Pár hete még reggelente 57 kilóval ébredtem, most már csak 55. Laposabb a hasam, de a combjaim ugyanolyan durván betonoszlop-szerűen vaskosak, és semmi izmot nem látok rajtuk.
A munkám nem irodában ücsörgős (hál I.tennek!), de azért nem is leszek tőle izmosabb, és amióta elkezdtem dolgozni, az edzés bizony háttérbe szorult. Nem kifogásokat gyártok, rengeteget utazom nap mint nap és egy pillanatra sem ülök le, mindemellett pedig sokszor csak négy órát alszom, vagy kevesebbet. Néha a fáradtság olyannnyira felemészt, hogy letolok egyben 15 óra alvást - de erre nincs sűrűn lehetőségem.
Egy szó mint száz, alig edzem, pedig a szorongás ellen mindössze négy ellenszert sikerült eddig felfedeznem: evés, alkohol, szerelem és edzés. Alkoholista nem szeretnék lenni, pedig szívesen oltanám a görcsösségemet apple ciderrel, de nem tehetem, legalábbis nem olyan sűrűn, amint ahogy jólesne. Evés dettó, azért nézek ki úgy, ahogy kinézek, mert túl jól hat nyugtatóként. És van még egy ötödik ellenszer: shopping. Na ez az, ami nálam nem működik, mert hajlamos vagyok nagy összegeket ruhákra kidobni, és olyan lelkiismeretfurdalás fog el, hogy csak mégsötétebbé válik a világ kezemben az új UGG csizmácskámmal.
(Nem tudom mi ez a sok szorongás. Lehet, hogy veszek egy nagy levegőt, és valamikor felhívom Málnát.)
A szerelem pedig nem rajtam múlik, sajnos csak ritkán van olyan ember, aki minden lelki tehertől megszabadítana. Sőt, ha van is szerelem, az éppenhogy  csak megsokszorozza a bennem levő szorongást, hiszen velem nem történnek mesébe illő dolgok.
Így hát úgy döntöttem, hogy alkohol, étel, ivás és szerelem hiányában elutazom egy hétvégére Amszterdamba. Találkozom egy nyáron megismert haverommal és hagyom magam, hogy ne gondolkozzak, csak jól érezzem magamat. Mindehhez nem kell más, mint addig nem felhizlalni magam olyan testbe, ami elrontaná az egészet. Holnaptól minden nap edzeni fogok az indulás napjáig - írom ezt majdnem egy teljes hét kihagyás után.

Eltelt egy hét, és én egy kilóval kevesebb lettem, viszont millió szorongással gazdagabb, pedig nem álltam belőle rosszul egy héttel ezelőtt sem.
Hazajöttem, Anyukám már tegnap kérdezte, mivel várjon, mit szeretnék ebédre. És én azt feleltem, amivel szeretne, én mindent szívesen megeszek.
Hét napból hat napom van azt és annyit enni, amit és amennyit akarok. Senki nem lát, senki nem felügyel, önként választom a hamburgert, a sültkrumplit, a saját kis magányomban tüntetem el a táblás milkákat. Pont ezen az egy napon, amit a családommal tölthetek a héten, pont ezen az egy szem délutánon mondjam azt, hogy Anyu, ne csinálj családi ebédet, nem eszem veletek, diétázom?!
Hát nem, ennek már vége. Ennek már egy ideje vége. Szégyellem magam, amiért Anyu ma félve kérdezi meg, hogy csinálhat-e zabpelyhes réptatortát.
Már más ember lettem, vége annak, hogy mást okolok a súlyom miatt. Én ettem magamra a hájat, én fogom leolvasztani, és egy hétvégi családi ebéd csak a lelkem épségét segíti, hogy normális ember legyek, és normálisan egyek. És ami mégfontosabb, hogy közelebb kerüljek a családomhoz, amitől néha oly messze érzem magam, miközben a világmindenségem.
Na de térjünk vissza az eltüntetett egy kilós liszteszsákomhoz. Nem ettem sokat esténként, nem ettem semmilyen tésztát, vagy péksüteményt. Délelőttönként dolgoztam, ha reggeliztem, egészségeset (chia mag, túró, alma), ebédre volt hogy rendeltem a lazacburgert, de nem fajult el bingébe, és visszafogtam a vacsorát. Volt hogy rizst és tonhalat ebédeltem, és moziban popcornt és csokit vacsoráztam, de aznap például nem reggeliztem.  Tehát nem falatozgattam egész nap, átlag napi 3-4-szer ettem, és kicsit kompenzáltam. Edzés szempontjából gyatra hét volt, szinte semmit nem mozogtam, kivéve a munkám, ami szerencsére nem ülőmunka, inkább fizikai, de persze nem hasonlítható a crossfithez. Az elmúlt hetekhez képest több zöldséget ettem és több könnyű sajtot is. Ezek apró lépések, de láthatom, hogy ez is megfizetődik, szóval remélem nem vesztek a kitartásomból, sőt, megpróbálok ennél kicsit szigorúbb lenni magamhoz.
Összefutottam egy régi ismerősömmel, aki 12 éve anorexiás. Elmesélte, hogy nemrég jött ki újra a kórházból (már nem is tudom, hanyadszorra járt bent), 28 kilóról felhizlalták 42-re és kiengedték. Alkoholista, láncdohányos, anorexiás, bulimiás, depressziós. Miközben vele beszéltem, és a saját példámmal biztattam, hogy sose adja fel, van kiút, belül szégyelltem magam, hogy én már ilyen gyenge ember lettem, aki képtelen az éhezésre, képtelen lemondani a finom falatokról. Akik kijöttek az anorexiából erős embernek vannak elkönyvelve, én úgy élem meg, hogy győzött az étel szeretete. Nem kellett ehhez erő, csak gyengeség - ismétlem, ez az, ahogy én megélem, és nem az, amilyen felfogást helyesnek ítélek meg -, nem kellett más, csak engedni a hívogató péksüteményeknek, sütiknek, csokiknak, gyorséttermeknek.

