Nem sok minden változott az utolsó bejegyzésem óta. Továbbra is töretlenül vágyakozom egy légiesebb test után hol kisebb, hol pedig nagyobb eszegetések közepette. Nincs halálra zabálás, de egy nehezebb éjszakai műszak után hajnalban hazaérve hajlamos vagyok csokipartit tartani, zacskós levessel lehörpintve. Hatalmas megfelelési kényszer vált rajtam úrrá, a bizonyítási vágyam sorra kudarcba torkollik, mindenem a munkám és képtelen vagyok belőle a legtöbbet kihozni. Nem azért, mert maximalista vagyok, hanem mert éppenhogy nem: tanulás helyett sokszor inkább csak aludni van erőm, és amikor ügyesnek kell lennem, olyankor inkább lányos zavar tölt el az árgus figyelő szemektől megijedve.
Minden porcikámban le szeretnél fogyni, és minden érzékszervem kívánja az ételt. Mégis, amolyan nyugalom van, megszoktam, ami van. Igyekszem a hűtőbe kevesebb szemetet pakolni, helyette inkább több gyümölcsöt, zöldséget, joghurtot, könnyű sajtokat és csirkemellsonkát. Az édességnek nem tudok ellenállni, de igyekszem kompenzálni, más téren visszafogottabb lenni. Talán az egyik legnagyobb változás, amit hosszú évek óta nem tapasztaltam, hogy képes vagyok édességgel "együtt aludni", tehát kibírni, hogy valamit ne aznap faljak fel, képes vagyok a dolgok egy részét, néha egészét félretenni. Nehéz és sok energiát igénylő hetem volt, reggelente úgy döntöttem, fánkkal kezdek. Esténként előtte edzettem, és edzés után beugrottam egy fánkért, elcsomagoltam és másnap a munkahelyemen míg mások elővették a kis müzlijüket, teljes kiörlésű kétszersültjüket, addig én kitettem magamelé a sütibaba ízű rózsaszí cukormáztól csillogó fánkomat. Arra gondoltam, milyen jó lenne szépen fogyni, és értetlenkedő megjegyzéseket kapni, hogy hogy csinálod ennyi fánk mellett?

53,9 voltam ma reggel, vágyam, hogy ismét 50 alá kerüljek, Karácsonyra pedig, hogy 45 kiló legyek, mint a régi szép időkben. Voltam nemrégiben 56 felett is reggel, szóval mondanám, haladok, csak nehogy elkiabáljam.
 

Nagyon nehezen ment újra visszatérni ehhez a bloghoz. Nyitottam jópár új profilt más felületeken, hiszen én már nem vagyok ugyanaz az ember, aki ezt elkezdte. Én már nem vagyok az a 42 kilós lány, akit pár poszttal visszagörgetve olvashattok, nekem már nincs is jogom itt lenni, 10 kilóval nehezebben szégyen ide egy leütés is.

Igen, már csak tízzel. Volt, hogy 15-tel, nem is olyan régen, sőt, akár egy rosszabb napon mégtöbbel.
Még mindig vannak zabarohamjaim, de ritkán. Már nem eszem meg több tábla csokit, sőt, már elmúlt a gyerekkorom óta tartó beteges édesszájúságom. Ropi koromban volt, hogy hetekig csak édes ízt ettem, annyira nem hiányzott semmi más.
Erreföl most volt egy Karácsony binge nélkül. Volt egy Karácsony egy gramm hízás nélkül. Életem főműve.

