43,9

 Nyilván teszek majd ellene, hogy ne maradjon így (hiszen a siker- és a kudarcélményt csak lekvárosüveggel tudom általában feldolgozni), de most 44 alatt. Augusztus első fele óta nem jártam itt.

Minden pillanat törékeny, de ha ügyes leszek, ez lesz az ötödik napom binge nélkül.
Nem koplalok, de nem is zabálok. Tumblr haver segít - nem csak mert jelentős időt elvesz a napomból a kaja rovására (is), hanem mert olyan mennyiségben nyomja elém a how to be fit and healthy and sportlady thinspo fotókat és mottókat, hogy valahogy mintha tolna előre: naponta százával kapom a képembe a mintát azokról az emberekről, akik nem csak dumálnak.

Karácsonyra 42. Édes álom, de nagyon akarom.

Most nyugisabban csinálom: próbálom elfogadni, hogy nem lehet jóllakásig enni. Hogy a reggelit nem terhes-hasig tömjük és hogy ha délelőtt megyek edzeni, akkor nem érdemes előtte nagyot enni, mert utána úgyis farkaséhes leszek. Nem szabad egyszerre sokat enni, be kell osztani - tényleg kevésbé tör rám így a bingézhetnék, és egy nagy zaba után -mégha nem is bűnös ételek tették ki-, elönt egy olyan sikertelenség élmény, ami könnyedén vezethet óriási evéshez. Ha naponta többször sikerül (magamhoz képest) kisebb adagoknál megállnom, akkor ezek az apró sikerélmények kedvet csinálnak egy jó (=binge-mentes) naphoz. Az itthon lébecolás nagy ellenség, egy apró vita a szüleimmel akár egyenes út a lekvárhoz.
Találtam a Müllerben egy 89 kalóriás cukor- és mindenféle adalékmentes babáknak készült müzliszeletet, csak gyümölcs és némi zabpehely van benne. Eszeveszett finom, különösen az almás-banános, 125 forint. Tegnap nehezen értem be eggyel, de mégis adott egy olyan nassolás-érzést, ami több volt egy almánál, de mégsem Corny-szelet mennyiségű hizlalda. Persze nem is dobostorta, de azt majd Karácsonykor - ugyebár.

A gabona-mellőzés nem sikerül minden nap, de csakis reggel és 100 kcal-nál megállok vele.

... Jajdegáz vagyok, már úgy beszélek, mintha több hónapja sikeresen fogyóznék. 

Most már 8 hét sincs Karácsonyig - addig csak kibírom zabália nélkül.

no more fat vagy no more no more fat

Lesül a bőr a pofámról: már megint egy post a kudarcról. De ez az utolsó ilyen témájú bejegyzés - ezt ünnepélyesen megígérhetem, de ezúttal nem azért, mert ugyebár nem lesz több binge, hanem mert ha legközelebb is csak a sikertelenségről tudok beszámolni, akkor végérvényesen elbúcsúzom a blogolástól. Ez már van annyira ciki, hogy ne folytassam: össze-vissza hadoválok a terveimről és helyette csak zabálok.

Te már hajnaban ilyen éhes vagy? kérdi Apukám csodálkozva, amikor szinte még félálomban arról érdeklődöm, hogy szerinte már elég érett-e az avokádó a hűtőben, vagy még várjak a megbontásával pár napig.
Igen, ilyen éhes vagyok. Sőt, nincs olyan, hogy ne lennék ilyen éhes. Két szelet kenyér és három zsömle avokádóval. Egy nagy bögre zabpehely túróval. Másfél doboz bonbon. Egy tábla csoki. Rengeteg alma.
És ez csak a ma.

