Bivalyerősnek érzem magam, ha a súlyvesztésre gondolok és igyekszem nem lelombozódni arra gondolva, hogy ha egyszer le is fogynék ne adj I.ten 5 kilót, vagy ki se merem mondani 10-et, még mindig masszív lennék. Vagy van esély, hogy most okosabban fogyok le? Igen, ezt már tényként írom, ugyanis lefogyok, kéremszépen. Dehát soha nem voltam 50+ kilóval sovány. Senki nem nézett ötvenakárhány kilóval vékonynak engem, soha az életben. Igen, mások sem, nem csak az én képzeletemben nem voltam az. 45 kiló környékén néztem ki valahogy. Szóval jól hallottad, tizet kell leadnod, de első lépésnek nagyon fogok örülni a 49,9-nek. 

Visszaolvasva a blogot felelevenedett bennem, hogy nem egyszer történt meg az, hogy 47 kilóval a szüleim, vagy edzőim lemasszívoztak. Hosszú lesz az út a soványságért de visszaszerzem.  

Ma elmentem edzeni - rég nem esett ennyire jól. A tükör szerint a nagydarab lányokhoz tartoztam - még. Vaskos lábakat láttam, nagy és tömzsi térdeket. Hogy én a térdemet mennyire utálom! Borzalmasan ronda, semennyire nem csontos, husos és nagy, háromöklömnyi térdkaláccsal. Mindig kis pici, szúrósan hegyes térdkalácsra vágytam. Ehelyett mint egy ezeréves tölgyfagumó. A hétvégi családi fényképeken pedig mennyire nagy, csonttalan a fejem! Szeretem az állcsontomat, feltéve amikor látszik. Most inkább csak egy nagy áll látszik. És akkor ott van a karom, amire nincs jobb szó: vaskos, na. Van rajta húsntegetőháj - ahogy tetszik. Nem tragikus a helyzet, csak éppen nem egy szép kar.

Otthon reggeliztem, délután tökmagoztam, edzés előtt gyümölcsöztem. Szerettem volna, ha a tökmag az utolsó evésem. Még nem vagyok kész, hogy kalóriákról írjak, hogy kalóriát számoljak, még csak ennyi megy. Hátha sikerül 50 alá kerülnöm október végére. Közben eszembejut, mennyire rég ettem kijevi csirkemellet és anyukám azt mondta, a héten olyat fog csinálni maguknak Apuval. Összefut a nyál a számban. Egy dolog biztos, hogy megint el kellett mennem edzeni ahhoz, hogy szorongás helyett képes legyek terveket szőni és jókedvet érezni.

Tegnap éveket visszaolvastam ebből a blogból, írigykedve gondoltam vissza azokra az időkre, amikor tényleg a súlyom volt a legnagyobb problémám. Mennyit mérgelődtem, hogy már megint felhíztam 43-ra, pedig a 41 az ideális. Ma reggel, 54,9 kilóval ébredve azt gondolom, az egy másik ember volt.

Szeretnék újra 41 kilós lenni. Sőt, őrületesen tetszene. De nem tudom, hogy mi vinne el újra oda, hogy ezt megcsináljam magammal. Kinek a kedvéért koplalnék? Mi motiválna a fogyásban? Sok mindenről nem szólt ez a blog, például a szerelemről. Pedig szerelmes voltam és engem a szerelem (vagy rajongás?) vitt előre. Én akartam lenni a legtörékenyebb babája, akit valaha látott és fogott. Azt akartam összeroppanjak a teste alatt - nem magamért fogytam. Magamért ettem, magányomban zabáltam, és más miatt fogytam. Igazából nem tudom mi vitt még előre, hisz az evészavarom és a fogyás jóval hamarabb megjelent nálam, mint a szerelem.