Nem tudom, hogy csináltam, nem tudom mi változott. Elköltöztem a szüleimtől, önfenntartó lettem, reggel elmegyek dolgozni, robotolok, néha edzem is és este hazamegyek. Nehogy azthigyjétek, hogy ez önmagában elég. Az első pár hónap magánya és az új munkahely okozta stressz maga volt a bingék tömkelege. Aztán szépen lassan - nagyon lassan- elkezdtem megszokni és biztonságos talajnak érezni a saját kis életemet.
Volt okom a szorongásra, hiszen bölcsészdiplomám van, a sporton kívül kevés dolog érdekel, nincs különösebb tehetségem semmihez, nincs értelmes hobbim, nem vagyok jó nyelvekben (mondhatni szörnyűséges a nyelvérzékem) és nem vagyok különösebben kitartó, a szüleimmel éltem, ami az már az én koromban már kellemetlen, hogy rajtuk lógok, hogy fogyasztom a pénzüket és a fridzsider tartalmát és semmit nem adok vissza, de még csak ötletem se volt, hogy nekem milyen rendes életem lehetne, hogy engem hova vennének fel, amit élveznék is csinálni, amivel kereshetnék eleget, amitől örömtelibb és biztosabb lenne minden. Volt egy vágyott álom-munkahelyem, de úgy képzeltem, szóba sem állnának velem. És kiderült tévedtem, az álom valóra vált, elkezdődött életem első önálló létezése, végre kezdett elhomályosodni a legtöbb szorongást okozó félelmem, a kilátástalan jövő.
Van még hol javítanom, szörnyen könnyelműen költekező lettem, nem tudok jól pénzt beosztani, a lakásomban a hét legtöbb napján disznóól az úr, de a saját lábamon állok és ez oda vezetett, hogy elkezdtem kevesebb szorongással élni, még akkoris, ha a szerelmi életem konstans módon siralmas útvesztőben evickél.

Visszatérve a kilókra, azért a szorongások leküzdése mellett másra is volt szükségem ehhez az alig pár kilóval könnyebb testhez.
Az édesség bevitel - magamhoz képest - drasztikusan csökkent. December eleje óta érzem, hogy kevésbé vágyom felzabálni a Szamos cukrászdát pultostul, és annyira megtetszett ez az érzés, hogy rögvest megfogadtam egy szabályt: magamnak nem veszek édességet. Ha jön hozzám vendég, az más és nyilván én is eszem belőle, ha megkínálnak, nem mondok nemet, ha Anyu süt nekem finomságot (és minden hétre süt nekem egy doboz egészséges alapanyaggal teli kekszet), hálásan megköszönöm, de nem veszek az utcán magamnak már csokit. Lehet, hogy ez nektek nem nagy szó, de nekem nem volt olyan nap évekig, hogy ne kellett volna valami kis csokit vennem, és örültem, ha ez nem több táblányi csokoládé volt. Nem vagyok az erő mintaképe, bizony néha elgyengülök, de összességében jóval kevesebb cukrot eszem, és ez a lényeg.
Leszoktam még egy dologról, ami a zsírpárnák nagy barátja: sajtok. Ha elmegyek valahova enni, pl a Vapianoba és rendelek valami fincsi tésztát, vagy pizzát, nem kotrom le a tetejéről a sajtot, sőt, mérgelődöm, hogy spórolnak rajta és csak keveset tesznek rá, de otthonra nem veszek már soha sajtot. Ha tésztát főzök magamnak (ugyanis a péksüteményről igen, de a tésztáról még nem sikerült leszoknom), akkor sem kerül rá sajt, egyre többször eszem üres olívás tésztát. Nem csaj a sajtról, a tejtermékekről is eléggé leálltam, pedig diétásabb lenne ebédre egy doboz cottage cheeset enni répaszeletekkel az olívás tészta helyett, de valamiért azt érzem, minél kevesebb féle ételt eszem, annál könnyebb magamat tartanom hozzájuk.

