hogy csinálod ennyi fánk mellett?

53,9 voltam ma reggel, vágyam, hogy ismét 50 alá kerüljek, Karácsonyra pedig, hogy 45 kiló legyek, mint a régi szép időkben. Voltam nemrégiben 56 felett is reggel, szóval mondanám, haladok, csak nehogy elkiabáljam.
 

Eltelt egy hét, és én egy kilóval kevesebb lettem, viszont millió szorongással gazdagabb, pedig nem álltam belőle rosszul egy héttel ezelőtt sem.
Hazajöttem, Anyukám már tegnap kérdezte, mivel várjon, mit szeretnék ebédre. És én azt feleltem, amivel szeretne, én mindent szívesen megeszek.
Hét napból hat napom van azt és annyit enni, amit és amennyit akarok. Senki nem lát, senki nem felügyel, önként választom a hamburgert, a sültkrumplit, a saját kis magányomban tüntetem el a táblás milkákat. Pont ezen az egy napon, amit a családommal tölthetek a héten, pont ezen az egy szem délutánon mondjam azt, hogy Anyu, ne csinálj családi ebédet, nem eszem veletek, diétázom?!
Hát nem, ennek már vége. Ennek már egy ideje vége. Szégyellem magam, amiért Anyu ma félve kérdezi meg, hogy csinálhat-e zabpelyhes réptatortát.
Már más ember lettem, vége annak, hogy mást okolok a súlyom miatt. Én ettem magamra a hájat, én fogom leolvasztani, és egy hétvégi családi ebéd csak a lelkem épségét segíti, hogy normális ember legyek, és normálisan egyek. És ami mégfontosabb, hogy közelebb kerüljek a családomhoz, amitől néha oly messze érzem magam, miközben a világmindenségem.
Na de térjünk vissza az eltüntetett egy kilós liszteszsákomhoz. Nem ettem sokat esténként, nem ettem semmilyen tésztát, vagy péksüteményt. Délelőttönként dolgoztam, ha reggeliztem, egészségeset (chia mag, túró, alma), ebédre volt hogy rendeltem a lazacburgert, de nem fajult el bingébe, és visszafogtam a vacsorát. Volt hogy rizst és tonhalat ebédeltem, és moziban popcornt és csokit vacsoráztam, de aznap például nem reggeliztem.  Tehát nem falatozgattam egész nap, átlag napi 3-4-szer ettem, és kicsit kompenzáltam. Edzés szempontjából gyatra hét volt, szinte semmit nem mozogtam, kivéve a munkám, ami szerencsére nem ülőmunka, inkább fizikai, de persze nem hasonlítható a crossfithez. Az elmúlt hetekhez képest több zöldséget ettem és több könnyű sajtot is. Ezek apró lépések, de láthatom, hogy ez is megfizetődik, szóval remélem nem vesztek a kitartásomból, sőt, megpróbálok ennél kicsit szigorúbb lenni magamhoz.
Összefutottam egy régi ismerősömmel, aki 12 éve anorexiás. Elmesélte, hogy nemrég jött ki újra a kórházból (már nem is tudom, hanyadszorra járt bent), 28 kilóról felhizlalták 42-re és kiengedték. Alkoholista, láncdohányos, anorexiás, bulimiás, depressziós. Miközben vele beszéltem, és a saját példámmal biztattam, hogy sose adja fel, van kiút, belül szégyelltem magam, hogy én már ilyen gyenge ember lettem, aki képtelen az éhezésre, képtelen lemondani a finom falatokról. Akik kijöttek az anorexiából erős embernek vannak elkönyvelve, én úgy élem meg, hogy győzött az étel szeretete. Nem kellett ehhez erő, csak gyengeség - ismétlem, ez az, ahogy én megélem, és nem az, amilyen felfogást helyesnek ítélek meg -, nem kellett más, csak engedni a hívogató péksüteményeknek, sütiknek, csokiknak, gyorséttermeknek.

Anyukám arról beszélt, hogy ma éjszaka egy hajszálon múlt, hogy nem kelt fel enni, annyira éhes volt.
- Ismered ezt az érzést? Veled már volt ilyen?
- Persze, Anyu. Nagyon jól ismerem.

Anyu fogyózik, vagyis koplal: egész nap dolgozik, reggelire egy kistányér üres zabkása, ebédre valami könnyű és vacsorára saláta, vagy forró paradicsomlé - mondanom se kell, önmagában. Nagyon sokat beszél az ételekről, nagyon sokat éhes.