Eltelt jó néhány év azóta, hogy 42 kilósan azon nyafogtam, hogy miért nem vagyok i41. Másik testbe bújtam, örülök, ha 57 kilóval ébredek és nem 58-cal.
58-42= 16
16 kiló háj.
Nem állítom, hogy látom magamon mind a 16 kilónyi liszteszsákot, de a ruháimon valóban érezni a plusz köbcentiket, hiszen a régi farmerjeim a térdemig sem jönnek fel, ha éppen a bokámra még fel is ügyeskedem, de nem valószínű, hogy fel tudnám.
Nem csak kívülről változtam meg. Önálló lettem, egyedül élek. Nincs fridzsider mumus, spájz mumus, nincs terülj terülj asztalkám. Mégis, van ez a 16 kiló.
Nem csak a konyha változott, hanem a mindennapjaim is. Nincs már iskola, helyette munka van, ezerrel, látástól vakulásig.
Minden megváltozott. Már nincs senki, akinek a törékeny babája vagyok. Több a szorongás és furán hangzik, de mégis kevesebb az evés.
Igen, kevesebbet eszem, mégis többet nyomok, jóval többet. Talán mert már nem vagyok semennyire egészségbuzi, a többnél is többet szorongok, és fizikailag és lelkileg is megterhelő munkát végzek - amit nagyon szeretek csinálni mellesleg.
Vannak dolgok amik nem változtak: továbbra is szenvedélyem a sport, imádok erős lenni és izmos. Ez az egy dolog továbbra is a mankóm, amit sosem szeretnék elengedni. Minden más bizonytalan talpon áll, minden más szorongásra ad okot.
Nem állítom, hogy nagyon zavar a súlyom, de biztosan tudom, hogy utálom a testemet. Nem tudok tetszeni magamnak, és már tükörbe sem merek nézni. Ha belegondolok, már sosem nézek tükörbe.

Majdnem 10 hónapja tart, hogy egyedül élek. Ne gondoljátok, hogy az egyedüllét magánya hozta rám ezt a rengeteg kilót. Az igazság az, hogy a munkával járó kezdeti stressz, szakítás és egyéb sikertelen szerelmek, az egyedüllakás, stb csak az utolsó egy-két-három kilót pakolták rám.

Természetesen le szeretnék fogyni. 8 éve más sem jár a fejemben, minthogy fogyni szeretnék, annyi különbséggel, hogy volt idő, amikor a soványságtól majdnem összeesve rimánkodtam, most pedig meglehetősen dundin kesergek.

Ma reggel 57 kilóval ébredtem. Egy hét múlva jelentkezem, talán addigra kicsit jobb lesz a helyzet.