Eltelt egy hét, és én egy kilóval kevesebb lettem, viszont millió szorongással gazdagabb, pedig nem álltam belőle rosszul egy héttel ezelőtt sem.
Hazajöttem, Anyukám már tegnap kérdezte, mivel várjon, mit szeretnék ebédre. És én azt feleltem, amivel szeretne, én mindent szívesen megeszek.
Hét napból hat napom van azt és annyit enni, amit és amennyit akarok. Senki nem lát, senki nem felügyel, önként választom a hamburgert, a sültkrumplit, a saját kis magányomban tüntetem el a táblás milkákat. Pont ezen az egy napon, amit a családommal tölthetek a héten, pont ezen az egy szem délutánon mondjam azt, hogy Anyu, ne csinálj családi ebédet, nem eszem veletek, diétázom?!
Hát nem, ennek már vége. Ennek már egy ideje vége. Szégyellem magam, amiért Anyu ma félve kérdezi meg, hogy csinálhat-e zabpelyhes réptatortát.
Már más ember lettem, vége annak, hogy mást okolok a súlyom miatt. Én ettem magamra a hájat, én fogom leolvasztani, és egy hétvégi családi ebéd csak a lelkem épségét segíti, hogy normális ember legyek, és normálisan egyek. És ami mégfontosabb, hogy közelebb kerüljek a családomhoz, amitől néha oly messze érzem magam, miközben a világmindenségem.
Na de térjünk vissza az eltüntetett egy kilós liszteszsákomhoz. Nem ettem sokat esténként, nem ettem semmilyen tésztát, vagy péksüteményt. Délelőttönként dolgoztam, ha reggeliztem, egészségeset (chia mag, túró, alma), ebédre volt hogy rendeltem a lazacburgert, de nem fajult el bingébe, és visszafogtam a vacsorát. Volt hogy rizst és tonhalat ebédeltem, és moziban popcornt és csokit vacsoráztam, de aznap például nem reggeliztem.  Tehát nem falatozgattam egész nap, átlag napi 3-4-szer ettem, és kicsit kompenzáltam. Edzés szempontjából gyatra hét volt, szinte semmit nem mozogtam, kivéve a munkám, ami szerencsére nem ülőmunka, inkább fizikai, de persze nem hasonlítható a crossfithez. Az elmúlt hetekhez képest több zöldséget ettem és több könnyű sajtot is. Ezek apró lépések, de láthatom, hogy ez is megfizetődik, szóval remélem nem vesztek a kitartásomból, sőt, megpróbálok ennél kicsit szigorúbb lenni magamhoz.
Összefutottam egy régi ismerősömmel, aki 12 éve anorexiás. Elmesélte, hogy nemrég jött ki újra a kórházból (már nem is tudom, hanyadszorra járt bent), 28 kilóról felhizlalták 42-re és kiengedték. Alkoholista, láncdohányos, anorexiás, bulimiás, depressziós. Miközben vele beszéltem, és a saját példámmal biztattam, hogy sose adja fel, van kiút, belül szégyelltem magam, hogy én már ilyen gyenge ember lettem, aki képtelen az éhezésre, képtelen lemondani a finom falatokról. Akik kijöttek az anorexiából erős embernek vannak elkönyvelve, én úgy élem meg, hogy győzött az étel szeretete. Nem kellett ehhez erő, csak gyengeség - ismétlem, ez az, ahogy én megélem, és nem az, amilyen felfogást helyesnek ítélek meg -, nem kellett más, csak engedni a hívogató péksüteményeknek, sütiknek, csokiknak, gyorséttermeknek.

Talán amiatt bingéltem hat teljes napon keresztül, mert borzalmasan lassan gyógyulok. Hiába múlt el a láz, szarul vagyok. Utoljára Karácsony után hízlaltam magam fel ilyen dagira, de a pirosbetűs ünnepek kivételével akkoriban biztosan edzettem. Az edzőterem és a kemény edzés kezd már csak homályosan élni az emlékképeim közt, és azt hittem, ma képes leszek feleleveníteni őket. Elindultam, bár gyanús jel lehetett volna, hogy semennyire sem próbáltam utolérni a buszt, ami az orrom előtt ment el és amihez minimális energiabefektetés kellett volna, hogy elérjem. Igen, az jel lehetett volna, hogy alig állok a lábamon. Nem bírtam megálljt parancsolni magamnak, eltotyogtam a terembe, a hátizsákomban ott lapult egy nagy üveg csodavíz, mindent elterveztem, hazafele lenyakalom éhgyomorra, és mire hazaérek, talán már élvezhetem is a "jótékony" hatását..

