Döcögünk

Mostanság minden nap egy szörnyen nehéz feladat vár rám: össze kell kapnom magam, fel kell öltöznöm, ki kell lépnem az utcára. Vasárnap ment a legnehezebben, amikor már reggelre időzítve volt egy útnakindulás, (a családom megbízott valamivel, amire a viharos időjárásra hivatkozva nemet mondtam, inkább fetrengtem az ágyban, majd a pondró testemmel kivánszorogtam a konyhába és lenyomtam egy hibátlan bingét, kifogástalan cukor-, liszt- és olajtúladagolással). Azonban gondolnom kellett a saját intéznivalóimra is, így kénytelen voltam fél 12-kor megálljt parancsolni a libatömésnek, felvettem egy jó laza hasat, feneket, és muffin-toppot eltakaró zsákruhát, a szétnyomott fejemet lemázoltam, de már a kapun kilépve elsírtam magam. Szomorúságomért nem csak a hordótestem, illetve az annak köszönhető depim, hanem a szüleimhez kapcsolódó lelkiismeretfurdalásom is tehet. Nehezen értjük meg egymást, kivéve amikor zabálok és főleg, ha velük -olyankor nagy az összhang, soha nem szólnának be akármennyit is eszem, sőt, kifejezetten örülnek neki: 

- Végre enni látlak! Nem csodálom, hogy így ízlik a sajtos kenyér zöldpaprikával, állandóan koplalsz, ki vagy éhezve már az ilyen egyszerű ízekre is. 

-Jaj Apu minden nap zabálok, dehogy vagyok kiéhezve, állandóan csak eszem...

A kedves és megértő biztatásukkal remekül kompenzálják az evés közben érzett öngyűlöletemet. Viszont amint vége a zabának, és a finom falatokból nem marad más,  csak éhség és szégyenérzet, innentől már idegesen válaszolok mindenre. Ők ezt megelégelve és megunva, minimális érdeklődést mutatnak a dolgaim iránt. De ezért csak is magamat okolhatom, hiszen már reggel úgy reagálok a "Hogy aludtál?"- kérdésükre, mintha lopással vádolnának meg. Ellenséges és hisztis vagyok, és amit a legjobban utálok: kiszámíthatatlan. Szégyellem érte magam, minden nap többször megfogadom, hogy abbahagyom ezt a mufurc viselkedést, aztán amikor Anyu megkérdezi, hogy tudom-e, hogy tele van a hűtő sárgadinnyével, és hogy tejföl nélkül sem kérek-e a rakottkelből, olyankor újra borul a bili, 'engem senki nem ért meg', 'engem nem szabad etetni, épp elég amikor én tömöm magam'.

Egy szörnyeteg vagyok - ha már a testem egy malac, legalább a természetemmel javíthatnék az összhatáson. 

Visszatérve a vasárnapra: szóval rákényszerültem aznap is, hogy a végigvonszoljam a hájamat a városon, és ha már így alakult, gondoltam útbaejtem a patikát, Csókolom egy üveg keserűvizet kérek szépen. Már vásárlás közben majd kiugrott a szívem, mintha valami szörnyen illegális dolgot művelnék, amiért akár börtönbe is csukhatnak, és amúgysem nekem valók ezek a szerek, én nem iszom alkoholt, nem dohányzom és még soha egy füvescigit sem szívtam el, micsoda esztelen őrültség hashajtót használni, de persze sikerült meggyőznöm magam, hisz ez nem olyan durva szer, ahogy a neve is mondja: gyógyvíz, nem lehet tőle semmi bajom. Végül mégis másnap reggelig tanakodtam, hogy kinyissam el, majd kötöttem egy kompromisszumot: csak a felét iszom meg, így legalább nem kell kihagynom az edzést másnap este, egy fél nap csak elég lesz, hogy kijöjjön aminek ki kell.

Így is történt (bár nem jött ki sok), elmentem és nem bántam meg, különösen, mert az edzőm így köszönt el: most menj szépen haza és vacsorázz egy jó nagyot, enned kell.  Boldogan megígértem neki és napok óta nem érzett jókedvvel feküdtem le aludni, persze üres hassal. A bizakodásnak, hogy még nincs minden veszve, a másnap reggeli edzésen lett vége. Nyújtás közben elvesztettem az egyensúlyomat és látva ezt az egyik fiú, nevetve megjegyezte: nem csoda, hogy eldőlsz, hiszen neked ez a gyakorlat olyan, mintha egy pengevékony kést kellene egyensúlyban tartanod, annyira vékony vagy. És ekkor közbeszólt az edzőm: pedig én pont ma vettem észre, hogy végre kezd picit kerekedni".
Minden lelkesedés összetört, és a tükörbe nézve csak az ormótlan ganajtúrócombjaimat látom.

Fél 3-kor becsuktam magamra a szobám ajtaját, annak reményében hogy így kisebb eséllyel nyitom ki a (kiadós ebédem után) újra a fridzsidert. Amúgy is csak 4-ig kell kibírnom hiszen megfogattam, hogy utána már nincs egy falat se, és hopp, már fél 5, szóval nekem most azt kéne éreznem, hogy "hurrá, ma már nem ehetek!". 

És hogy mit érzek helyette? Azt, hogy éhes vagyok.

És hogy mi vigasztal? Az, hogyha most kedvemre összezabálnék mindent, akkor is ugyanezt érezném. 

Egy újabb újrakezdés

17 éves koromban kezdődött, amikor az akkori fiúm kedvesen megjegyezte: "jól nézel ki - ne értsd félre - de a fenekednek egykis biciklizés azért nem ártana."

Talán ennek a mondatnak is köszönhetem, hogy pár éve elkezdtem hegyibiciklizni és a heti három-négyszeri többórás edzést azóta is tartom. A fenekem továbbra is meglehetősen puha, viszont a combjaim platánfatörzs méretűek. Utóbbi nem a pedál-taposásnak, sokkal inkább a zabák eredménye.

Sosem érdekelt előtte a súlyom, mert azt hittem, vékony vagyok. Akkor vált csak egyértelművé, hogy mennyire nem voltam az, amikor szakítottam vele, és fogyásnak indultam -nem a lelki traumától, hanem csak egy egyszerű étel-allergia apasztotta le a súlyomat. Bárcsak ne fogytam volna soha egy grammot se, atyaég, mennyivel boldogabb lennék, ha nem tudnék erről a különbségről, hogy milyen a testem kövéren, és milyen vékonyan (valahol a kettő közt vagyok most). Mostmár avval a testtel nem is lehetnék boldog. Csak ha leadok 5 kiló hájat.