Nem vagyok szerelmes, de van, akinek megmutatnám szívesen, hogy meg tudom csinálni, hogy nem vagyok olyan gyenge, mint hiszi.  Nem tudom, hogy ez elég motiváció lesz-e a nehéz napokra, amikor mindent borúsan látok, amikor senkitől nem kapok semmi pozitívat, amikor csak a hibát látják bennem, ráadásul hideg van, szakad az eső és nem tudom mi más adna örömet, mint a csoki, a zacskós tésztaleves és a kajarendelés. Túl magányosan élek ahhoz, hogy az ételért ne rajongjak. Túl megszoktam, hogy a szorongást evéssel csillapítom. Túlságosan szeretem az ízeket, túl szépnek találom az ételeket, túlon túl rajongok az illatokért, a formákért, a csomagolásokért, túl kiváncsi vagyok. Szeretek enni, na.

2013-ban 53 kiló felé ment a súlyom (fél év alatt 12-13 kiló hízás!), és azóta nem sikerült négyessen kezdődnöm. 2014 óta folyamatosan 55 kiló körül mozgok, az elmúlt évben már inkább 56, soksor 57 felett jártam. Nem állítanám, hogy a magas kilókhoz durva bingék társulnának. Már nehezebben fogyok, már nem játszom olyan könnyeden a kilókkal, mint habtestem idejében. Már kínkeservesen sokáig tart lemennem 56-ról 54-re. 54,0 kiló nem voltam már talán egy éve, vagy mégtöbb. Nyilván nem is vagyok túl kitartó, de régen ez is egyszerűbben ment. Ahogy halad az élet előre, mindent egyre nehezebb megkapni, mindenért többet és többet kell dolgozni.

Nem mintha dolgoznék a kevesebb súlyért. Egészségtelenül eszem, bár nem mértéktelenül. Nálam sokan többet esznek, de a fizikai munka és a sokszor hajnali ágybakerülés mind az esti/éjszakai evéseket gyarapítják. Nem vagyok már 16, nekem este nem szabadna ennem, meglátszik, na. Eszem, amit megkívánok, és egészséges dolgokat általában nem kívánok. Chipst, gyrost, nyáron sok sört, reggelire kis péksütit, édességet, tésztalevest, hamburgert, sajtot. Az édességet kevésbé kívánom, mint régen, kevesebb csokit eszem, eltelnek napok - igaz ritkán-, hogy nem eszem édességet. Amikor igen, olyankor is beérem kevesebbel, ritkán indul el a lavina. Úgy eszem, mint egy átlag egészségtelen magyar. Átlag súlyban vagyok, a magasságomhoz képest kicsit sok, de a mozgástól ennek egy része izom, tehát nem gondolom, hogy hájasnak látnak. Az edzőm néha mondja, hogy most jobban nézel ki, mert lement másfél kiló, de én nem látok magamon számottevő változást olyankor sem. A közérzetem mérföldekkel jobb, ha 54-gyel kezdődök és nem 55-tel. A bőröm nem szereti, ahogy eszem, ragyásodik, sok a pattanás és a kiütés. Ha nagyon zavar, olyankor kicsit kevesebb mű dolgot eszem, ettől érezhetően kitisztul a bőröm, és már hopp, el is tűnt a probléma, ehetem újra a mérget. Nem vagyok kitartó és nem győz meg valamiről az, hogy egészséges.

Ennek ellenére a fogyás iránti vágy erősen megvan. Meglátjuk mire megyek vele.