Amikor Málnához jártam, elég hamar kiszúrta, hogy Anyukám és az általa mutatott "minta" nagyban hozzájárult az evészavarom kialakulásához. Anyukám testkép- és evészavaros és ezt Málnáig nem vettem észre. Ha járnék továbbra is Málnához, elmondanám neki, hogy rájöttem evvel kapcsolatban új összefüggésekre is. Nevezetesen arra, hogy Anyukám sokáig velem is elhitette, hogy ő nagydarab. Az osztálytársaim, barátaim, ismerőseim Anyut mindig soványnak és törékenynek tartották, én pedig -és ezt most picit szégyellem-, bár örültem, hogy így gondolják, de belül sosem értettem velük igazán ebben egyet. Folyton azt hallottam Anyukámtól, hogy mennyire szeretne kisebb lenni, hogy vastag a csontja, nagy a lába, óriásiak a térdkalácsai, na meg a gyomra, és hogy mennyire irigyli a kis apró lányokat, kiskorától kezdve olyan akart lenni, stb stb. Ellenben a valóság az, hogy az Anyukám apró. És képes volt olyan erősen azt sugározni magából, hogy nem az, hogy nagyon sokáig én is elhittem.

De ez a történet nincs teljesen megfejtve, Anyukám testkép- és evészavarát nem teljesen látom át. És nem tudhatom azt se, hogy vajon ő tud-e róla, bár amióta az én zavarom normalizálódott (=felszedtem 12 kilót), azóta néha beszélgetünk az ő furcsaságairól.
Gyorsan megjegyzem, hogy van egy dolog, amiben erősen különbözik az testképzavarom Anyukáméval: míg ő világ életében a sulykolta a körülötte-levők tudatába, hogy ő nagy darab, én a saját magam "kövérségéről" nem akartam senkit meggyőzni. 41 kilósan is nagynak láttam magam, de eszemben sem volt erről senkinek se panaszkodni, nehogy gyanússá váljak. Nehogy gyanússá váljak.. Anyu nem akar senkit becsapni. Mennyivel jobb nálam, ebben is.
Anyukám, ha visszatekint a fiatalkori külsejére, az akkori önmagát nagyon törékenynek és soványnak látja, ahogyan az is volt. Kamaszként és huszonévesként - azt mesélte- folyton hízni akart, de sosem ment neki, állandóan szúrta a csontja és még olyat is mondott, hogy szégyellte a soványságát. Ugyanakkor azt is állítja, hogy gyerekkorában borzalmasan irigyelte a nála kisebb osztálytársait, saját magát nagynak és magasnak tartotta
hozzájuk képest (én tényleg alacsony vagyok, Anyukám nálam alig magasabb).
A valóság az, hogy Anyukám vékony. És fiatalabb korában egészen törékeny ropi volt.
Emlékszem, pár éve kiraktam egy 27 évvel ezelőtti képet facebookra a gyönyörű fiatal Anyukámról. Sorra érkeztek a kommentek, hogy "már értem, kitől örökölted az alkatodat" (akkoriban 42 kiló lehettem), és "hú de vékony", "kecses", stb stb. Ekkor döbbentem rá először, hogy Anyukám az akarata ellenére becsapott engem, manipulált: elhitette velem, hogy ő kövér.

Senki ne értsen félre: nem hibáztatom őt. Inkább nagyon szeretnék neki segíteni abban, hogy ne lássa magát se most, sem pedig visszatekintve a múltba vaskosnak. Anyukám borzalmasan jól néz ki, a vele egykorú nők bármelyik villamoson, vagy buszon 100%-ban nagyobbak nála.

Emlékszem, amikor nagyon vékony voltam, időnként Anyu nem a szokásos aggodalmait fejezte ki, amikor rámnézett, hanem ezt mondta: "Olyan jó neked, hogy ilyen pici vagy, én is mindig ilyen picike akartam lenni."

Amikor világossá vált számomra, hogy Anyukámnak éppoly küzdelem időnként a saját bőrében lenni, mint nekem, eleinte haraggal töltött el. Haragudtam rá, hogy kiabált velem, hogy szekált az aggodalmaival, folyton veszekedett velem, hogy mit eszem, mit nem eszem, miközben neki ismernie kell, hogy milyen küzdelmet élek át az étellel.