Hú hallom a hangodon, hogy nem vagy rendben, megfáztál?
Igen köszönöm, semmi bajom, már jól vagyok, csak a hangom náthás. Elbújtam a terem legvégébe, hogy az edzőm minél kevésbé vegye észre, hogy amióta egy hete nem látott, felcsúszott rám 3 kiló. Akárhányszor belepillantottam a tükörbe, el akartam süllyedni szégyenemben, hogy így nézek ki. Nem túlzok, ha azt mondom, az öngyűlöletem olyan fokon volt, hogy bármikor leköphettem volna magam.
Csináltam a gyakorlatokat, de semmiféle örömöt nem adott. Minden szenvedés volt, minden feladatsornak csak a végét vártam. Tíz perc se telt el az órából, amikor észrevettem, hogy nem látok jól. Eleinte csak olyan érzés volt, mintha a napba néztem volna, kis foltok jelentek meg a látótérben. Leültem, de már egyre nagyobb területen foltokban (nem)láttam, szikrázott, káprázott, villogott a szemem. Pár perc múlva még rosszabb, rosszabb és rosszabb. Egy szőlőcukrot a számbanyomtam és telefonáltam sírva Apunak, hogy mentsen ki a vakságból, a vakító fények fogságából, jöjjön értem, menjünk el orvoshoz, de nem tudok elindulni se egyedül, mert nem látok jól. Közben leültem az öltözőben, de öltözni nem mertem, féltem, hogy összeesem közben. Ültem, összeroskadva, vártam, hogy jobban legyek.
20 perc múlva kitisztult a szemem, eltűntek a foltok, elmúlt a vibrálás és az ájulás érzés. Visszahívtam Aput, hogy jobban vagyok, nem kell értem jönnie, már semmi bajom végülis, szóval akár..
 eszedbe ne jusson folytatni az edzést, szó se lehet róla, haza kell jönnöd pihenni.
Végül a saját lábamon eljöttem, Apukám pedig beszélt egy orvos barátunkkal, aki elmondta, hogy ez tipikus vérnyomás probléma.

Hát jó.

Elindult az egyetem és egy ugyanolyan utálatos ősz, mint a többi: minden reggel úgy kelek fel, hogy a testemet egy zsíros és kipárnázott tömlöcnek élem meg.
Néha jobb, máskor rosszabb, de az evészavar örökké a részem marad. Négy éve úgy kelek fel, hogy minden gondolatom az első falat körül van. Négy teljes éve nem szabadulok a bingék soha véget nem érő rabságából. Négy éve nem én, hanem valaki más irányít, más motivál, más határozza meg a hangulatomat. Négy  éve nem ettem meg úgy egy joghurtot, hogy nem láttam volna magamelőtt a számot. Tudok számok nélkül enni, de olyankor zabálok. Olyankor nem felszabadult vagyok, hanem kényszeres. Ugyanolyan kényszeresen zabálok, mint amilyen kényszeresen időnként visszafogom a zabát. Minden ugyanarról szól: az evésről.

Elvesztettem önmagam. Másvalaki lettem az evészavar szolgálatában. Nem tudom szeretni magam, nem tudok elégedett lenni magammal. Evéssel büntetek, evéssel tompítok, evéssel oldok meg mindent, amiért néha koplalással és sporttal vezeklek. Szeretnék teljes életet élni, levágni magamról ezt a terhet, de nem megy, mert ragaszkodom az evéshez, ragaszkodom hozzá, hogy visszakapjam a habtestemet, ragaszkodom, hogy reggelente a kávét répával egyem, ragaszkodom a szokásaimhoz, ragaszkodom az ételhez. Az étel lett a mindenem az életben. Ha az sincs, akkor nem tudom mit kezdjek magammal. Ha nem tudom felírni a kis füzetembe, hogy mit és mennyit eszek, akkor többet unatkozom. Nem tudom és nem akarom elengedni, miközben örökre megszabadulnék tőle, az evéstől.