plusz nyolc év

Ismét idekeveredtem és nem bírom ki, hogy ne ragadjak tollat a kezembe. 2012-ben, amikor az első bejegyzésemet megírtam (uramatyám, majdnem 8 éve!) nem gondoltam volna, hogy ezek az évek ilyen szomorú és véget nem érő lelki válságnak lesznek tanúi. Már másképp tekintek az evészavarra. Talán 42 kiló voltam (vagy igaz se volt?), talán pánikbeteg, talán veszélyesen sovány, de nem voltam egyedül. Gyerek voltam, akiről gondoskodnak és át segítik a nehéz időszakain. Azóta nem csak fel kellett nőnöm, hanem meg kellett barátkoznom a magánnyal és el kellett fogadnom, hogy a szerepek idővel felcserélődnek. Már nem csak saját magam, hanem mások élete és lelke miatt is akad bőven szoronganivalóm. Nem tartom a jellememet szerethetőnek, nem is szívesen mutatom meg másoknak, ki vagyok. Vagyok helyette sokféle, én se tudom ki az akit látnak bennem, mert minden próbálok lenni, csak nem az, aki vagyok. És amikor sírni látnak- mert azt sokat látnak- akkor az már én vagyok, a sírós lány, de amikor megkérdezik miért sírok, akkor már nem tudom az igazságot elmondani. Mondok helyette részigazságot, vágyat, félelmet, legrosszabb opciót, emléket, de a pillanatnyi érzéseimet meg se tudnám fogalmazni. Csak azt tudnám mondani, hogy fáj. Talán kicsit nagyképűség azt gondolnom, ennyire mások miatt kínoz a szorongás. Egyre többet gondolok arra is, mi lesz velem, ki lesz belőlem és hogyan múlik el az élet. Ne értsetek félre, szeretek élni és remélem sokáig tart. De pesszimista vagyok, mint ahogy a felnőttek szoktak lenni, az élet nem habostorta, kislányom.

Dolgozom, rengeteget, ott legalább helytállok és a szívemet beleadom. Szeretem a munkám és feltölt, majdnem minden nap segít. A munka szent, világos és kerek. Az életem kudarc és szétesés, sok-sok szomorúság. Munkamániás lettem fiatalon, amikor még előttem állna minden, hogy ismerkedjek, hogy szeressek, hogy legyen aki szeret, hogy szórakozzak, világot lássak, gyerekeim legyenek. Nem is vagyok már olyan fiatal, ennyi idősen illett volna már megtalálni az igazit és együtt tervezni a jövőt. Én pedig csak dolgozni szeretnék, mert a munka biztos és biztonságot ad, egy biztonságos falat, hogy van mit tennem, van miért felkelnem, nekem a munka mankó. Szeretnék minél többet adni a családomnak, nem tervezek nagyon előre, sajnos rosszul bánok a pénzzel, de a jelent szeretném szépen, lassan, biztonságosan megélni.  Talán született boldogtalan vagyok, de élni van kedvem, nagyonis. Kiviszem az ebédem a Szigetre mert zöldben jobb enni, érezni szeretném a napsütést, szeretném igazán örömömet lelni minden falatban. Izgatnak a fények, a színek, az évszakok hangulata és illata, az állatok, a flörtök, a jó viccek és az emberek. Nem vagyok közönyös, de irtózatosan törékeny. Törékenyebb lettem most 55 kilósan, mint akkor régen 41 kilóval. Még nem szoktam hozzá az elmúlt pár év számomra drasztikus változásaihoz. Üldöznek a rémálmok, az álmatlan éjszakák, a reszketés ami a mindennapokkal jár, mert amíg nem tudom mit hoz a jövő, félek tőle. Minden napot picit túl kell élnem.

Sokszor szeretném, hogy észrevegyenek és azt érzem, túl nagy a testem, hogy meglássanak benne engem. És ha meg is látnának, az kinek lenne jó? Elvesztem. Néha próbálom magam visszarángatni a koplalásba, szeretném szeretni legalább a száraz tükörképemet.
Jobban kéne vigyáznom arra, amim még van. Jó arcot kéne vágnom, amikor majd kifutnék a világból, többet kellene foglalkoznom azokkal, akik szeretnek. Helyette ha nagyon elfog a szorongás, olyankor csak zokogok, feltépek egy tésztalevest, odateszem a mikróba a kukoricát és gyorsan visszaragasztom azt a két kilót, amit keservesen leküzdöttem az előtte lévő hetekben. Kezdődik minden előlről, holnaptól majd erős leszek, a mának pedig lőttek. Szeretek segíteni embereken és szeretek kedves lenni. Szeretnék mindig nyugodt és türelmes lenni, szeretném, hogy tőlem ne kapjon senki nehéz pillanatot. Nem akarom másokon kitölteni a haragom, a rossz kedvem, szeretném, hogy senki ne tudja mi zajlik belül. Csak pár emberrel osztom meg a félelmeim, azoknak is csak apró részeit, halvány igazságait, és csak azokkal, akiktől jól esik az együttérzés, akiktől szeretnék szeretetet és gondoskodást kapni. Pedig fel kell nőnöm és nem kiéhezetten lesni mások odafigyelését. Idegenektől nem várok együttérzést. Hiába áll velem szemben L-Kolléga és kérdezi mi a baj, miért sírok, miben tud segíteni. Hiába mondja, hogy mindenben számíthatok rá, ha nem várok tőle együttérzést. Csak pár embert szeretek mélyen, és ők kapnak többet belőlem, mint mások, így a rosszat is, sajnos főleg a rosszat. A többiek csak nem értik miért sírok, főleg, mert én vagyok a mosolygós és kedves lány.