Aztán rájöttem, hogy Anyu nagyon erős és sosem lesz hajlandó magát betegként kezelni, csak mert küzd a testével. Annyira nem, hogy nem is tudhatja, hogy amiket gondol magával kapcsolatban, azok mind-mind tünetei egy olyan problémának, amibe van, aki belehal, van aki meggyógyul belőle, és van, aki örökké falásrohamokkal fog küzdeni, vagy olyan is, akinek ez a mizéria örökké tartó boldogtalanságot hoz.
Anyukám jól néz ki, erős, képes fogyózni úgy, hogy nem fordul át falásrohamokba és nagyon boldog ember.
Így is együtt lehet élni a kajamizériánkkal.

Elindult az egyetem és egy ugyanolyan utálatos ősz, mint a többi: minden reggel úgy kelek fel, hogy a testemet egy zsíros és kipárnázott tömlöcnek élem meg.
Néha jobb, máskor rosszabb, de az evészavar örökké a részem marad. Négy éve úgy kelek fel, hogy minden gondolatom az első falat körül van. Négy teljes éve nem szabadulok a bingék soha véget nem érő rabságából. Négy éve nem én, hanem valaki más irányít, más motivál, más határozza meg a hangulatomat. Négy  éve nem ettem meg úgy egy joghurtot, hogy nem láttam volna magamelőtt a számot. Tudok számok nélkül enni, de olyankor zabálok. Olyankor nem felszabadult vagyok, hanem kényszeres. Ugyanolyan kényszeresen zabálok, mint amilyen kényszeresen időnként visszafogom a zabát. Minden ugyanarról szól: az evésről.

Elvesztettem önmagam. Másvalaki lettem az evészavar szolgálatában. Nem tudom szeretni magam, nem tudok elégedett lenni magammal. Evéssel büntetek, evéssel tompítok, evéssel oldok meg mindent, amiért néha koplalással és sporttal vezeklek. Szeretnék teljes életet élni, levágni magamról ezt a terhet, de nem megy, mert ragaszkodom az evéshez, ragaszkodom hozzá, hogy visszakapjam a habtestemet, ragaszkodom, hogy reggelente a kávét répával egyem, ragaszkodom a szokásaimhoz, ragaszkodom az ételhez. Az étel lett a mindenem az életben. Ha az sincs, akkor nem tudom mit kezdjek magammal. Ha nem tudom felírni a kis füzetembe, hogy mit és mennyit eszek, akkor többet unatkozom. Nem tudom és nem akarom elengedni, miközben örökre megszabadulnék tőle, az evéstől.

Vasárnap kezdődött, este már lázasan feküdtem az ágyban, az orrom bedugult, a torkom mart. Azóta gyakorlatilag nem keltem ki. Csak enni, de azt folyton. Ki a konyhába, be az ágyba, reggeltől estig. Vasárnap óta, tehát négy nap alatt több, mint három kilót híztam. Már jobban vagyok, de még ma is csak sorozatokkal és mézeskenyérrel ütöm el az időt a takaró alatt, holnap készülök talpraállni, kihúzni magam a kakiból, vagyis elmenni az edzőterembe. Lett volna időm tanulni, elkezdeni a félévi beadandókat megírni, de nem, én inkább ettem.
Nem indultam túl erősen neki ennek az ősznek, most ezaz influenza, előtte pedig egy másik betegeskedés. Keveset edzettem, keveset tanultam és a munkahelyem sem látták túl nagy hasznomat.

Borzalmasan utálom, amikor a testem szóbakerül. Valamelyik reggel Anyu megfogja a kezemet "hiszen neked még a kézfejed is izmos", mire mondom "jaj dehogy Anyu, nem hiszem hogy oda túl sokat izmosodnék", mire ő "de de, a nővérednek sokkal kis törékenyebb a keze", és ekkor Apu is becsatlakozik "igen neked sosem volt olyan a kezed".
Fogalmuk sincs, hogy mennyire megmaradtak a szavaik a fülemben, hiszen Anyukám tényleg izmosnak tartotta a kezem, és tényleg kedves akart lenni, nem bántó. Tudom, hogy már újra elkönyveltek a vaskos kismalac gyereküknek, tudom, hogy nagyon sokat kéne fogynom ahhoz, hogy másképp lássanak. Olyan erőtlennek érzem magam, akaratgyengének, folyton megbukik minden próbálkozásom, állandóan csak eszem, és nem várok el magamtól semmit.
Rengeteg olyan párbeszédet és megjegyzést tudnék idézni, amelyek arról szólnak, hogy milyen jó húsban vagyok. 