Vasárnap kezdődött, este már lázasan feküdtem az ágyban, az orrom bedugult, a torkom mart. Azóta gyakorlatilag nem keltem ki. Csak enni, de azt folyton. Ki a konyhába, be az ágyba, reggeltől estig. Vasárnap óta, tehát négy nap alatt több, mint három kilót híztam. Már jobban vagyok, de még ma is csak sorozatokkal és mézeskenyérrel ütöm el az időt a takaró alatt, holnap készülök talpraállni, kihúzni magam a kakiból, vagyis elmenni az edzőterembe. Lett volna időm tanulni, elkezdeni a félévi beadandókat megírni, de nem, én inkább ettem.
Nem indultam túl erősen neki ennek az ősznek, most ezaz influenza, előtte pedig egy másik betegeskedés. Keveset edzettem, keveset tanultam és a munkahelyem sem látták túl nagy hasznomat.

Borzalmasan utálom, amikor a testem szóbakerül. Valamelyik reggel Anyu megfogja a kezemet "hiszen neked még a kézfejed is izmos", mire mondom "jaj dehogy Anyu, nem hiszem hogy oda túl sokat izmosodnék", mire ő "de de, a nővérednek sokkal kis törékenyebb a keze", és ekkor Apu is becsatlakozik "igen neked sosem volt olyan a kezed".
Fogalmuk sincs, hogy mennyire megmaradtak a szavaik a fülemben, hiszen Anyukám tényleg izmosnak tartotta a kezem, és tényleg kedves akart lenni, nem bántó. Tudom, hogy már újra elkönyveltek a vaskos kismalac gyereküknek, tudom, hogy nagyon sokat kéne fogynom ahhoz, hogy másképp lássanak. Olyan erőtlennek érzem magam, akaratgyengének, folyton megbukik minden próbálkozásom, állandóan csak eszem, és nem várok el magamtól semmit.
Rengeteg olyan párbeszédet és megjegyzést tudnék idézni, amelyek arról szólnak, hogy milyen jó húsban vagyok. 

30 nap múlva indulok Csodaországba. Pár hete vettem egy farmert, amit azonnal besuvasztottam a szekrénybe, mondván, hogy 50 kiló felett fel se vehetem. Őrültségeket csinálok, és bár kívülről az látszik, hogy már nem foglalkozom avval, hogy mit és mennyit eszem, hogy már nincs testképzavarom, hiszen elfogadtam magam kövéren, azonban a belsőm őrülten küzd és szeretne megszabadulni a külsőmtől.

Ma avval játszottam, hogy a gmailon belenéztem a legrégebbről való leveleimbe. Rátaláltam egyre, a volt barátomtól, akivel gimis koromban jártam. Ő volt az első (és szerencsére eddig az utolsó) fiú az életemben, aki olyat mondott nekem, hogy nem ártana kicsit fogynom, formásodnom.
A levele pár évvel ezelőttről való, azutánról, hogy szakítottam vele és nekiindultam az első nagyobb fogyásomnak. Valamiért leültem vele egy kávéra, amikor az egyetem közelében véletlenül összefutottam vele. Utána írt egy levelet, hogy látja, hogy mindenhonnan leadtam a zsírpárnáimat (igen, konkrétan így fogalmaz, pedig a 160 centimmel 49 kg volt a legtobb, amit alatta elértem), de tudnom kell, hogy a mellem is jóval kisebb lett. .

A hányinger kerülget. 30 nap múlva nagyon messzire utazom. Mostantól visszaszámolok.

Hihetetlenül gyorsan elrepül 670 kalória, amiből a képen látható ebédem "csak" 580-at nyomott, serpenyős csirkemell kápiapaprikával, lilahagymával és cukkinivel, mellé fetadarabkás spenót. Edzeni is voltam, borzalmasan mérges vagyok magamra, mert nem adom ki magamból azt, amire képes lennék, jóval kevesebbel beérem. Messze nem fárasztom ki magam úgy, ahogy kifáradhatnék - borsószemkisasszony a tornaórán: nem koncentrálok, idő-előtt leállok, beérem kevesebb ismétlésszámmal is. De utána spinningen legalább rendesen kihajtottam magam. Nem tudom miért csinálom, miért nem akarom jobban.