Nem szégyelled magad, hogy megetted a család édességét? 
De, szörnyen. Nem csak úgy mondom, tényleg. Megijeszt, hogy annak ellenére, hogy tudtam, hogy a tesóm kedvence, mégis megettem. Én nem vagyok irigy, ha valami finomat eszem, abból szeretek megkínálni mindenkit. Szeretek osztozni és mindig úgy csinálom, hogy nekem jusson a kisebbik része. Mégis: bekattantam a csokira, és nem gondoltam senki és semmi másra. Ők reggel nem esznek ilyen zsírosat, zabkorpával és aktíviával kezdik a napot, majd 11 körül esznek egy szendvicset és némi gyümölcsöt. Talán ebéd után rávágynak egy kis nasira - nem hamarabb, mert ők normális emberek. Normálisan esznek. Én viszont egész éjjel ezekről a kis bonbonokról álmodtam. Kis töltények, amik szétrobbannak a szájban és kiömlik belőlük a legtöményebb zsíros csokoládé íz. Pillanatok alatt eltűnik, elnyeli a tested és csak a hiányt érzed, hogy már nincs meg az íz, nincs a nyelved alatt. Egész éjjel csak félálomban aludtam, vártam a reggelt. Vártam, hogy megtöltsem magam. Kifejezetten örültem volna, ha társul a család és nem én eszem meg a nagy részét. Bárcsak mindenki rávetette volna magát, bárcsak alig jutott volna nekem. Ha elfogy valami, annak mindig örülök, mert az azt jelenti, hogy megszűnt egy kísértés.

"Te ebből is akármennyit meg tudsz enni? Pedig ez nagyon zsíros" - Mondja a nővérem, akinek már beszéltem arról, hogy soha nem esne nehezemre elbánni egyszerre öt tábla csokival.

Nagyon meg akartam beszélni ezt a szüleimmel, de lehetetlen - már próbáltam, totál felesleges. Olyan, mintha valaki elkezdené mondani nekem, hogy ő nem csak fázik, vagy melege van, hanem valami harmadik dolgot is érez. Körülírja, megpróbálja elmagyarázni, de nem fog szíven ütni, mert el se tudom képzelni, hiszen sosem éltem át azt az érzést. Fura földönkívülinek tartanám. 
Inkább csak leültem melléjük és elkezdtem sírni. Nagyon el akartam mondani, hogy félek, hogy megölöm magam evvel a rengeteg étellel. Nagyon el akartam mondani, hogy olvastam olyat, hogy a sok zabától ki tud annyira kitágulni a gyomor, hogy a gyomorfal hajszálvékonyra elvékonyodik, megreped és ebbe bele lehet halni. El akartam mondani, hogy ez a veszély engem is fenyeget, hogy egyenes úton járok afelé, hogy tönkretegyem a testem. Hogy ez lesz a vesztem. Csak hogy én ezeket azért mondanám el, hogy segítsenek, de egy olyan családban, ahol az evés körül forog minden, ott lehetetlen, hogy elzárjanak az ételtől. Hogy elérjem, hogy meg se kínáljanak a hétvégére vásárolt csoki-hegyekből, mert nem tudnék megállni pár kockánál, vagy ha képes is lennék rá, akár napokig zakatolna az agyam, hogy még kéne csokit ennem. Lehetetlen, hogy elérjem azt, hogy a szüleim azt akarják, hogy ne egyek, nem pedig azt, hogy egyek.
Apu fejében még mindig az van, hogy én "őrültem diétázom" és kiéheztetem magam. Anyu azt gondolja, hogy azért vagyok olyan levert, mert mindig fogyózni akarok, de mivel állandóan belesülök, a kudarcok minden önbizalmamat elvették és ezért nem vagyok békében önmagammal. Az eszükbe sem jut, hogy a torkig tömött testem micsoda félelemmel tölt el. Hogy mennyire utálom, amikor megeszem egy kiló kenyeret egy egész üveg mogyoróvajjal, és utána irdatlan akaraterő kell ahhoz, hogy ne vegyem elő a gofrisütőt. Fogalmuk sincs, hogy szinte ájulásig eszem magam. Hogy szédülök a sok ételtől a bingék után, és amíg nem távozik belőlem valamennyi étel a wc-n, addig konkrétan attól félek, hogy szörnyethalok. Hogy felrobban a testem. És hogy akármilyen szenvedésig eszem magam, egy dolog sosem jön el: a jóllakottság. Soha.