30 nap múlva indulok Csodaországba. Pár hete vettem egy farmert, amit azonnal besuvasztottam a szekrénybe, mondván, hogy 50 kiló felett fel se vehetem. Őrültségeket csinálok, és bár kívülről az látszik, hogy már nem foglalkozom avval, hogy mit és mennyit eszem, hogy már nincs testképzavarom, hiszen elfogadtam magam kövéren, azonban a belsőm őrülten küzd és szeretne megszabadulni a külsőmtől.

Ma avval játszottam, hogy a gmailon belenéztem a legrégebbről való leveleimbe. Rátaláltam egyre, a volt barátomtól, akivel gimis koromban jártam. Ő volt az első (és szerencsére eddig az utolsó) fiú az életemben, aki olyat mondott nekem, hogy nem ártana kicsit fogynom, formásodnom.
A levele pár évvel ezelőttről való, azutánról, hogy szakítottam vele és nekiindultam az első nagyobb fogyásomnak. Valamiért leültem vele egy kávéra, amikor az egyetem közelében véletlenül összefutottam vele. Utána írt egy levelet, hogy látja, hogy mindenhonnan leadtam a zsírpárnáimat (igen, konkrétan így fogalmaz, pedig a 160 centimmel 49 kg volt a legtobb, amit alatta elértem), de tudnom kell, hogy a mellem is jóval kisebb lett. .

A hányinger kerülget. 30 nap múlva nagyon messzire utazom. Mostantól visszaszámolok.

Az elmúlt egy hétben mindent megtettem azért, hogy az elmúlt hónapban leadott 2-
3 kilót duplán visszahízzam. Újra rengeteget mutat a mérleg, újra itt a depis hangulat és a motiválatlanság.
Fekszem az ágyban és a tennivalóimon gondolkodom. Szeptembertől akár elkezdődhetne egy nagyon sűrű és szeretnivaló új hónap, amikor alig leszek itthon és rengeteget rohangálok. Minden az én kezemben, csak rajtam múlik, hogy jól érzem-e magam a bőrömben, vagy inkább szenvedek. Hogy szorongok, vagy pedig minden napot igyekszem maximálisan széppé tenni.
A jobbra olvasható kis idézetre tegnap bukkantam instán, és megtetszett. Borzalmasan fontos a fokozatosság, és bár tudom, hogy sokan képesek egyik napról a másikra felhagyni bizonyos szokásokkal, nekem ez a gyors és végeleges váltás sosem ment. Már annyi szó esett az "ennek a napnak már mindegy, úgyis elb.sztam"-típusú felfogásról, amiben élen járok. A kulcs abban rejlik, hogy el kell engednem a "mindent, vagy semmit"-akarást, ha hetente fél kilót adok csak le, akkor hetente felet, de be kell érnem a kicsivel is, és nem visszautasítani csak azért, mert nekem a nagyobb változás kéne, akkor is, ha azt nem tudom megszerezni.
Apró változtatásokon keresztül fogok tudni eljutni a nagy változáshoz. Nagyon jó lenne, ha holnaptól Karácsonyig nem eszem csokit, de annak is tudnom kell örülni, ha megállok egy pálcikás fagyinál, és nem tüntetek el utána még egy tábla csokoládét is. Nem tudom ismeritek-e, de már hosszú hónapok óta rákattantam a Giant müzliszeletre, ami majdnem 10 deka, darabonként 450 kalória, kivéve ha csokis, mert akkor mégtöbb, és bár egészséges alapanyagokból készült és "csupán" nádcukorral édesítik, de így is óriási mennyiségű szénhidrát. Emlékszem, amikor 2011 őszén 53 kilósan komolyabban elhatároztam, hogy lefogyok, akkor eleinte a tartalmasabb édességeket leváltottam müzliszeletekre, 70-80 kcalos 20 grammos cerbonaszeletekre. Valahogy újra be kéne érnem a kevesebbel. Fokozatosan kevesebbet kell ennem ahhoz, hogy visszaférjek a nadrágjaimba. És akár hiszitek, akár nem, én nem csodákat szeretnék, csak leadni azt a feleslegtet, ami miatt olyan ruhákba sem férek bele, amelyek jóval az evészavarom előtt vígan feljöttek. Ha nem kéne nadrág helyett leggingsekbe gyömöszölnöm magam. Tudjátok mennyire vágyom erre?
Nem csak vágyni, tenni is kell.
És nem elég csak külségekkel foglalkozni. Változtatnom kell magamon, el kell engednem a keserűséget, a kicsinyes sérelmeimet és ha kell, magamat megerőszakolva, de javítanom kell a természetemen. Nem engedhetem, hogy azokon csattanjon az evés-küzdelmem okozta elkeseredettségem, akiket a legjobban szeretek. A szüleimmel sokkal megértőbbnek és odaadóbbnak kell lennem, sokkal több türelemmel kell lennem, és be kell látnom, hogy nincs okom őrizgetnem a sérelmeimet. Mindent nekik köszönhetek, mindent. El kell tudni engedni rengeteg félelmet és sérelmet, hogy a helyére sokkal szebb érzések kerüljenek.
De meg kell szabadulnom azoktól a dolgoktól, amik lehúznak. Oké, apróságnak tűnik, hogy leblokkolsz valakit facebookon, vagy, hogy kitörlöd a telefonszámát, de számomra nagyon felszabadító érzés volt, és visz előre abban, hogy újabb változásokat hozzak az életemben.

