Pislákoló gyertyafény

Anyu:      Elmondod, miért nem eszel kelbimbót?

én:           Mert nem bírok többet enni.

Anyu:      Jó, nem kötelező, de állítólag az a bajod magaddal, hogy bármennyit tudsz enni.

én:           Igen, de amíg vásároltatok, megettem másfél doboz túrót, 5 almát, 2 narancsot, 2 bögre zabpelyhet   és egy pohár joghurtot. És igazad van abban, hogy még bármennyit tudnék enni, de nem akarok rosszul lenni.

tesó:          Elég hülyén csinálod.

Na igen. Elég hülyén csinálom. Akármi van, ennem kell. Ha más mondja meg, hogy mit egyek, elkezdek enni. Ha kiderül, hogy nem azt ehetem, amit kitűztem, elkezdek enni. Ha olyan étel van itthon, amire nem számítok, elkezdek enni. Akármilyen hangulatba kerülök, dühbe,örömbe, félelembe vagy idegességbe, mindegy mi történik, a lényeg, hogy mindent evéssel tömök el. Evéssel akarok átlendülni rajta.

Régebben sokkal inkább kiéhezettségből ettem. Vágytam rengeteg ízre, a bingék arról szóltak, hogy mindenből egyek, ami hiányzik, mikrós süti, palacsinta, aztán elmentem suttyomba fagyizni, epresmilka, kinder tejszelet, péksütemények, torta és még kitudja mennyi minden, amit szerettem. Mostanra a binge nem más, mint egyszerű tömés. Egyre ritkábban képzelgek konkrét ízeken, ha engedek a zabálhatnéknak (ami a nap 24 órájában kerget), olyankor nem foglalkozom avval, hogy mit eszem. Csak legyen kellőképp édes és telítsen el. Jó a kenyér és a főtt zabpehely - ne cifrázzunk mikróssütivel, az amúgyis három perc. A kenyeret már meg se pirítom, az is rengeteg idő. Azt rakom csak rá/bele, ami a leggyorsabban elérhető, általában lekvár, túró és/vagy porcukor, közben marokszámra habzsolom a diót, szezám- és tökmagot, szotyit, és mellé mézet kanalazgatok. Mert édes és kitöm. Nem fogok nekiállni palacsintázni, nem fogok "adni" a tömésemre, amúgyis mindegy mit eszem, úgyis csak azt érzem, hogy még. Ha bécsi sachertorta, akkoris, ha mézzel megkent tesco toast kenyér, akkoris.

Nem tart vissza semmi. Se a szép ruhák, se az, hogy jól szeretnék mutatni a karácsonyi fényképeken, sem pedig az, hogy jól szeretnék kinézni szilveszterkor, se az, hogy holnap forgatásra megyek. Eszem, amíg nem leszek rosszul. Amíg nem érzem, hogy gyorsabban ver a szívem, addig nem félek. De ha meghallom a dobverést odabent, akkor megijedek és általában addig ülök a wc-n, amíg nem sikerül valamit kinyomnom az undormányos hasamból. Ez történt ma is, tegnap is, kedden is, múlt héten ilyenkor is, és az elmúlt másfél évben minden héten kétszer, háromszor, rosszabb időkben minden nap.
Erről szól a kis együgyű életem. Ma egy ismerősöm úgy jellemezte az egyik meglehetősen idős rokonát, hogy "Ő már csak egy pislákoló gyertyafény. Eszik és alszik". Nem akarok egy pislákoló gyertyafény lenni. Nem akarom tönkretenni az életem. Élni szeretnék a testemben boldogan.

Aputól tegnap megkérdeztem, hogy emlékszik-e, hogy kb 14 éves koromban úgy próbált vigasztalni, amikor panaszkodtam, hogy valamelyik részemet túl nagynak találom, hogy "te nem születtél csontosnak, neked más a testalkatod, sose leszel nádszálvékony".
Igen, tévedtem, na de micsoda árat fizetsz érte: már pszichológushoz kell járnod.