Szégyellem a testem. Végigcsetlettem-botlottam ezt a pár hetet, ma pedig eluralkodott rajtam a kétségbeesés. Már nincs hová feladnom, rég feladtam, vagy talpraállok, vagy hízom tovább. 

Talpra szeretnék állni. A mérleg kijelzőjén a 42-es már csak halványan él az emlékezetemben, de két hét múlva könnyűszerrel visszaköszönhetne, ha erőt vennék magamon, és legyőzném a zaba iránti mértéktelen kényszeremet. Ráébredtem, hogy nem csak éhségről van szó, régebben sokkal inkább fizikai problémának tekintettem a binge "kóromat", de most már teljesen világos: az aktuális lelki állapotomtól is függ, hogy a zabát, vagy a koplalást választom. Sajnos ennél többre még nem sikerült jutnom a lélek-túrászatban, egyelőre csak azt látom, hogy ha boldog vagyok, eszem, ha szomorú vagyok, eszem. Illetve, ha boldog vagyok, néha sikerül koplalnom is. Nagyon néha.

Be kell tartanom egy szabályt és oda kell figyelnem arra, hogy ne a hangulatom döntsön az evés mellett (illetve ellen). Sőt, nem is kell egyáltalán döntenem, hiszen előre megtervezett rendszer szerint fogok enni. A rendszer a "két óránként két szem"-elvén alapszik, ami annyit takar, hogy csak is két óránként szabad két szem valamit bekapnom. Hogy mi számít "szemnek"? Egy evőkanál light túró, 1 tojás, 1 pohár joghurt - ezekből napi egyszer szabad max egyet választanom. Továbbá : répa, cukkini, padlizsán, paprika, paradicsom, paradicsompüré, spenótpüré, alma, barack, egy vékony szelet dinnye. Persze miért választanám a görögdinnye helyett a paprikát, de majd meglátjuk. És délután 4 óra után egy falatot sem. Evvel a napi 500 kcal-t nem lépném túl, és szépen lassan napról-napra fogyogatnék.

Nem érzek semmit. Csak azt, hogy hájas vagyok és nem tudom elviselni ezt a testet, amit én kreáltam magamnak. Hát most nekem is kell lefaragnom, ezt nem fogja más helyettem megcsinálni. Gyerünkmár.

See u soon!

Nem halt meg a blog, csupán kifogyott a tintám. Don't worry, hamarosan visszatérek szófosásba.

P.S.: a before-after képeknél a "soványból-tehén"-változat motivál csak igazán.

kakis-pisis post

Ez a nap is jól kezdődött, már reggel nyolckor a pocimban tudhattam egy üvegnyi "csodalöttyöt" és voiala: két és fél órán keresztül pisit kakiltam. Bocsi, ez most gusztustalan volt.

Várom, hogy végre elinduljak itthonról az edzőcuccommal és csak este érjek haza. Pénz nem lesz nálam, vagyis evés kizárva. Igen, ez így nem jó, koplalásból falás lesz - mondják az okosok. De ha evésből mégannyira falás lesz, és ugyanazt érzem miután megettem hatezer kalóriát, mint előtte, akkor minek egyek? Ha állandóan ugyanúgy éhes vagyok, és jóllakásra képtelen (de még csak 'kicsit jóllakni' sem tudok), akkor ebből nem az következik, hogy belém minden falat tökéletesen felesleges? Kár belém az étel. Kár lenne...

Jaj de undorító állat vagyok. De ennek nincs értelme, ezt mondogatni. Inkább lefogyok, és szeretni fogom a testem, mert ha utálom magam, akkor miért adnék arra, hogy ne nézzek ki disznónak, akkor úgyis mindegy, nem?

Jól sejtettem, hogy nem értette meg igazán Anyu a tegnapi "sztorimat", de picit se bánom, már csak az kéne, hogy elhurcolgasson "szakemberekhez" és felügyelje, hogy "normálisan" eszem-e. Persze azt nem mondanám, hogy nem érdekli az evésem, hiszen a mai bevásárlásról így érkezett haza:

- Nézd csak, hoztam neked a maradék mogyorókrémhez egy másik kalácsot.

- Nem, köszi Anyu, nem kérek.

- Jó-jó.

Tehát minden bizonnyal így leszűrhette a 'lényeget': drágalátós lánya épp zabás-időszakát éli, vagyis most kell tömni amíg nem tud ellenállni semminek, addig jó amíg eszik, minél jobban meghízik annál nehezebb lesz újra visszasorvasztania magát. 

Soha-soha többé ne mutasson annyit a mérleg, mint ma reggel. Még hátra van a nyár fele.

Elmondtam neki

A családom szent, róluk nem írok, az a téma ide nem való. Ez az én saját küzdelmem, a blogolást segítség-képpen választatottam, hogy kilábaljak ebből az őrületből, ezért az elején elhatároztam, hogy itt evésen kívül másról nem lehet szó. Ezért sem találni ezen az oldalon részletes beszámolókat a suliról, szerelemről, barátokról, vagy éppen a családomról, ebbe őket nem szabad belevennem, amúgysem örülnének neki és legfőképp nem tartanám korrekt eljárásnak sem, ha a tudtuk nélkül róluk írnék. Ezt továbbra is tartani fogom, de történt egy olyan dolog, amitől most hihetetlen nagy erőt érzek, hogy leküzdjem a falásrohamaimat és ami miatt ez egy kicsit másmilyen post lesz. Ha ez nem segít, akkor tényleg nem tudom..

Elmondtam Anyunak. Sírva. Nem tudom, hogy megértette-e (ill tudom, hogy nem), de ilyen megkönnyebbülést nagyon rég éreztem. (Nem, azt hogy két hét alatt megittam 7-8 liternyi hashajtó vizet, és azért csak azt, mert a gyógyszerebb-szerű hashajtóktól korábban rosszul lettem, erről persze nem beszéltem.)

Kezdjük az elején, ott, hgy zöldborsó volt ebédre. Olíván párolva, petrezselyemmel. Én meg automatikusan rávágtam, hogy köszi nem kérek egy falatot sem, sőt, még egy kiselőadást is tartottam arról, hogy a hüvelyes zöldségek majdnem annyira hízlalnak mint a kenyérfélék. 