Az edzőmmel is fordulópontra jutott a kapcsolatom. Óráról órára megbánt valamivel, akár a teljesítményemmel, akár pedig a külsőmmel kapcsolatban. Vagy megpróbálom leszarni, vagy visszaszólni. Nem szeretném otthagyni az edzéseit, mert nélküle nem tudnék intenzíven izmosodni, de nem szabad, hogy érzékenyen érintsenek egy 50-hez közeledő, az egyedülléttől egyre inkább megkeseredett ember beszólásai.

A képeken a mai túrógombi-parti jeleneteit láthatjátok. Holnaptól szárnyalás.

http://instagram.com/vattacukka

Állandóan csak ennék, főleg édességet. Szinte erőszakkal kell kényszerítenem magamat, hogy amikor itthon vagyok, ne folyton csak papikáljak. Már reggel nyolckor nekiálltam főzőcskézni, nem hagyott nyugodni egy zabpelyhes túrógombóc recept - persze nem sikerült, vízben főtt mézes-túrós rántotta lett, amit utána serpenyőben kakaóporral kisütöttem.A délelőtti gyömölcsözgetés után kettő körül megsütöttem a képen látható lazacos zöldséget, desszertnek két alma, és most kissé bágyadtan az ágyban fekve várom, hogy összeszedjem magam és elinduljak az esti edzésre.

Sovány voltam valaha kétszer

Egyszer volt hol nem volt, tegnapelőtt kifogyott az elem a mérlegből és a lehető leglazább módon azonnal a szüleim elé álltam, hogy amúgy nem mintha olyan fontos dolog lenne, de hosszú idő után ma épp ráálltam a mérlegre, és képzeljétek, nem jelzett ki semmit, talán kifogyott az elem, nem mintha sürgős lenne, de ha épp olyan boltban jártok, esetleg nem hoznátok légyszi egyet, persze miattam nem kell..
  Egy teljes nap telt el kétségek közt a súlyomat illetően, de az elem megérkezése azonnal boldogsággal és nyugalommal töltött el, csak kár, hogy minden boldog pillanatnak egyszer vége szakad: Megtennéd, hogy ráállsz leellenőrizni, hogy működik-e? Te mezítláb vagy, én pedig utcai cipőben - hangzottak Apukám utasító szavai én pedig azonnal leszögeztem, hogy nincs azaz I.ten, hogy ilyen nyilvános megszégyenítésben részt vegyek - mégha a legkevésbé sem volt benne ilyen szándék, de annál nagyobb szégyen nem létezik, hogy a mérlegre álljak a szüleim előtt és magukban mosolyogva konstatálják, hogy "igen, nem csak látványra nagy a mi kis dagi Ödönkénk, hanem tényleg az", hát köszönöm, nem. (A helyzetet amúgy a nővérem oldotta meg, aki semmilyen súly és agyproblémával nem küzd, így habozás nélkül ráállt a mérlegre leellenőrizni, hogy működik-e már).