Új élet, új blogdesign. Hazajöttem tíz nap olaszországi nyaralásból. Indulás előtt egy héttel derült ki, hogy sikerült a nyelvvizsgám, ami előfeltétele a szeptemberben kezdődő mester képzésemnek, szóval egészen vidáman és nyugodtan szálltam fel a repülőre: nem kell félnem, egy év kihagyás után újra egyetemre járhatok, lesz órarendem, tanulnivalóm, dolgom, nem kell magamat annyira hasztalannak éreznem (előző szeptemberben a bölcsész BA diplomám megszerzése után "valami másba kéne kezdeni"-alapon beiratkoztam egy fogtechnikus suliba, de hamar feladtam, semennyi örömömet nem leltem benne, sőt, kifejezetten utáltam. Viszont ráébresztett arra is, hogy mennyire nem tudok elképzelni más témát az életemnek, mint amit előtte tanultam, és amit most folytatni fogok. Ha eme blog tematikája szerint akarnám összefoglalni a nyaralásomat, azt mondanám : szuper volt, bő 2,5 kiló mínusz. De kicsit szégyellném, ha a kint töltött csodás napjaimat ennyiben mutatnám be, azonban ez mégiscsak egy evős-blog, és tudnom kell húzni egy határt, hogy mit adok ki itt magamból, és mit tartok meg a valós életem valós beszámolóinak. Ennek a blognak a viszonylag hosszabb életét annak köszönhettem, hogy nem estem abba a hibába, hogy mindenről be akarok számolni, igyekeztem szigorúan csak kaja-témánál maradni (kiskorom óta minden naplóírásom ott bukott el, hogy képtelen voltam kibírni, hogy ne számoljak be mindenről, azonban mindenről beszámolni nem lehet és ez a tény mindig elvette az írás-kedvemet). Mindenesetre a nyaralásom igazán értékes élményeiből maradjon itt elsősorban az új háttérképem, amit Campania tengerpartján készítettem, de megfogadtam, hogy semmilyen elvhez nem fogok itt ragaszkodni, az írás segítség az ilyen agyament embereknek, mint mi, és ha esetleg másról is írnék, mint a napi intake, akkor ezentúl megpróbálom nem visszafogni magam. Visszatérve a nyaralásra, egyedül mentem egy kisebb hátizsákkal, hostelekben aludtam, finomakat ettem, rengeteget sétáltam, túráztam és sokat lubickoltam. Leégtem, koplaltam, túlzabáltam, kompenzáltam, stb. Talán soha életemben nem volt olyan tíz nap, hogy ennyire sokat jártam volna, estére a lábaimat rendszerint alig éreztem, pedig nem edzettem keveset az utóbbi időben és hegy sem ér olyan ritkán, hiszen 1. azon lakom, és 2. naponta járok spinningre, amin ugyebár hegyeket imitálunk. Örültem, hogy nem a lustaságról szól a kintlétem, mert igaz, hogy sokat heverésztem a tengerparton, de avval, hogy másfél órás hegyi sétával lehetett csak a számomra legkedvesebb (és egyben legkihaltabb) partszakaszhoz eljutnom, evvel picit azért ledolgoztam a reggelire a hostelban kapott nutellával töltött croissant (vagy ahogy ők hívták: cornetto), aminek - a helyi szokások szerint - teljesen fánk-szerű zsíros, olajos tésztája volt - teljesen addict lettem tőle. Evvel megpróbáltam kihúzni 1-ig vagy legkésőbb 2-ig, amikor rendszerint ettem egy mortadellás, vagy mozzarellás szendvicset és vettem 1.5 euróért akkora adagot a világ legfinomabb pisztácia és mogyorófagyijából, mint nálunk hét gombóc a Szamosnál. Délután kekszet, vagy pufirizst rágcsáltam, vacsorára jobb esetben valami gyümölcs, vagy néha pizzaszelet, esetleg olyankor is fagyi. Tehát messze nem a koplalás olvasztott le rólam 2.5 kilót, hanem az, hogy itthon MÉG ENNÉL IS TÖBBET ESZEM.