Majd eltelt pár óra, és Anyu szemtanúja volt, ahogy megettem egy egész kalácsot lekvárral, mézzel és nutellával felváltva. És szóvá tette - tök érthetően- hogy elég hülyén "fogyókúrázom", hogy ha a borsó tiltólistára kerül, de délután simán bevágok ennyi tésztát, cukrot és zsírt. Nem lett volna okosabb velünk ebédelned, és kicsit kevesebb nasit enned délután?  - hangzott a logikus kérdés, és itt eltört a mécses. Remegést éreztem sírás közben.

-Anyu értsd meg, ez nem ilyen egyszerű. Ez egy betegség.

-Jó-jó, de mi a neve?

-Bulimia. Azt jelenti ez a szó, hogy örökös étvágy.

Elmondtam neki azt is, hogy lassan egy éve folyamatosan szenvedek az éhségtől. Hogy nem teltem meg hosszú-hosszú idők óta, és most, hogy bevágtam kitudja hányezer kalóriát, még most is meg tudnám enni ennek a tízszeresét is.

-És múlt héten, amikor egész nap ettünk a vízparton, és még este elmentünk pizzázni, akkor is éhes maradtál? Dehát emlékszem, meghagytál egy kis darabot a pizzádból.

-Igen Anyu. De meg bírtam volna enni hat pizzát is. Azért hagytam meg azt darabot, mert szégyelltem volna megenni az egészet, és letettem a villát. Bármeddig tudok enni és borzalmasan nehéz megállni. És ez független attól, hogy mennyire vagyok éhes, mert nincsenek szintek, nincs jóllakás, nincs' kicsit éhség', vagy 'nagyon éhség'. Folyamatos éhség van.

És ekkor azt láttam,  hogy őszintén meglepődött. Tudom, hogy nem fogja megérteni, és egyből rávágta, hogy ez az egész azért van mert állandóan koplalni próbálsz (ó hát mikor volt olyan, hogy én koplaltam? Lassan egy nap nem telik el binge nélkül). De volt egy pont, amikor azt éreztem, hogy picit megérti. Kétségbeesett lettem, amikor ő egyből meg akarta oldani a problémát avval, hogy változtassak a "fiús-dolgaimon", és  "akaraterővel egyek normálisan". Olyan egyszerűen látja, egy könnyen orvosolható bajocskának, és ez azért szörnyen idegesítő, mert ilyenkor érzem, hogy egyáltalán nem érti, hogy ez milyen nekem. Hogy ezt el se tudja képzelni, hogy milyen átélni azt, aminek ő egy oly apró és visszafogott szeletét látta csak. Próbáltam megértetni vele, hogy ez életem legnagyobb küzdelme és folyamatos szenvedés, próbáltam megmagyarázni, Anyu én megértelek, hogy ezt nem érted, amíg nem voltam benne soha el nem tudtam volna képzelni, hogy ezt milyen megtapasztalni. 

Tudom, hogy nem értette meg. Tudom, hogy nem tekintené soha igazi betegségnek, hiszen a szüleim szerint a tüdőgyulladás, a rák és a leukémia, ezek az igazi betegségek, minden más, ami fejben dől el, ami rajtunk múlik, amire akár mondhatnánk nemet, az nem betegség, hanem csak "dili". Ők kinevetik azokat, akik pszichológushoz fordulnak. És valahol igazat is adok nekik, és eszembe nem jut egy mozgás-, vagy látássérült ember küzdelmeihez mérni az enyémet.

Biztosan nem lettem beljebb avval, hogy sírtam egyet Anyunak egy dologról, amit ő sosem fog igazán megérteni. De nekem jobb lett, mert picit kevésbé érzem magam egyedül evvel a bulimia nevű szörnyeteggel (amire Anyu nem fog visszatérni, azóta se, maximum majd egy veszekedés alkalmával a fejemhez vágja valamilyen kontextusban) és biztos vagyok abban is, hogy Anyu továbbra sem fog aggodalmat érezni, amikor zabálni lát, sőt, örül hogy hízik a gyerek, már csak az kéne hogy csont és bőr legyen. Nem fogja ijesztőnek tartani, amit és amennyit lát a falásaimból, hiszen oly keveset lát belőlük és tud róluk még mindig. Mégis, én nagyon bizakodó lettem, hogy már nem csak az én titkom, nem bújhatok el vele a szobámba újabb és újabb tábla csokoládékkal.

Most nem tudtam logikusan megmagyarázni, hogy miért jó ez nekem. Mélyponton vagyok, motiváltság nélkül. De most valami remény megcsillant. Vagy az egész önámítás. Majd kiderül, de magyon köszönöm Anyu, akkor is ha nem tudsz együttérezni és segíteni és nem akarsz evvel a hülyeséggel foglalkozni. És teljesen megértelek, és ezt nekem kell leküzdenem, de köszönöm, hogy meghallgattál és őszintén sajnálom, hogy ilyen dilis a kislányod.

see u later

Ha nincs egy hét binge nélkül, addig postot sem fogok pazarolni tervekről, helyzetjelentésről önámításról, szóval találkozu

... keep your fingers crossed!

Felhívás: keressük azt az embert, aki nyertesen kijött Bingeországból

(Miközben fekszem az ágyban, és alig várom, hogy ez a nap is leteljen, hogy túl legyek a reggeltől estig tartó, akkor most mit egyek-ne egyek küzdelmen, azon gondolkozom, mi lenne, ha edzés helyett csokit vennék, a kedvenceimet: snickers, epresmilka és kindermaxiking. És ezeket a rosszullétig zabálnám, aztán bevennék valami hashajtót. Vagy. Edzés előtt lenyakalok egy üveg hashajtóvizet, hanyagolom a csokit, estére talán megtisztulok, de akkor vajon nem lesz-e hányingerem ugribugri közben?

Edzeni el kell mennem, az adja az érzést, hogy tettem is valamit a zsír-apasztásért. Ha nem érzem, hogy bármit dolgoztam azért, hogy kevesebb hájam legyen, akkor binge. Nem szabad elhagynom magam, el kell mennem edzeni, egy nagy zsírtorony a testem, és amíg érzem és látom, hogy a derekamba és a hátamba a bugyim centikbe mérhetően tisztára bevág, és felette-alatta- körbe kibuggyad a hájam, addig nem szabad, hogy kérdés legyen, hogy az evést, vagy a mozgást választom.

De Anyu, tudom milyen ízű a szilva, miért kell most szilvát ennem, ha előbb ebédeltem. Állandóan csak eszünk, ez a program ha itthon vagyunk. Én ezt be akarom fejezni. Te ezt nem érted: én nem érzem magam jól egy szem szilvától, akármilyen ízletes és mennyei. Szenvedést érzek csak, hogy még még, dejó lenne valami mégédesebb, mégcsokoládébb.