Minden pillanat törékeny, lehet, hogy máris másképp látom. Lehet, hogy mostmár én vagyok a szerencsés, hiszen másnak mennyivel rosszabb. Igenis van családom, akik szeretnek. Hogy mi a felállás, ki-kinek a gyereke, kinek-kit kell gondoznia, kinek kire kell törődnie, vigyáznia, nem mindegy? Hiszen amíg van szeretet egymás közt és van kit szeretnünk, minden mindegy.

Azért jó lenne leadni azt a tíz kilót.

Elvesztem

Minden borzalmasan törékeny lett. Nem érdekel az evés, dehát az evés érdekel mindennél a legjobban.
Szeretném, ha a kapaszkodóm lenne, amolyan egy biztos pont. De hol érdekeljen engem az evés, ha az egyik szülőm Arc Heinriktől szenved? Akarom mondani én szenvedek az ő archeinrikètôl. Nem tudhatom ő mennyire szenved, csak a saját szenvedésemet ismerem, az pedig épp annyira erős, hogy már el is vesztem. Elvesztem a bizonytalanságban. A “mi lesz később” gondololatokban.
Elvesztem azokat az embereket, akiket a legjobban szeretek. Elvesztem saját magamat az önsajnálattól és a fásultságtól. Az öngyűlölettől.
Szeretnék másvalaki lenni, más értékrenddel, más testtel, más vágyakkal. Ellep az érzés újra és újra, hogy lecsúsztam mindenről.

Boldognak magam sosem éreztem ennyire régen.

Fekszem az ágyban és azon gondolkodom, hogy alig 4 hét múlva lefotóznak. Már órák óta diétákról olvasok (“Mennyit lehet fogyni egy hónap alatt?”), eltökélt vagyok és már az elhatározottságròl könnyebbnek érzem a hasam. Egyszercsak felkapcsolom a villanyt és mint egy robot, mezítláb nekiindulok a konyhába. Kinyitom a fridzsidert és kezdôdik.

Megint az ágyban fekszem, szuszogok.

Kezdjük az egészet elôlrôl. Türelmes hetet kívànok mindenkinek, de fôleg magamnak.

Nem híztam az utolsó bejegyzésem óta, igaz, nem is fogytam. Ellenben nagyon sokat mozogtam. Előző héten minden nap egy jókora cukormázas süteménnyel kezdtem a napomat a munkában, mert szerettem volna megmutatni a körülöttem levőknek, hogy ehetek süteményt, mert én így is fogyok, a nélkül, hogy tudnák, hogy fogyok. Péntekig mondhatni folyamatosan lazult a nadrág a combomon, hisz a reggeli édesség után napközben már alig ettem súlyosabbat, de közeledett a hétvége, és avval együtt ellepett a hazalátogatás gondolata, már láttam magamelőtt a terülj-terülj konyhaasztalt roskadásig palacsintával, és beláttam, vesztésre állok, hétvégén mindnennek vége lesz, amiért idáig dolgoztam. Pénteken munkában is keserves élmények értek, munka után hazaérve pedig már rendeltem is a kedvenc fish and chipsemet. A futárt képtelen voltam megvárni, folyamatos zabálással töltöttem el azt az egy órát, mire idért. Addigra minden ehetőt megettem a konyhámban. Másnap persze a vesztesek és gyengék rosszkedvével meglátogattam a szüleimet, ahol fásultan folytattam a féktelen zabálást. Vasárnap kicsit jobban összeszedve magam, nagyobb mozgáskedvvel ismét újra startoltam. Összeségében nem híztam és nem is fogytam az elmúlt két hétben, de a stagnálás nem eredmény. Két hét múlva 50 alatt leszek, pont.