Nem tudom, miért csinálom ezt magammal. De az biztos, hogy félelemből eszem. Talán amiatt, mert félek a kövérségtől. Vagy mert félek a tanulástól. Félek az egyetemtől. Ha nem félnék, jobb lenne. 
Kell, hogy számítson annyira a testem és az egészségem, hogy leállok az önpusztítással. Amikor nagy ritkán sikerül 2-3 erős napot tartanom, biztonságban érzem magam. Csak olyankor. Eszem az almát, vagy a light túrót és nem félek. Viszont amikor zabália van, retteg a belsőm. 
Családom meséli, hogy újabban rendszeresen álmomban segítségért kiabálok, majdnem minden éjjel. A testvérem aggódva kérdezte, hogy nyomaszt-e valami.
Igen, drága Családom. Nyomaszt. Nyomaszt, hogy képtelen vagyok kijönni a falásrohamokból. Nyomaszt, hogy folyton félek, hogy mikor lesz a legközelebbi tömés. Ennyi kudarc felemészti az embert. 

Élnem kell az életemet anélkül, hogy minden érzelmi élmény zabálásba fulladjon. Képesnek kell lennem úgy tanulnom, hogy helyette ne egyek. Be kell járnom az iskolába úgy, hogy ne rohanjak haza enni a szünetekben, hogy képes legyek rágás helyett nyelvvizsgára készülni. Képesnek kell lennem egy kellemetlenkedő tanárom órája után idegességemben nem enni. Képesnek kell lennem csalódottságomban nem enni, amikor valaki azt mondja, hogy dejó,hogy híztál egy picit. Képesnek kell lennem boldogságomban nem enni, amikor valaki azt mondja, hogy már megint nagyon sovány vagy. Képesnek kell lennem nem enni. 
Engem az ünnepek nagyon motiválnak. Arra vágyom, hogy megérdemeljem a téli-szünetet és a finom falatokat. Hogy szégyen nélkül pár napig jóízűen egyek. Meg kell mutatnom magamnak, hogy képes vagyok visszafognom magam. Több, mint 8 hét van Karácsonyig. 56 nap. 

Napi 500 csupa olyan étellel, amit imádok. Nekem nem baj, ha almát eszem csoki helyett. Az alma mindennél finomabb. Rajongok érte. Az almát tudom élvezni, a csokit nem. A csoki után csak a hiány és félelem marad. Biztos lesz olyan nap, amikor nem fogom bírni tartani az 500-at. Ha túllövöm időnként 2-3 almával, esetleg egy fél doboz light túróval, vagy pár szelet sütőtökkel, hát akkor azt mondom nabumm. De edzeni becsületesen eljárok, MINDIG, és törekedni fogok az 500-ra is.
Leállok a csokival. Leállok a cukorral. Nyilván lehetetlen. Ezért csak Karácsonyig. Mert addig nem lehetetlen. Szűk két hónapig mellőzni a nassolást nem lehetetlen. 
Amihez még ragaszkodom: mellőzni a kenyérféléket, mindent amiben van liszt és az olajosmagokat is. Nem azért tiltom el magam a gabonától, hogy nehogy kedvem szottyanjon egyik nap egy 500 kcalnyi bolognai spagettivel kimeríteni az evésemet és átcsapni 3500 kcalnyi spagetti partiba - ez kizárt, mert ha rámjön a bingézhetnék, úgyis édes kell. Szalámis szendvics, pogácsa, pizza, hambi - az ilyesmik nem jelentenek veszélyt, de a pirítós lekvárral, vastagon meghintve cukrosdió-darával, na az már rizikófaktor. 
Amúgy tumblre minden nap felkerül az aznapi bevitel. Drukkoljatok, hogy ne rontsam el, mert akkor nem olvashattok többet Miss Dagadék Bortiszikvizetprédikáltól.

tumblr ON

Meglátjuk mire megyünk egymással, ha másra nem is, de evést pótló idő-elbaszcsintolásnak biztosan jó lesz: 
http://nomorefatpls.tumblr.com/

Megálltam a "fejlődésben" 44-45 között. Amíg nem sikerül lejjebb rugdosnom magam, nem hiszem, hogy sűrűbben írnék, hiszen az egy helyben totyogásról az örökös bingék tehetnek - azokról meg itt van az előző száz post. Pár apróság változott csak: több, mint egy hónapja nem ittam egy csepp hashajtóvizet se és magabiztosan kijelentem: soha többé. A zabára-költésről, illetve az utcai zabászatról újra sikerült leállnom, szóval az itthoni készletet dézsmálom, ráadásul mára rendesen lebetegedtem, így suttyom-evés helyett (vagyis inkább mellett) rávettem Anyut, hogy süssünk együtt egy hatalmas tepsi zserbót - persze többször leszögeztem, hogy a mai kivételes napot leszámítva, Karácsonyig nem fogok több sütit enni. Anyu mosolyogva bólogatott - jól ismer, ilyenek miatt nem aggódik.
Egy másik pozitívum, hogy egy ideje akkor sem hagytam ki az edzést, amikor előtte pár órával hastömést rendeztem - ez egy új szabály lett: amikor csak ráérek, tényleg elmegyek, az nem kifogás, hogy "de előbb ettem meg egy kiló kalácsot nutellával".