2011 tavasz, hazajövünk a szüleim házassági évfordulója alkalmából elkövetett pizzázásról. Bennem egy egész pizza és persze az aznap megevett almák, répák, vagyis az egészségesnek hívott éhség eltömő anyagok. Márciusi tél, csizma, farmer, 5-6 réteg pulcsi. Hazaérve levettem a felsőimet és indultam a szennyes felé, cipőben, nadrágban és atlétában, ekkor még nem tudtam, hogy nem kellett volna ilyen óvatlannak lennem. Anyukám meglátta a karomat és elförmedt. Felförmedt. Emlékszem, hogy örültem, hogy vékonynak lát, hogy kicsit büszke voltam magamra, hogy soványnak látszom a szemében és nem kövérnek. Le kellett tolnom a nadrágomat, hogy megnézze, hogy a lábam is úgy néz-e ki, mint a karom.  Ezt már megalázónak éreztem. Ráállított a mérlegre. 44 kiló voltam félig felöltözve, kajával és némi vízzel a gyomromban (aznap reggel 42 kilóval ébredtem). A 44 kilót nem tartotta túl ijesztőnek, de kétségbeesettséget mutatva egész nap veszekedett velem, hogy egyek többet, fejezzem be a mániákus diétázásomat. Kimentünk a konyhába és fehér kenyeret kellett ennem. Ettem, de nem érdekelt, tudtam, hogy elcsendesedik a dolog, majd elfelejti, hogy engem kell figyelnie.
Részben elfelejtette, de 2011 tavasza és nyara volt azaz időszak, amikor a legtöbb "rámpirítás" ért a súlyomért, ekkoriban időnként Anyukám kétségbeesetten próbált rávenni, hogy hízzak. Majd a nyár második fele és az ősz sok boldog és felszabadult utazással telt és 42-ről 53-ig szökött fel a mérleg. Ősztől nem is ért több szekálás a súlyom miatt, Anyukám megnyugodott, hosszú ideig nem látott csontsoványnak. Karácsonyra azonban már újra 44-45 kilónál tartottam, amit 2012 kora tavaszára letornáztam 40 kilóig. Utólag, a képeket visszanézve ekkor néztem ki ijesztően soványnak, és ami miatt Anyukám egy évvel előtte veszekedett, össze nem hasonlítható ehhez az állapotomhoz képest. Hosszú út vezetett idáig és nem igazán emlékszem, hogyan sikerült olyan gyorsan és könnyedén visszafogynom, de ekkoriban hashajtóztam a legtöbbet és egy szorongós pánikbetegség is hatalmába kerített, ami eleinte csak olyankor mutatkozott meg, miután megettem egymás után három-négy tábla csokit és megittam rá egy üvegcse hashajtót: a szívem hevesen kalapált és azt éreztem, fulladok. Egy idő után ennem se kellett ahhoz, hogy rosszul legyek: bárhol és bármikor elfogott egy érzés, pl, hogy féltem felállni, mert azt éreztem, akkor elájulnék, féltem elindulni, féltem megmozdulni. Sírva telefonáltam a szüleimért, hogy jöjjenek értem, hogy vigyenek haza, hogy szabadítsanak meg ettél a szorongató és fojtogató érzéstől, ami hatalmába kerített. Otthon jó volt, de otthon is tudtam szorongani és ok nélkül sírni . Féltem, hogy összeesem, féltem, hogy leáll a szívem. Féltem magamtól. Az egyik pánikrohamos rosszullétem után, a háziorvos megvizsgált, kérdezgetett az evési szokásaimról, érdeklődött, hogy miért fogytam ennyit, mit eszem, és emlékszem, hogy kicsit elmosolyogtam magam lányos zavaromban, ismét hízelgett a lelkemnek, hogy soványnak látnak, szinte hálás voltam, miközben azt válaszoltam, hogy csak próbálok egészségesen enni, de nem eszem keveset, ma is megettem már négy almát és három répát - mondtam ezt reggel fél kilenckor.
Mindketten megrökönyödtünk a válaszomon. Én elszégyelltem magam, hogy ennyit ettem már reggel, rajta pedig láttam, hogy tökéletesen érti a helyzetet. Még aznap figyelmeztette a szüleimet, hogy a lányuk  anorexiás. Nagyon megijedtem, hogy a szüleim kontrollálni fognak. De nem, ők segíteni akartak. Az anorexiás figyelmeztetés nem érdekelte őket, ők azt látták, hogy "kivagyok". Hogy félek, fulladok és folyton sírok. Azt szerették volna, hogy jobban legyek, de az evési szokásaim és a rosszulléteim közti összefüggés számukra nem volt egyértelmű (számomra sem az), ezért inkább abban próbáltak segíteni, hogy jobban érezzem magam. Filmeket néztünk, beszélgettünk és örültek, hogy a rossz hangulatom ellenére jól csinálom az egyetemet, támogatták azt is, hogy eljárjak edzeni, ami egész életemben az egyedüli konstans siker-érzést adja nekem. Tudom, hogy a súlyom a legkevésbé érdekelte a szüleimet méghozzá azért,  mert bár soványabb voltam, mint valaha az életben, de kevésbé viselkedtem bezárkózva és ellenségesen, hiszen folyton nekik sírtam el a félelmeimet, tőlük kértem segítséget a pánikolás leküzdésében és én is annyira megijedtem magamtól és a testem látványától, hogy borzalmasan sokat és hatalmas biztonság érzést jelentett, amikor velem voltak a szüleim. Emlékszem, Anyu néha megfogta a kezem és kedvesen ezt mondta: hát hogy lehet ennyire picike baba kezed? Olyan jó neked, hogy ilyen picike vagy. Amióta nagydarab lettem, azóta időnként elszégyellem magam, amikor Anyu rám néz, hogy már nem vagyok az ő kis törékeny babája.