Gratulálok, nagyon ügyes vagyok, ennyi erővel akár az orrukra köthetném azt is, hogy az elmúlt két hét alatt megittam négy üveg hashajtóvizet, és hogy szabadidőmben negyven kilós lányok fotóit nézegetem irigykedve, és hogy a látszat ellenére minden gondolatom csak arról szól, hogy mennyire undorodom magamtól, amiért az éhség győzedelmeskedik felettem újra és újra. És ő nyert, mert megettem a szilvát. És a saját szemével látta, hogy binge lett belőle. Vajon mit gondol rólam, a kislányáról?

"Azt kell átállítanod, hogy szeresd az éhséget, nálam az volt az első lépés annó két éve. Szerettem, hogy érzem az éhséget, mert ez azt jelenti, hogy robogok a cél felé, üres vagyok."

.. Egek, hát hogy lehet valaki ennyire erős? Hogy lehet képes valaki így irányítani az agyát? Azt bírom ebben a lányban, hogy ő úgy van benne ebben bolondériában, (amire én csak ácsingózok, hogy egyszer belekerüljek), hogy nem ad mellé egy szenvedős-körítést.Vállalja, hogy attól boldog, ha fogy. Én is a boldogságot keresem a fogyásban, ami egyenlő avval, hogy megelégedést érzek a látványomtól, sőt - és sokak számára ez siralmasan hangozhat- de nekem most ez adja a legnagyobb boldogságot, ha ráállok a mérlegre, és -akárcsak pár dekával is- könnyebb vagyok, mint előző nap.

És itt van a másik csodalény Wonderlandből: "Ne szégyelld magad.Mind követünk el hibákat,én meg aztán extra mód,de a legszebb az,ha felállsz,összeszeded magad,rendezed a dolgaid,és azt mondod,igen csessze meg,rohadtul elrontottam.És?És most helyre hozom.És te ezt teszed,amíg pedig ezt teszed,ne félj!"

Azt gondolom, az elmúlt bingék azért is voltak súlyosabbak a tavasziaknál, mert elfeledkeztem erről, hogy a a hibákat helyre lehet hozni. Ha megeszem délelőtt 10-ig 250 gramm joghurtot gazdagon megtömve gyümölcsökkel, és még utána csinálok egy nagy adag tonhalas-zöldséges szószt, akkor igaz, hogy eltűntettem a felkeléstől számított alig két és fél óra alatt 700 kalóriát, amikor még az emberek többsége reggelire sem tudnak álmukból alig felocsúdva gondolni  de ha utána megálljt parancsolok, és beiktatok egy edzést, akkor sokkal kisebb következménnyel számolhatok, mint ha a lazac után csak a kudarcot érzem, hogy megint egy akaratgyenge disznóként viselkedtem (ami igaz is), akkor képes vagyok elfelejteni azt, hogy ha megállok, még nincs veszve minden, ellenben, hogy ha tovább eszem, és előkerül a kenyér, majd a lekváros üveg, és így tovább.. akkor tényleg számolnom kell egy egész testet elfedő zsírpaplannal.

De én már sírok, ha 700 kalóriára gondolok, mert ez azt jelenti, hogy vesztettem. Egyszerűen nem akarok enni. Addig, amíg nem leszek csont és bőr. Kérlek, valaki mondja meg, hogyan kell leküzdeni az éhséget. Tényleg próbáljam szeretni? És működni fog? És ha nem?

És miért győzedelmeskedik mindig az evés, ha SOHA, de SOHA nem lakom jól? Miért próbálom meg újra és újra? Van olyan ember, aki már kijött a binge fogságából? Csak annyit áruljatok el, légyszi, hogy előfordult-e már a világtörténelemben ilyen, hogy valaki leállt a bingékkel, komolyan kérdezem.)

Vissza akarom kapni

Amit csak lehetett ebben a három napban, azt én mind tönkretettem. Nem az akaratom ellenére ettem, nem küzdöttem a lelkemmel, hanem nyomtam magamba az ételt, tömtem a testemet, mint egy libát. Észnél voltam és nem akartam abbahagyni. Nem nem tudtam, hanem nem akartam megállni.

Nincs arról szó, hogy most két napig 'elalmázgatok', és majd újra negyvenkettessel kezdődöm, ezen mostmár bőven 'túlettem' magam. Ó az már régen volt, még azokban a szépidőkben, amikor egy binge délután kettőig befejeződött, és másnap nem újrakezdtem, hanem koplaltam. Talán egy hét múlva reális lesz negyvenkettőről beszélnünk, talán. Másfél kilót híztam, ha a mérleget nézzük, de minimum hetet, ha a tükörnek hiszünk.

Nem fogok önostorozni, és nem részletezem amit műveltem. Majd zörgő csontokkal, 5 kiló zsír leadása után esetleg mesélek erről a három napról, de addig nem, mert annyira szégyellem. Igen, negyven kilósan majd büszkén merem vállalni, hogy voltak idők, amikor még mennyit voltam képes enni. Úristendevárom!

Igenis vannak céljaim. Negyven kiló akarok lenni. Messze van, de nem elérhetetlen. Most a negyvenkettőnek is örülnék, de amint elérem, jön egy újabb bingehullám. Ezért is kell állandóan ezt a negyvenest magam előtt lebegtetnem, hogy addig ne legyen megállás.

Egy zabagép vagyok, de volt már olyan az életben, hogy kifejezett boldogságot adott a koplalás és a koplalástól kapott gyengeség. Olyan állapotba tudok kerülni az ürességtől, mintha nem lennék magamnál, félelmetes de egyben finom érzés - a lebegéshez tudnám hasonlítani - vissza akarom kapni.

Igenis vannak céljaim. Szép akarok lenni. Nem tartom magam annak, de tudom, hogy hájasan semmi szépség nincs bennem. Hájasan még az sincs, hogy a törékenységem miatt látnék magamon valami különlegeset. Arcra, csípőre és combra hízok, a zsírtól egy kerek debella leszek, püffedt és lagymatag fejjel. Amikor csontosnak érzem magam, olyankor merek csak babrálni az arcomon, kifesteni a szememet, tust használni, és nagyon kedvelem, ha a szememet óriásivá varázsolom a "pici" arcomon. Nincs pici arcom, nagy lógó pofám van, de vissza akarom kapni.