Na de most már elég a stagnálásból, letelt a hosszú hétvége, indulhat a rajt, le kell gyűrnöm a zabarohamaimat, október utolsó napjára 44 alatt szeretném tudni magam, november végére pedig stabil 42 a cél, és az, hogy december 24-ig tényleg kiiktassam a cukrot és csokit (pár napja feltaláltam az eddigi legjobb zsír-, cukor- és lisztmentes sütimet - igaz, van benne jócskán olajos magokból).  És majd akkor jöhet a jutalom, de addig bírnom kell. Két hónap. Csak két hónap.

                                                                  Úgy félek, hogy elszáll.
                                                                                  Olyan könnyen elkezdek enni.
                                                                                                És olyan borzalmas a közöny.
                                                                                                      A közöny a legrosszabb. Én azt hittem magamról, hogy nem vagyok közönyös ember. Nem vagyok az. Nem adom oda magam az ételnek.

Legközelebb hétfőn mérek, addig pedig tartom az 500/napot. Van egy hetem, hogy negyvenhárommal kezdődjön a látvány.

Egyszer majd igazi almalány leszek

Nem akarok magamba roskadni, inkább továbblépek, nem állok meg a mérlegnél se, nem nézem meg menyit rontottam. Nem húzok le egy üveg hashajtóvizet, nem rágom szét a körömágyamat. Nem nyomom szét a fejemet. Napi 500, sok edzés és enyém a világ - ha ezt követem, igenis leadom a felesleget. Ennyi az egész. 

Egy almalány vagyok. Meg tudnék enni napi 30 almát. Az alma a biztonság. A "jó napokon" minden más csak kamukaja. Minden más csak tömés. Olyankor semmi más nem érdekel, csak az alma, rajongok érte.

Rossz napokon (vagyis ha beüt a binge) lekvárlány leszek. Mindent megkenek vele, amit csak találok: kenyeret, zsömlét, zabpelyhet. Csurgatok a tetejére mézet, megszórom rengeteg mandulareszelékkel és lehintem vastagon porcukorral. Egy idő után már csak a mézesüvegbe szórom a mandulát, és azt kanalazom. 
Jól sose lakom. De leállok, amikor elkezdek félni. Eltüntetem a nyomokat, mindent elmosogatok és szárazra törlök és a végén felsöpröm az asztalt, hogy egy morzsa se maradjon - senki ne tudja meg, mit tettem.
De pogácsalány, vagy melegszendvicslány, vagy pizzalány sose leszek. Mert nekem nem kell semmi, ami sós. Máskülönben már meghaltam volna. Ha a sósnak se tudnék ellenállni, ha azt is úgy kívánnám mint az édeset, akkor szétpukkadt volna már a gyomrom.

Hadd legyek újra almalány, de most örökké.

Holnap fast. Reggel edzem, utána találkozom egy baráttal. Nem lesz nálam egy árva vas se. Mire hazaérek, beesteledik -  és az már az a zóna, amikor őrültség az evés.
Kezemben van a kis test kulcsa. És nem kell hozzá tíz kilós hegyeket letaposnom, még ha szörnyűséges is, amit a tükörben látok. 
Holnapután és azután se hagyom ki az edzést. Tartanom kell az 500-at. Minimum egy hétig. Nem, dehogy. Örökké. Vagy legalábbis 42-ig. Vagy tudod mit? Karácsonyig. Na jó, még nem tudom. 
Csak egy picit hadd legyek erős. És ha sikerül, igazi almalány leszek.

Ezennel újrakezdeném az őszt

Hazajöttem. Felszedtem bő egy kilót, amit leadtam. Úti beszámoló nem lesz, hiszen ez egy kajablog, de evős témában akad pár apróság.

