Nagyon nehezen ment újra visszatérni ehhez a bloghoz. Nyitottam jópár új profilt más felületeken, hiszen én már nem vagyok ugyanaz az ember, aki ezt elkezdte. Én már nem vagyok az a 42 kilós lány, akit pár poszttal visszagörgetve olvashattok, nekem már nincs is jogom itt lenni, 10 kilóval nehezebben szégyen ide egy leütés is.

Igen, már csak tízzel. Volt, hogy 15-tel, nem is olyan régen, sőt, akár egy rosszabb napon mégtöbbel.
Még mindig vannak zabarohamjaim, de ritkán. Már nem eszem meg több tábla csokit, sőt, már elmúlt a gyerekkorom óta tartó beteges édesszájúságom. Ropi koromban volt, hogy hetekig csak édes ízt ettem, annyira nem hiányzott semmi más.
Erreföl most volt egy Karácsony binge nélkül. Volt egy Karácsony egy gramm hízás nélkül. Életem főműve.

Nem tudom, hogy csináltam, nem tudom mi változott. Elköltöztem a szüleimtől, önfenntartó lettem, reggel elmegyek dolgozni, robotolok, néha edzem is és este hazamegyek. Nehogy azthigyjétek, hogy ez önmagában elég. Az első pár hónap magánya és az új munkahely okozta stressz maga volt a bingék tömkelege. Aztán szépen lassan - nagyon lassan- elkezdtem megszokni és biztonságos talajnak érezni a saját kis életemet.
Volt okom a szorongásra, hiszen bölcsészdiplomám van, a sporton kívül kevés dolog érdekel, nincs különösebb tehetségem semmihez, nincs értelmes hobbim, nem vagyok jó nyelvekben (mondhatni szörnyűséges a nyelvérzékem) és nem vagyok különösebben kitartó, a szüleimmel éltem, ami az már az én koromban már kellemetlen, hogy rajtuk lógok, hogy fogyasztom a pénzüket és a fridzsider tartalmát és semmit nem adok vissza, de még csak ötletem se volt, hogy nekem milyen rendes életem lehetne, hogy engem hova vennének fel, amit élveznék is csinálni, amivel kereshetnék eleget, amitől örömtelibb és biztosabb lenne minden. Volt egy vágyott álom-munkahelyem, de úgy képzeltem, szóba sem állnának velem. És kiderült tévedtem, az álom valóra vált, elkezdődött életem első önálló létezése, végre kezdett elhomályosodni a legtöbb szorongást okozó félelmem, a kilátástalan jövő.
Van még hol javítanom, szörnyen könnyelműen költekező lettem, nem tudok jól pénzt beosztani, a lakásomban a hét legtöbb napján disznóól az úr, de a saját lábamon állok és ez oda vezetett, hogy elkezdtem kevesebb szorongással élni, még akkoris, ha a szerelmi életem konstans módon siralmas útvesztőben evickél.

Visszatérve a kilókra, azért a szorongások leküzdése mellett másra is volt szükségem ehhez az alig pár kilóval könnyebb testhez.
Az édesség bevitel - magamhoz képest - drasztikusan csökkent. December eleje óta érzem, hogy kevésbé vágyom felzabálni a Szamos cukrászdát pultostul, és annyira megtetszett ez az érzés, hogy rögvest megfogadtam egy szabályt: magamnak nem veszek édességet. Ha jön hozzám vendég, az más és nyilván én is eszem belőle, ha megkínálnak, nem mondok nemet, ha Anyu süt nekem finomságot (és minden hétre süt nekem egy doboz egészséges alapanyaggal teli kekszet), hálásan megköszönöm, de nem veszek az utcán magamnak már csokit. Lehet, hogy ez nektek nem nagy szó, de nekem nem volt olyan nap évekig, hogy ne kellett volna valami kis csokit vennem, és örültem, ha ez nem több táblányi csokoládé volt. Nem vagyok az erő mintaképe, bizony néha elgyengülök, de összességében jóval kevesebb cukrot eszem, és ez a lényeg.
Leszoktam még egy dologról, ami a zsírpárnák nagy barátja: sajtok. Ha elmegyek valahova enni, pl a Vapianoba és rendelek valami fincsi tésztát, vagy pizzát, nem kotrom le a tetejéről a sajtot, sőt, mérgelődöm, hogy spórolnak rajta és csak keveset tesznek rá, de otthonra nem veszek már soha sajtot. Ha tésztát főzök magamnak (ugyanis a péksüteményről igen, de a tésztáról még nem sikerült leszoknom), akkor sem kerül rá sajt, egyre többször eszem üres olívás tésztát. Nem csaj a sajtról, a tejtermékekről is eléggé leálltam, pedig diétásabb lenne ebédre egy doboz cottage cheeset enni répaszeletekkel az olívás tészta helyett, de valamiért azt érzem, minél kevesebb féle ételt eszem, annál könnyebb magamat tartanom hozzájuk.