Igenis vannak céljaim. Tetszeni akarok neki. Jobb akarok lenni nála. Tudom, hogy szereti az aprót. Tudom, hogy szeret összetörni. (Ha ő nem, akkor majd más fog szeretni összetörni). Szerették bennem sokan, hogy össze lehet törni, hogy elférek a tenyerükben, egy erősebb markolás és ropp. Ropi akarok lenni újra, minden zsírt le akarok olvasztani magamról hogy mindenem vékony hurkapálcika legyen, vissza akarom kapni.

Igenis vannak céljaim. Hogy ne kelljen félnem, hogy Anyu mikor veszi észre, hogy szinte üres a jégkrémes doboz a mélyhűtőben, vagy hogy eltűnt egy zacskó sósmogyoró a szekrényből (nem haragudna érte, csak én süllyedek el szégyenemben). Hogy ne kelljen újra hallanom a csodálkozó hangját, hogy hova tűnhetett el ilyen hamar egy kiló zöldborsó az asztalról, hiszen fél órája még ott volt. Nem akarom többet semmiből sem felfalni a családi adagot. Nem akarom, hogy a tesóm kedvenc csokiját valaha az életben újra 'elegyem' előle. Nem akarom, hogy bármilyen ételt is én egyek meg itthon, másnak nem hagyva belőle. Nem akarok enni. Néha már ment. Vissza akarom kapni.

Nem akarom, hogy bármilyen programot lemondjak azért, mert nem tudok mozdulni a hasamtól, vagy mert nem állna jól egy csinos ruhám sem ezen a terhes kidülledő felsőtesten. Vagy mert nem akarom, hogy lássák, hogy híztam. Vagy mert biztos vagyok benne, hogy ha elmegyek, binge lesz. Vagy mert a program helyett inkább zabálok. Nem akarom, hogy a újra megtörténjen, hogy az ismerőseim arról beszéljenek, hogy "tejóég mennyit eszik", vagy "dejó látni, hogy tudsz te rendesen is enni". Sose felejtem el ahogy nevetve megjegyezte az egyik legőszintébb és legdrágább barátnőm egy nála-alvás után, amikor nekiláttam reggelizni, hogy "Claire, te nem eszel, hanem zabálsz". Nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor szégyentelenül felzabáltam a barátnőim készleteit. Nem akarok többet azért csokit venni neki ajándékba, mert előző este megettem amit nála találtam. Soha többet nem akarok úgy viselkedni az étellel, hogy szégyellnem kelljen érte magamat. Tudok én nem enni. Vissza akarom kapni.

Igenis vannak céljaim. Hogy megbámuljanak az utcán és összesúgjanak, hogy nézd milyen vékony. Hogy a kövér lányok azt mondják, hogy egészségtelenül és rondán vagyok vékony, de a soványak irigykedjenek. Hogy a hájas malacok elszégyelljék magukat, amikor a villamoson eszik a hamburgert, miközben gúnyos tekintettel (le)nézem őket. Vágyom arra, hogy ha valamiből nem kérek, akkor sejtsék, hogy miért nem, vagyis sejtsék, hogy azért nem eszek, mert anorexiás vagyok. Volt már, hogy összesúgtak, hogy újjal mutogattak. Vissza akarom kapni.

Igenis vannak céljaim. Hogy ne történjen meg újra, hogy nem férek bele a bő és szétnyúlt házisortomba. Minden ruhámnak lötyögnie kell rajtam. Nem akarok idén ősszel is ráeszmélni, hogy egyik nadrágomba se férek bele. Még sosem voltam ősszel igazán sovány, mindig akkora híztam vissza. Nem akarok a nyáron meghízott emberekhez tartozni. Nem akarom, hogy a barátnőim megdicsérjenek, hogy "na most jól nézel ki". Nem akarom mégegyszer azt, hogy ne én legyek a legsoványabb a családban. Nem akarom, hogy minden pillanatban gyűlölnöm kelljen a testemet. Ugyanígy kezdődött egy éve, és eljutottam az 54-ig szeptember végére. Most szeptember végén egy gyönyörű dolog vár rám, és nem mindegy, hogy boldogan, vagy az önutálattól megkeseredve vágok neki. Szeretni akarom magamat. Volt már ilyen. Vissza akarom kapni.

Ezek a vágyak körülbelül ugyanannyira számítanak, mintha most elkezdenék álmodozni, hogy milyen mesés kis élet lenne Ausztráliában nyitni egy csinos háziorvosi rendelőt, a kertben delfinúsztatóval és koalamacikkal. Első lépésnek pl nem ártana beiratkozni az orvosira - ó és már itt bukik ez a mesés álom. Csak hogy az én álmom ebben a pillanatban, (ami sajnos nem az orvosi diploma) sokkal elérhetőbb: lefogyni. Nem kell hozzá bemagolnom lexikonokat, nem kell értenem különösebb mélységekig a biológiához, a kulcs a kezemben van. Tudom mitől fogyok, minden eszköz adott és rajtam kívül senki nem akadályoz benne.

Ma fast. Tegnap evés közben végig az járt a fejemben, hogy "holnap úgyis fast", szóval neszenekem. Már délután négy, és eddig nem okozott különösebb megpróbáltatást nem-papikálni, bár igaz, hogy tegnap egy átlagos ember évi kenyér, zsír és cukor szükségletét nyomtam be.

Reggel a sarki patikában kezdtem és utána egyből már a buszon megittam éhgyomorra az egész üveg undorító keserűvizet, a címkét persze elsőnek hamar leszedtem, hát mit gondolnának az emberek. Egyelőre semmi, csak néha csikorog egyet a hasam, már legutóbb sem használt, gondolom ehhez is hozzá lehet szokni. Meg vettem 'lánymagazint' - már napok óta rávágytam, pedig az egész tiszta blama és mindig megbánom, hogy költöttem rá, de még mindig jobb, mintha helyette ennék. Délután remek konyha-mentes programot találtam ki magamnak: kivittem a kutyát egy nagy körre. Azóta pakolászom, teszek-veszek, intéztem pár barátságtalan párbeszédet a szüleimmel, úgy mint "nem, elegem van, hogy állandóan zabálok, nem kérek ebédet", vagy "nem érdekel, hogy tönkölyliszt, a kenyér mindenhogyan hízlal, mondtam, hogy egy falatot sem" 

Holnap: kajailag még nem tudom, mert ismét családozás, bár azt előre leszögeztem nem túl kedves stílusban, hogy csak akkor veszek részt benne, ha nem kell ennem.