Egyik reggel vettem egy kis frissen sült kalácsot, elkezdtem enni, és a harmadik falatnál elfogott valami félelem. Kiköptem ami a számban volt, elhajítottam a maradékot a kezemből és elfutottam.

Az út alatt nagyon sokan megjegyezték, hogy nem eszem normálisan. Nem a bingék miatt -azt nem előttük csináltam. De többen furcsálták, hogy ebédnél bevágok két nagy tál reszeltcéklát, míg ők normálisan eszik a többfogásos menüsort. Azt hitték, keveset eszem. Biztattak, hogy egyek, folyton kínálgattak. Volt, hogy leanorexiásoztak. Pedig akkora a combom, mint egy ló. De tudom, hogy lehetne nagyobb is. Feljönnek rám a téli gatyáim. A szüleim meglepődtek, hogy nem látják a látványos hízást, mint az előző utamkor
- Pedig ettem, rengeteget
- Most jól nézel ki, maradj így
- Jaj Anyu, dehogy is, feszülnek a nadrágjaim. Nyár elején 5-6 kilóval könnyebb voltam.
- Ugye nem akarsz 5-6 kilót lefogyni?
- De akkor is azt mondtad, hogy jól nézek ki, nem tartottál túl soványnak.
- Most nézel ki igazán jól. Nem lehet, hogy rossz ruhaméretet hiszel a magadénak? Vegyél pár számmal nagyobb ruhákat és akkor nem szenvedsz, ha hízol és feszül a nadrág.

Láttam Anyun, hogy szomorú lett. Nem is értem magamat, miért hazudtam azt, hogy 5-6 kilót híztam. 3,5-4 kilóval vagyok több a legvékonyabb súlyomhoz képest. Az se stimmel, hogy nem jön fel rám a télifrarmer. Mi értelme volt ennek? Hogy Anyu elkezdjen aggódni, hogy nem látom a testem reálisan és őrült módjára fogyni akarok?
Na ezt nem fogom többé. Nem fogok a súlyomon nyafogni itthon. Minap elmeséltem Anyunak, hogy találkoztam az egyik barátnőm nővérével, aki megdicsérte, hogy híztam és jól nézek ki.
-Szerintem is csinos vagy most. 
-Na, örülök, hogy mindenkinek tetszem. 
És leültem mosolyogva zabálni. Másfél tábla csoki, két banán, rengeteg palacsinta. Oké, akkor most remélem mindenki megnyugodott, hogy nem fogok lefogyni soha. De ez volt az utolsó nassolás Karácsonyig. Nevettek? Pedig tényleg, meglátjátok.

3 kilót lekaparok és jóban leszek a tükörképemmel.Szombaton volt utoljára bingém, és az utazásom előtt költöttem utoljára szennykajára. Az epresmilka ízére sem emlékszem már. Edzek, amikor csak tehetem.
Nem tudok koplalással fogyni. Imádok enni, ilyennek születtem, babakorom óta rajongásig szerettem bizonyos ízeket, abnormális viszony fűzött mindig is az evéshez. Nem fogom soha megutálni az evést, de gyengeségnek tartom. Undorodom az evő emberek látványától. Szégyellem magam minden falat után és utálok mások előtt enni. Édességet, vagy zsírosabb falatokat már képtelen vagyok a családomon kívül más tanúk előtt magambatömni.
Nekem egy dolog vált be: ha megfosztom magam a hízlaló ételektől. Nyilván napi 3 kiló almától soha az életben nem leszek 40 kiló, de 45 sem.

Alma. Répa. Zöldség. Tojásfehérje. Tonhalkonzerv. Light túró. A csirkemellet nem szeretem, száraz faforgács, szóval azt csak néha. Ezekkel a kajákkal bingék nélkül fogyni fogok, de legalábbis zsírmentesedni. Ha ezt elérem, agyalhatok majd azon, hogyan lesz meg a 41.

Az első fogyásom előtt, sok-sok éve azt mondta Apu, hogy én sosem leszek olyan vékony, mint amit elképzelek, mert én nem az az alkat vagyok. Nem akarom elveszíteni ezt a "fogadást".

Szolgálati közlemény

Kedves Zabások és Koplalók,

két hétig szünetel a blog, de gyertek vissza mindenképpen, mert zsírosabbnál zsírosabb postok várhatók!

Claire