Nem sok minden változott az utolsó bejegyzésem óta. Továbbra is töretlenül vágyakozom egy légiesebb test után hol kisebb, hol pedig nagyobb eszegetések közepette. Nincs halálra zabálás, de egy nehezebb éjszakai műszak után hajnalban hazaérve hajlamos vagyok csokipartit tartani, zacskós levessel lehörpintve. Hatalmas megfelelési kényszer vált rajtam úrrá, a bizonyítási vágyam sorra kudarcba torkollik, mindenem a munkám és képtelen vagyok belőle a legtöbbet kihozni. Nem azért, mert maximalista vagyok, hanem mert éppenhogy nem: tanulás helyett sokszor inkább csak aludni van erőm, és amikor ügyesnek kell lennem, olyankor inkább lányos zavar tölt el az árgus figyelő szemektől megijedve.
Minden porcikámban le szeretnél fogyni, és minden érzékszervem kívánja az ételt. Mégis, amolyan nyugalom van, megszoktam, ami van. Igyekszem a hűtőbe kevesebb szemetet pakolni, helyette inkább több gyümölcsöt, zöldséget, joghurtot, könnyű sajtokat és csirkemellsonkát. Az édességnek nem tudok ellenállni, de igyekszem kompenzálni, más téren visszafogottabb lenni. Talán az egyik legnagyobb változás, amit hosszú évek óta nem tapasztaltam, hogy képes vagyok édességgel "együtt aludni", tehát kibírni, hogy valamit ne aznap faljak fel, képes vagyok a dolgok egy részét, néha egészét félretenni. Nehéz és sok energiát igénylő hetem volt, reggelente úgy döntöttem, fánkkal kezdek. Esténként előtte edzettem, és edzés után beugrottam egy fánkért, elcsomagoltam és másnap a munkahelyemen míg mások elővették a kis müzlijüket, teljes kiörlésű kétszersültjüket, addig én kitettem magamelé a sütibaba ízű rózsaszí cukormáztól csillogó fánkomat. Arra gondoltam, milyen jó lenne szépen fogyni, és értetlenkedő megjegyzéseket kapni, hogy hogy csinálod ennyi fánk mellett?

53,9 voltam ma reggel, vágyam, hogy ismét 50 alá kerüljek, Karácsonyra pedig, hogy 45 kiló legyek, mint a régi szép időkben. Voltam nemrégiben 56 felett is reggel, szóval mondanám, haladok, csak nehogy elkiabáljam.
 

Nagyon nehezen ment újra visszatérni ehhez a bloghoz. Nyitottam jópár új profilt más felületeken, hiszen én már nem vagyok ugyanaz az ember, aki ezt elkezdte. Én már nem vagyok az a 42 kilós lány, akit pár poszttal visszagörgetve olvashattok, nekem már nincs is jogom itt lenni, 10 kilóval nehezebben szégyen ide egy leütés is.

Igen, már csak tízzel. Volt, hogy 15-tel, nem is olyan régen, sőt, akár egy rosszabb napon mégtöbbel.
Még mindig vannak zabarohamjaim, de ritkán. Már nem eszem meg több tábla csokit, sőt, már elmúlt a gyerekkorom óta tartó beteges édesszájúságom. Ropi koromban volt, hogy hetekig csak édes ízt ettem, annyira nem hiányzott semmi más.
Erreföl most volt egy Karácsony binge nélkül. Volt egy Karácsony egy gramm hízás nélkül. Életem főműve.