Minél tovább csak zöldségen élni 42-ig, ez lenne az igazi. Utána visszatérni ahhoz, hogy két-három óránként valami minimális kaja (ami persze csak nekem minimális, egy 'haladó' koplaló szemében -mint pl Dina és Bambi- persze gusztustalanul sok lenne) . Hétvégén nagybevásárlás, ilyenkor érkeznek a legellenállhatatlanabb finomságok, végtelen gyümölcs és zöldség halmok mindenhol, szóval nekem ki kéne találnom valami programot aznapra. Például a barátnőm szülinapjára keresgélhetnék valami szép ruhát edzés után, elindultak a leárazások, és a jövendőbeli habtestemnek nem ártana találnom pár melegebb holmi őszre.

Anyu csodálkozva szóvá tette, hogy milyen rendmániás lettem. Ő nem tudja, hogy csak azért, mert próbálok evés helyett szöszmötölni. Utálom, hogy ilyenkor olyan lassan telnek a napok. És hogy közben végig utálom magam és undort érzek. De ezen át kell esni, különben nem lesz siker. Ugye fog menni? Igen fog, erre csakis én adhatom a választ.

Akkor én most tényleg felállok, ez most más újrakezdés lesz, tényleg. Egyszer minden újrakezdés más, mint a többi, miért ne lehetne pont ez a próbálkozás a nyertes.

Hello-szia Zsíra-mia!

Hát ismét borultam egy hatalmasat.
Amióta itt a nyár, egy igazi terülj-terülj gyümölcsös és zöldséges mező a konyhánk, a leggusztább finomságokat tudnám belőle kihozni, én pedig inkább nyakig tömöm magam sok-sok szarral.

De kezdjük az elején, a szombattal.

Anyu, hadd ne kelljen a vendégek miatt se ennem a husiból. Tudod, hogy az milyen zsíros. Megkóstolom, persze, de légyszi ne tömd a tányéromra, meg ne hangosítsd ezt ki nekik. És a sütiből a végén, na abból már tényleg egy falatot se.

És így történt. A tányéromon egy vékony szelet husi és rengeteg saláta. Jóízűen ettem a paradicsomot, uborkát és zellert, de a húshoz nem nyúltam, így nem kínálgattak újabb adaggal, hiszen még ott van az az egész szelet. Majd egyszercsak félbevágtam, körbenéztem, és egy gyors mozdulattal becsavartam a szalvétámba. Elmentem pisilni és őt is lehúztam a lefolyón, Mr Falat Husit. Már csak egy fél szeletke maradt - Mr Másik Falat Husi a kukában végezte. Erre nem vagyok büszke, még sosem csináltam ilyet (kajaeltüntetést igen, de nem közös evés közben az asztalnál).

Másfél kiló szilva után komolyan ez a pici husi lett volna már sok? Azt hiszem meg akartam mutatni magamnak, hogy igaz, hogy a szilvával nem tudtam leállni, de azért képes vagyok valamit nem megenni.

... azt hittem, képes vagyok rá, csak hogy jött a másnap, és a szüleim itthon hagytak és elborult a fejem. Egy ártatlan "jaj de sütnék valami fonomságot"-érzéssel kezdődött, lett is belőle 150 kcal alatt egy mesés kreálmány. Aztán egy hirtelen mozdulattal elő a rozskenyér, befaltam hozzá rengeteg túrót, dehát ez így nem elég ízes, camember és olívaolaj - az már igen. Késő estig ettem. A nasi részét nem írom le, mert undorító mi mindent tákoltam össze. Annyi zsír és cukor került a testembe, aminek már a látványától is egy diabéteszes azonnal összeesne.A legszégyellnivalóbb az volt az egészben, hogy úgy voltam képes átformázni a testemet egy óriási hordóvá, hogy tudtam: másnap Hurrá, nyaralunk, bikiniben. Nem tudom miért nem érdekelt, de ez megijeszt. Valamennyire talán mégiscsak foglalkoztathatott a kérdés, hiszen este megittam egy háromnegyed üveg 'kaki vizet', de ez egyszer nem hatott. Minden falat bennem maradt, beépült a hájamba, és rendesen megdagasztott - ahogy megérdemlem.
Ó, nem mondtam igazat, dehogynem hatott: éjjel a hasfájástól alig aludtam, majd egy egész napos émelygés és hányinger, közben annyira helyrehozhatatlannak éreztem a testemet, hogy újra csak ettem és evvel elindult a tömés második napja, óriás adag fagyikkal, spagettivel és péksüteményekkel, a szüleim szeme láttára, vízparton, alig-ruhában. Húztam be egész nap a hasam, elhitettem magammal, hogy holnaptól minden más lesz.

És nevetek magamon: tényleg kidobtam a kukába azt a pici darab husit, hogy aztán két napig ez legyen?

És most mi lesz?

Takarodj te zabagép!

Ma ismét a legnagyobb ellenségem ébresztett: a kialvatlanság.

Nem ráfogni akarom, hiszen én zabáltam össze a tömérdek túrót és gyümölcsöt, de szörnyen gyenge leszek testileg és lelkileg öt óra alvástól. Hisztiztem, mindenkivel összevesztem - pedig csak magamra voltam mérges, hogy megettem majdnem 600 kcalt, és még hátra van a nagy családi ebéd - de ott nem hagyom magam, egy kis darab hússal fogok játszani a tányéromon, ami végül remélem a kutya szájában landol, mellé saláta - abból bátran, tőle nem félek.

Szüleim mintha nem a piacra mentek volna vásárolni, hanem magát a piacot vásárolták meg: ma délelőtt olyan mennyiségű gyümölccsel tömték tele a hűtőt és a spejzot, hogy lassan kezdem azt hinni, jobban járnék napi három tábla epresmilkával.

Kéne nekem valami étel-adagoló készülék, ami két falat után bezárja magát, elkezd sípolni és ordibál, hogy takardj te zabagép!

Reggel: 42,5

Fogságban

42,6 kilónyí zsíros test és gyengeség. Ez volt reggel. Adj hozzá 1 kilót és 6 dekát, és megtudod, mennyi vagyok most. Nem, nem a sok folyadéktól. 

Reggel még magabiztosan hittem két "tiszta" nap után, hogy most már nem lennék képes bingézni, de sokadszorra is bebizonyosodott, hogy a megérzéseimben nem szabad bíznom, pláne, ha evésről van szó. Tegnap 2 csomag rágóval sikerült átvészelnem az evős programjaimat és mint egy skizofrén, folyamatosan beszéltem magamhoz, sőt, a kezemre is felírtam a legfontosabb motivációmat - hátha elfelejteném. Ma meg se próbáltam hatni magamra, egyszerűen bementem a konyhába és eltöltöttem ott 2,5 órát.