2012 augusztusában láttam utoljára a mérlegen 42-es számot, de a drasztikus 50 fölé hízás sokáig elmaradt, csak másfél évvel később, 2013 nyár végére feltornáztam csak fel magam masszív 50-53 kilóra, 2014 óta pedig 56 kiló környékén mozgok és nem egyszer mutatott a mérleg közel 60 kg-ot egy zabás nap végén.

 Most csak egy-két kilóval tartok lejjebb, egész másképp működik a testem, míg régen, amikor egy nap megettem közel 10 000 kalóriát, majd egy-két egészségesebb nap 3-4 kiló különbséget hozott.  Ma már egy binge nagy ritkán jelent egy táblányi csokit, már nem eszem magam mozdulni nem tudó "szuszogósra", mégis, a mérleg olyan lassan mozog, mint soha. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy 1-2 éve még a "bűnös" és "bűntelen" napjaim teljesen elváltak egymástól, bizonyos ételeket a bűntelen napokból teljesen kizártam, olyankor nem ettem soha édességet, sajtot, kenyeret, kis mennyiségben sem, ez ma már nem ennyire fekete-fehér. Már nem vagyok ilyen szigorú magammal, már sokkal kevesebb dolgot zárok ki, nincsenek u.n. tiszta napjaim amikor csak minimálisan hízlaló dolgokat eszem, így a bűnös és a bűntelen napjaim csak a mérték tekintetében különböznek egymástól.  De azért a legutóbbi nyaralásom óta (másfél hét telt el, hogy hazajöttem) a cukrot és a kenyérféléket jelentősen visszafogtam, utóbbit szinte kifogástalanul, előbbivel azonban rendesen meggyűlik a bajom, hiszen a legdurvább függője vagyok az édességnek és minden nap lecsúszik valami.  Jó lenne figyelni a kalóriákat és megállni egy ponton, de ennyire még/már nem vagyok erős, ezért egyelőre csak próbálok egészségesebben és okosabban enni, pl ahogy alábbi kép is mutatja, Anyu bazsalikomos-fokhagymás tésztájából csak féltányérnyit ettem, és inkább főztem magamnak egy nagy adag zöldséget (babos-kápiapaprikás-répás-paradicsomos lecsószerűség). Előtte és utána alma, füge, light túró, lenmag, meggy, barack, körte. Így eszem mostanában.
Ma reggel: 53,8