Nem tudom, hogy csináltam, nem tudom mi változott. Elköltöztem a szüleimtől, önfenntartó lettem, reggel elmegyek dolgozni, robotolok, néha edzem is és este hazamegyek. Nehogy azthigyjétek, hogy ez önmagában elég. Az első pár hónap magánya és az új munkahely okozta stressz maga volt a bingék tömkelege. Aztán szépen lassan - nagyon lassan- elkezdtem megszokni és biztonságos talajnak érezni a saját kis életemet.
Volt okom a szorongásra, hiszen bölcsészdiplomám van, a sporton kívül kevés dolog érdekel, nincs különösebb tehetségem semmihez, nincs értelmes hobbim, nem vagyok jó nyelvekben (mondhatni szörnyűséges a nyelvérzékem) és nem vagyok különösebben kitartó, a szüleimmel éltem, ami az már az én koromban már kellemetlen, hogy rajtuk lógok, hogy fogyasztom a pénzüket és a fridzsider tartalmát és semmit nem adok vissza, de még csak ötletem se volt, hogy nekem milyen rendes életem lehetne, hogy engem hova vennének fel, amit élveznék is csinálni, amivel kereshetnék eleget, amitől örömtelibb és biztosabb lenne minden. Volt egy vágyott álom-munkahelyem, de úgy képzeltem, szóba sem állnának velem. És kiderült tévedtem, az álom valóra vált, elkezdődött életem első önálló létezése, végre kezdett elhomályosodni a legtöbb szorongást okozó félelmem, a kilátástalan jövő.
Van még hol javítanom, szörnyen könnyelműen költekező lettem, nem tudok jól pénzt beosztani, a lakásomban a hét legtöbb napján disznóól az úr, de a saját lábamon állok és ez oda vezetett, hogy elkezdtem kevesebb szorongással élni, még akkoris, ha a szerelmi életem konstans módon siralmas útvesztőben evickél.

Visszatérve a kilókra, azért a szorongások leküzdése mellett másra is volt szükségem ehhez az alig pár kilóval könnyebb testhez.
Az édesség bevitel - magamhoz képest - drasztikusan csökkent. December eleje óta érzem, hogy kevésbé vágyom felzabálni a Szamos cukrászdát pultostul, és annyira megtetszett ez az érzés, hogy rögvest megfogadtam egy szabályt: magamnak nem veszek édességet. Ha jön hozzám vendég, az más és nyilván én is eszem belőle, ha megkínálnak, nem mondok nemet, ha Anyu süt nekem finomságot (és minden hétre süt nekem egy doboz egészséges alapanyaggal teli kekszet), hálásan megköszönöm, de nem veszek az utcán magamnak már csokit. Lehet, hogy ez nektek nem nagy szó, de nekem nem volt olyan nap évekig, hogy ne kellett volna valami kis csokit vennem, és örültem, ha ez nem több táblányi csokoládé volt. Nem vagyok az erő mintaképe, bizony néha elgyengülök, de összességében jóval kevesebb cukrot eszem, és ez a lényeg.
Leszoktam még egy dologról, ami a zsírpárnák nagy barátja: sajtok. Ha elmegyek valahova enni, pl a Vapianoba és rendelek valami fincsi tésztát, vagy pizzát, nem kotrom le a tetejéről a sajtot, sőt, mérgelődöm, hogy spórolnak rajta és csak keveset tesznek rá, de otthonra nem veszek már soha sajtot. Ha tésztát főzök magamnak (ugyanis a péksüteményről igen, de a tésztáról még nem sikerült leszoknom), akkor sem kerül rá sajt, egyre többször eszem üres olívás tésztát. Nem csaj a sajtról, a tejtermékekről is eléggé leálltam, pedig diétásabb lenne ebédre egy doboz cottage cheeset enni répaszeletekkel az olívás tészta helyett, de valamiért azt érzem, minél kevesebb féle ételt eszem, annál könnyebb magamat tartanom hozzájuk.