Ha az anorexiámra nem nosztalgiával tekintenék, és nem hiányolnám a nap minden egyes percében a 42 kilós habtestemet, akkor azt mondanám, hogy engem a sport hozott ki ebből a szörnyű betegségből. Ez nagyon szépen hangzik, de ha őszintén fogalmaznék, akkor viszont ez az állítás így helyes: amióta az edzés az életem legfontosabb részévé vált, teljesen megfosztottam magamat attól, hogy valaha újra vékony legyek. Nem mintha 42 kilósan nem edzettem volna, de össze nem hasonlítható az az intenzitás a mostanival. Akkoriban is súlyzóztam - körülbelül 10-14 kilót voltam képes felemelni. Most kétszer ennyivel csinálok magas ismétlésszámokat, amihez az is kellett, hogy a testemre 13-14 kilónyi plusz felkerüljön. Természetesen nem azt akarom állítani, hogy a mozgás nem szálkásít, adott esetben nagyonis, de a fitness-őrültek, vagy nevezzük izom-mániásoknak, a body-buildereknek, azok soha nem soványak. Szálkásak lehetnek talán, de akiknek a súlyzó olyan kedves tárgy, mint éjjel a fejünknek a párna, azok nem is álmodnak thigh gapről. Természetesen nem akarom az edzéseimre kenni a túlsúlyomat, de jelentősen átalakult a testem tőle, a híresen ropi karom vaskosan masszív, izmos, a vállam olyan széles, mintha eveznék, a combomat nézve pedig el nem tudom képzelni, hogy valaha hogyan fért át az összezárt lábam között a szomszéd ritka nagyra nőtt bernáthegyije. Bizakodok. A testem átalakult, kiszélesedett, kikerekedett, keményebb és masszívabb lett. De vajon hogyan néznék ki ebben a bőrben 5-6-7-10 kilóval kevesebbel? Erről álmodozom.

Mi kell egy szörnyű naphoz? Az, hogy az edzőm minden gyakorlatnál beszóljon, hogy mennyire szarul csinálom. A minőségre kéne rámenned. Semmi nem volt jó, ahogy csináltam. Kedvem se volt hozzá. A másik két lány mindent jól csinált, magasabb ismétlésszámmal és mindketten vékonyabbak nálam sokkal. Nagyon kevésen múlott, hogy a nyújtás helyett nem rohantam haza, de ott volt a barátnőm, vagyis az a lány, akivel a legjobban vagyok edzésen, és nem akartam otthagyni. Fél fejjel magasabb nálam és csak két kilóval több, nincs semmi a narancsbőr a combján. Nem vagyok irigy rá, csak tisztelettel és szeretettel gondolok rá, de olyan tekintetben "irigylem", hogy tetszik az élete, szeretem, amikor elmeséli, mit csinált hétvégén, hol bulizott a barátjával, mert olyankor én is picit a bőrébe bújok. Látta rajtam, hogy szar kedvem van, és megfordult a fejemben, hogy hibát követek el, hogy kimutatom , mert lelombozott savanyú emberekkel ki szeret barátkozni. Már a városban vettem kaját, pedig csak edzeni mentem, és reggeliztem előtte. Már délelőtt se tanultam, pedig nagyon kellene. Éhséget éreztem folyton, pedig egy hete tart a zaba. Hazaértem és nekiláttam az evésnek. Az esti programomat lemondtam, egész nap csak a félelmeim jártak a fejemben. Mi van, ha nem sikerül, ha megbukom. Elkezdtem enni és addig ettem, amíg el nem nyomtam a fejemben MINDENT. Vidám lettem és nyugodt, lassú mozgású szuszogós. Nincs több félelem, nincs semmi. A nővérem volt csak itthon, hallhatta, hogy egész délután a konyhában vagyok. Estére viszont benépesedett a lakás. A lakókkal csoki is érkezett. Majd amikor elfogyott, ismét valami sóshoz akartam nyúlni, amikor: Egyél csak, de másnap ne rajtam vezesd le a depressziódat. Később, Anyunak: Ha rossz kedve van, megállás nélkül csak zabál. Vajon meddig tart az az érzés, hogy nem akarok soha, de soha többet a családom előtt enni? Vajon meddig leszek erős? Vajon meddig gondolom azt, hogy igenis be kell bizonyítanom, hogy képes vagyok az önmegtartóztatásra? Hogy képes vagyok nem zabálni megállás nélkül? Meg szeretném mutatni.