Próbálom rávenni magam, hogy minél kisebb evések között minél hosszabb szüneteket tartsak, nem egyszerre negyed kiló túró és hat alma. Tegnap reggel arra hivatkozva, hogy üres hassal elájulnék a délelőtti kisebb hegymászó túrától a negyven fokban, ettem egy töltetlen vajas croissant, majd délután otthon már "csak" sárgadinnyéztem. Az esti partit a már említett rágón kívül kb két deci frissen mixelt mesefinom áfonyás-málnás-epres-banános turmixszal 'úsztam meg', a többiek vodkával keverték - én az alkoholról másfél éve teljesen "leálltam", nem szeretem az ízét (se a szörnyen magas kcal tartalmát), nameg nem is bírom, egy kis pohár borocskától is vinnyogósra részegedem, másféltől pedig már jön a rosszullét - és a határt a két állapot között ritkán sikerül eltalálnom. És egy rossz emlék is erősen óvatosságra int az ivás kapcsán - sosem felejtem el,a mikor két korty whiskytől olyan részeg lettem, hogy éjjel hazaérve a szüleimtől kellett segítséget kérnem - drága Anyu Apu csontrészeg vagyok, valahogy legyetek szívesek józanítsatok ki, mert ez így nekem nem jó. Ők pedig szégyenkezve és az alkoholizmusról igen keveset tudva kénytelenek voltak tanácsért felhívni az ügyeletet, ahol a néni kedvesen megnyugtatta őket, hogy adjanak a gyermeknek sok vizet és fektessék le aludni. Jaj de szégyelltem magam - és még most is, akárhányszor eszembe jut.)

Ma fél nyolcig sikerült ágyban tartanom magam, úgy, hogy 5-től már lényegében ébren voltam, félálomba merültem csak időnként vissza, közben a súlyomon és a kajákon cikázott a fejem. 

8-kor első evés: sovány túró répával és retekkel

10-kor másfél barack + egy alma. 

Ezután vissza a szobámba és egyből elkezdtem tervezgetni a legközelebbi papikálást - ezért nem leszek soha vékony, mert állandóan az evést tervezem, ahelyett, hogy csak simán nem ennék. 5 óra alvás egy önmegtartóztatós este után a legrosszabb párosítás: képes vagyok elhinni, hogy nekem jutalom jár azért, hogy kibírtam egy estét zabika nélkül. És ha a gyengeségtől szédelgek, megsajnálom magam: ennem kell, hogy legalább aludjak egy jót. Elő a kenyér és a sajt. Elő a lekvár. Elő a nutella. Elő a palacsinta...
Rohanás hashajtó-vízért.

A kutya nem akart bejönni a patikába - nem volt szimpatikus neki az eladó bácsi, aki viccesen felé mutatott, hogy csak nem bél-problémái vannak szegény kis állatnak? Nagyon vicces. Alig mertem inni belőle, félek tőle. Úgy döntöttem, a holnap reggeli edzés fontosabb, minthogy itthon a wc-n üljek. Nem hagyhatom el annyira magam, hogy ne így gondoljam.

Tegnap még azt mondták páran (fél-ismerősök), hogy fogytam, de utoljára tavasszal láttak, sok ruhában.  Anyu időnként elmondja, hogy milyen szép szálkás és formás a karom. Bezzeg pár hónapja még betegesen vékonynak találta. Apu is leállt a csont és bőr vagy kislányom  - dumával. A közeli barátaim se szekálnak. Tehát egyértelműen híztam, de ezen nincs mit csodálkoznom, épp hogy vége lett csak a júniusnak, amikor szó szerint szinte minden napot végigzabáltam. És én marhabálna, képes voltam tegnap magamat soványnak látni. 

Viszont: két visszafogottabb nap után újra negyvenkettessel kezdődtem. Ok, ezt persze megünnepeltem egy kiadós bingével, de nem kell azt gondolnom, hogy én már annyira szét vagyok hízva, hogy úgysem leszek soha sovány, hogy fel kéne adnom. Igenis lehetek pálcika - ha kitartó vagyok. Egy dolog nagyon nem megy: hogy jól érezzem magam az éhségtől. Még nem megy. De igérem, fog - ezt nem adom fel.  Addig maradnak a pótcselekvések: a huszadik szagos testápolóval bekenegetni magamat, órákig olvasgatni a samponos flakonokat a DM-ben, fél óráig tussal körberajzolni a szememet, körömlakkozás, kifeküdni a napra... ó mennyivel kellemesebb érzéssel töltenek el ezek, mint a hízás - csak ezt nem kéne annyiszor elfelejtenem.

A szüleim elé állni, elmondani nekik sírva mindent (a hashajtást is) és kérni, könyörögni, hogy "segítsetek!". Ma tudtam meg, hogy ezt már más is lepörgette a fejében. Mindenben segítettek, és mindent elmondhattam nekik - de ezt nem tudnám, ezt ők nem értenék meg. Az egészet ráfognák a "koplalásra", és biztatnának, hogy egyek bátran bármit, ha nem akarok meghízni, akkor hat után már ne, de amúgy miért ne ehetnél mindent, hiszen olyan vékony vagy. De van ennél nyomósabb indok, ami miatt nem beszélem meg ezt velük: ahhoz, hogy a falásrohamokból kijöjjek - és ebben egészen rendíthetetlen biztossággal hiszek - csakis az akaraterőmre van szükségem. Ebből nem tud más kihozni. Az orvos persze fel tud írni egy étrendet, de rajtam múlik, hogy betartom-e. Rajtam múlik.

Ráadásul nem akárhogy akarok kijönni az zabálás fogságából: meg akarom gyűlölni az evést, hisz kínzott már éppen eleget ahhoz, hogy megutáljam.

Június szagú Július...