Új élet, új blogdesign. Hazajöttem tíz nap olaszországi nyaralásból. Indulás előtt egy héttel derült ki, hogy sikerült a nyelvvizsgám, ami előfeltétele a szeptemberben kezdődő mester képzésemnek, szóval egészen vidáman és nyugodtan szálltam fel a repülőre: nem kell félnem, egy év kihagyás után újra egyetemre járhatok, lesz órarendem, tanulnivalóm, dolgom, nem kell magamat annyira hasztalannak éreznem (előző szeptemberben a bölcsész BA diplomám megszerzése után "valami másba kéne kezdeni"-alapon beiratkoztam egy fogtechnikus suliba, de hamar feladtam, semennyi örömömet nem leltem benne, sőt, kifejezetten utáltam. Viszont ráébresztett arra is, hogy mennyire nem tudok elképzelni más témát az életemnek, mint amit előtte tanultam, és amit most folytatni fogok. Ha eme blog tematikája szerint akarnám összefoglalni a nyaralásomat, azt mondanám : szuper volt, bő 2,5 kiló mínusz. De kicsit szégyellném, ha a kint töltött csodás napjaimat ennyiben mutatnám be, azonban ez mégiscsak egy evős-blog, és tudnom kell húzni egy határt, hogy mit adok ki itt magamból, és mit tartok meg a valós életem valós beszámolóinak. Ennek a blognak a viszonylag hosszabb életét annak köszönhettem, hogy nem estem abba a hibába, hogy mindenről be akarok számolni, igyekeztem szigorúan csak kaja-témánál maradni (kiskorom óta minden naplóírásom ott bukott el, hogy képtelen voltam kibírni, hogy ne számoljak be mindenről, azonban mindenről beszámolni nem lehet és ez a tény mindig elvette az írás-kedvemet). Mindenesetre a nyaralásom igazán értékes élményeiből maradjon itt elsősorban az új háttérképem, amit Campania tengerpartján készítettem, de megfogadtam, hogy semmilyen elvhez nem fogok itt ragaszkodni, az írás segítség az ilyen agyament embereknek, mint mi, és ha esetleg másról is írnék, mint a napi intake, akkor ezentúl megpróbálom nem visszafogni magam. Visszatérve a nyaralásra, egyedül mentem egy kisebb hátizsákkal, hostelekben aludtam, finomakat ettem, rengeteget sétáltam, túráztam és sokat lubickoltam. Leégtem, koplaltam, túlzabáltam, kompenzáltam, stb. Talán soha életemben nem volt olyan tíz nap, hogy ennyire sokat jártam volna, estére a lábaimat rendszerint alig éreztem, pedig nem edzettem keveset az utóbbi időben és hegy sem ér olyan ritkán, hiszen 1. azon lakom, és 2. naponta járok spinningre, amin ugyebár hegyeket imitálunk. Örültem, hogy nem a lustaságról szól a kintlétem, mert igaz, hogy sokat heverésztem a tengerparton, de avval, hogy másfél órás hegyi sétával lehetett csak a számomra legkedvesebb (és egyben legkihaltabb) partszakaszhoz eljutnom, evvel picit azért ledolgoztam a reggelire a hostelban kapott nutellával töltött croissant (vagy ahogy ők hívták: cornetto), aminek - a helyi szokások szerint - teljesen fánk-szerű zsíros, olajos tésztája volt - teljesen addict lettem tőle. Evvel megpróbáltam kihúzni 1-ig vagy legkésőbb 2-ig, amikor rendszerint ettem egy mortadellás, vagy mozzarellás szendvicset és vettem 1.5 euróért akkora adagot a világ legfinomabb pisztácia és mogyorófagyijából, mint nálunk hét gombóc a Szamosnál. Délután kekszet, vagy pufirizst rágcsáltam, vacsorára jobb esetben valami gyümölcs, vagy néha pizzaszelet, esetleg olyankor is fagyi. Tehát messze nem a koplalás olvasztott le rólam 2.5 kilót, hanem az, hogy itthon MÉG ENNÉL IS TÖBBET ESZEM.

Nem mondhatom el senkinek - kiírom hát mindenkinek

Tegnap hatalmas bingébe fulladt a napom, (elég ha én) tudom az okait és látom magamon a következményét: másfél masszív kiló. Este úgy feküdtem le az "utolsó állomás", vagyis egy literes doboz fagyi betömése után, hogy ma nem lesz edzés, a lehető legtovább ágyban maradok, és a lehető legnyugisabb módon "kezelem ki", vagyis sok folyadékkal és minimális szilárd táplálékkal. Ehelyett persze a tudatalattim felébresztett pont tíz perccel azelőtt, hogy el kellett volna indulnom az edzésre, így gyorsan összekaptam magam és mégis a két órányi kemény izzasztást választottam. A buszt persze lekéstem, de egy jótevő lélek elvitt egy darabon autóval. Éhgyomorra széthajtottam magam, és farkaséhséggel haza is értem pár órával ezelőtt. A kedvencemet főztem ebédre, lazac, fetasajt és spenót együtt kisütve. Mellé sok saláta. Minden nap tudnám ezt enni, de ma az ízét se éreztem, a könnyeimtől pedig a gyönyörű látványa sem örvendeztetett meg. A testvéremmel összevesztem, egy óvatlan mondatommal a lelkébe tapostam és bosszúként megannyi hasonló megjegyzéssel torpedózott. A jellememről és az elszaródott lelkemről. Most ezt kiírtam magamból, most már picit jobb, most már csak tanulnom kéne ma, de azt nagyon.