Még pár nappal ezelőtt történt, hogy a szüleim hazahoztak egy kosár mézédes áfonyát, és olyan pofátlanul megettem az egészet, mint akinek nincs családja - pedig soha nem fordult elő olyan, hogy ők ne kínáltak meg volna bármiből, amit épp ettek. Nem irigységből tettem, nem előlük akartam megenni. Egyszerűen elkezdtem enni, és nem bírtam abbahagyni, amíg el nem fogyott az összes. Kifejezetten akartam, hogy ne csak én egyem meg mind, miközben habzsoltam kiabáltam utánuk, de senki nem ért rá akkor betársulni az evésbe. Ha tíz kiló lett volna, akkor tíz kilót ettem volna meg egy ültő helyembe. Ha húsz, akkor húszat. És az én szüleim annyira kedvesek, hogy sosem tennék szóvá, akármit felzabálok előlük ilyen ocsmány módon, őket kihagyva. Sőt, még Anyu nyugtatott, hogy "dehiszen azt neked vettük, a kedvenced, nagyonis jól tetted, hogy mind megetted".

Talán emiatt is jött az ötlet, hogy  ez a hét legyen a zöldségé: végre másnak is jusson a sok finom gyümölcsből. Kár belém minden falat, minden finomságból. Kényszeresen vágyom az édesre, ezért falok gyümölcsöt - de nem érdemlem meg. 

Ember tervez, hangulat végez: jókedv, család, mesés illatok a konyhában, én pedig gondoltam, hisz még csak 2 óra van és ma még csak zöldséget ettem. Hadd ebédeljek a családdal, hamarosan úgyis elhúz egy részük nyaralni, Anyu akkor majd nem fog ilyeneket főzni. Miután szétzabáltam magam, irány a sarki SPAR, ha már lúd, legyen kövér, ma már úgyis mindegy, úgyis ettem, akkor már legyen a listán az elmaradhatatlan epresmilka is, amiből háromnegyed tábla lett - a maradék a kukában landolt, szörnyen izzadtam, hányingert és félelmet éreztem és nem ment már le a több, émelygés ellen viszont dobozos kóla. Kólára pedig egy üveg "tisztitó" víz, amiről reggel kicsattanó örömmel konstatáltam, hogy "hatott". Annyira, hogy tönkrezúztam vele a délelőtti programomat, amit nagyon vártam. 

Próbálok úgy tenni, mintha meg se történt volna ez az újabb binge, de a combjaim már akkorára nőttek, hogy undorító. Ha vékonyabb lennék, szerintem a motiváltság is erősebb lenne, de így nagyon nehéz, hogy sehol nem látom még magam előtt, hogy hogyan lesznek ezekből a platánfatörzsekből kis ropivékony pálcikák. 

Ma fast-szerűség (zero coke, baracklé és paradicslé), de nincs motiváltság, és az veszélyes. Ha azt mondaná valaki, hogy fogyjak le 2 hét alatt 3 kilót és cserébe elkölthetnék 200 000 forintot arra, amire csak akarom, akkor a végtelenségig tudnék a legnagyobb jókedvvel koplalni. (Elmennék belőle nyaralni, és a maradékot ruhára költeném... biztos maradna kicsi, hiszen kaját nem vennék.)

Hello July!

Egek egek! Több mint egy egész hónap sokkal kevesebb kísértéssel, mint eddig. Ajándék, egy mesés ajándék! Bele akarok süllyedni a koplalásba, meg akarom szeretni.

Leszek gyenge, meg éhes, de meg akarom tanulni elfogadni. Tudom, hogy tudom szeretni.

De egy gyenge szar vagyok, úgyhogy alapszabályok kellenek:

• nincs semmilyen cukor és  liszt/gabona -egy falat se, vendégségben se, sehol se (- tehát evvel a létező összes nasik, rágcsák, péksütik kilőve, hurrá!)

Egyszerűen nem enni. Nem engedni a kísértésnek. 

Hiába szép egy étel, hiába lehet az ételből mértékkel enni, hiába a sok gyönyörűség ami benne rejlik, hiába az ízek kavalkádja, hiába izgalmas, sokszínű, mesés világ, de nem az enyém. Nem érzem az ételt. Ez így furcsán hangzik, de ennél pontosabban nem tudom kifejezni azt, hogy minden falat olyan, mintha le sem nyeltem volna. Nem érzem, csak azt, hogy még. Nem az íz miatt eszem, hanem mert ki akarom tömni a testem, jól akarok lakni. Nem sikerül, már egy hónapja nem sikerül, és belátom, hogy hiába, nem érdemes tovább próbálkoznom.

Ez olyan, hogy bár iszonyúan vágyom arra, hogy Penelope Cruz legyek, mégsem születtem gyönyörű spanyol színésznőnek , és ezt keserűen persze, de elfogadom. Ugyanezt kell tennem az evéssel: belátni, hogy hiába ennék, nem laknék jól, és nem esne jól egy falat se - tehát bele se kell kezdenem. Ahogy nagy bölcsen nem neveztettem át magam Penelope Cruznak és nem képzelem azt, hogy a vonzó Javier Bardem a férjem, olyanba sem szabad beleélnem magam, hogy na majd most eszem egy jót. Nem tudsz 'jót' enni! Ezt a meccset elvesztetted. A vesztes koplal és elfogadja a sorsát. És majd idővel, a vesztes lesz a nyertes, mert a nyertesek hájasak, és te az összes nyertesnél soványabb leszel. Vagyis te nyersz.

Kétségbeejtő, ahogy eszem és eszem és eszem, a mesés gyönyört, és csak a csalódottság marad, hogy nem esett sehogy. Nem esett jól, mert nem volt elég. Akinek semennyi étel nem elég, az ne egyen. Nem eszem.

Ezalatt az egy hónap alatt hatalmas változást akarok. Csont és bőr testet. De ezt csak koplalással lehet. Nem gyümölcsbingékkel, nem úgy, hogy gyümi-napnak álcázva tömöm megállás nélkül a meggyet magamba.

Nem tudom, hogy meddig tart a lelkesedés, és ettől félek a legjobban: ha ez alábbhagy, akkor fuccs. Úgy kell majd felfognom a mostaninál lelkesedés-vesztettebb állapotomban ezt a hónapot, mint egy kísérletet, amire beneveztem, és végig kell csinálnom, és amit úgy hívnak: mennyit tudok fogyni egy hónap alatt?

Igen, nem kell minden pillanatban szeretnem, de el kell fogadnom és nem szabad meggyőznöm magamat az evésről, hiszen ahogy előbb írtam, értelmetlen.

Hát milyen izgalmas: évek óta nem telt el egy nap se gyümölcs nélkül! Most meg egy egész hét? Igazi kaland, már most imádom! De ma fast, egy mesés fast! 

(És egy apró vésd-kőbe-újítás: vasárnaptól hétről-hétre centizek és fotózok - utóbbit persze csak magamnak)