Szüleim ma egy új konyhai mixerrel állítottak haza. Én pedig ahelyett, hogy megköszöntem volna és 2013 szuperkalóriamentes leveseit tervezgettem volna, idegesen sírtam és szörnyen elutasítóan viselkedtem. Egy ideig megértőek, de egy idő után sok leszek. Kiakadnak, szidnak, elegük lesz belőlem, én pedig csak továbbsírok.
 
Elvesztettem a decembert. Nem várom a Karácsonyt, csak túl akarok lenni rajta már. Ez pedig nagyon nem szép, ha az elmúlt három hét alatt visszafogtam volna magam, 42 kilónál tartanék és nem töltene el ekkora félelemmel. Szégyellem magam, hogy a legszebb családi ünnepünket tönkreteszem. Szégyellem magam, hogy Anyuékat félelemben tartom avval, hogy állandóan sírok.
Van haditerv, de leírni se merem. Tegnapra is volt, és mi lett belőle? Zaba. És ma? Zaba.

A  decembert elvesztettem. De a Karácsonyt még megúszhatom szégyenkezés nélkül. Egy dolgot tényleg szégyellek - és az nem a hájam. Nincs rosszabb annál, amikor azt érzem, hogy más elől ettem meg valamit. Mint például ma Anyu aszaltgyümölcseit. Vagy tegnap a nővérem kedvencét, a vaníliáskifliket.

Az előző postban írtam arról, hogy megkértem a nővéremet, hogy felügyeljen majd, és ne engedje, hogy a rosszullétig egyem magam. Megállapodtunk, hogy szenteste minden süteményből egyszer, egyvalamiből pedig kétszer vehetek. És megígértem neki, hogy nem eszem nélküle. Még mindig jobb így zabálni, a szemük láttára, mint sunyin, de azért remélem, evvel a módszerrel azért elkerülöm a 24-iki rosszullétig tömést is, és azt is, hogy utána éjjel ne aludjak amiatt, mert már annyira várom, hogy kikelhessek hajnalban az ágyból zabálni.  És ez menjen amíg fel nem ettem mindent. Eleinte, mert ízlik, aztán már a rosszullétek és a hízás után már azért, hogy vége legyen ennek az elvesztett küzdelemnek.

Van már egy nevetséges forgatókönyvem jövő hétre, itt van a fiókomban és néha előveszem ízlelgetni . Nagyonis tartható, de pont ezért félelmetes. Nincs benne szinte semmi önmegtartóztatás. Egy normális ember karácsonyi evészetéről szól. Egy olyan emberé, aki élvezi az evést, de nem esik túlzásokba és nem akar meghízni. Én csináltam már így. Egészen 18 éves koromig normálisan ettem.18 éves koromig husi voltam. Ezért olyan ijesztő, hogy egy olyan étrendet erőszakoljak magamra, ami normális. A koplalás soványsághoz vezet. A zaba hízáshoz, de azt nyilván kompenzálom, vagy legalábbis kompenzálni akarom, de legalábbis megijedek tőle. De a normális evéssel már megjártam. Elég vicesen hangzik: szinte jobban félek három nap normális evéstől, mint három nap zabától. Hiszen ha nem eszek meg mindent, ami elém kerül sokkal tovább tart a küzdelem.
Mennyi mindentől félek. Pedig csak csinálnom kéne. Épeszűen enni és Karácsony után belelendülni a fogyózásba. Túlbonyolítom, túlragozom, túltervezem. Túl sok mentséget adok magamnak avval, hogy kineveztem az agyamat tébolyult elmének. Nem vagyok tébolyult, ugyanolyan normális lehetek, mint bárki más, ha azt választom, nem pedig az evést. Fogdmárfel.
A decembert elvesztettem, de a Karácsonyt még megnyerhetem.
A legszebb ünnep. Tényleg a legszebb. Részese akarok lenni, és nem elrontani. Nem elrontani.

Talán megyegetünk

Már harmadik hete járok pszichiáterhez. Úgy látszik, titokban azt hittem, olyasmi szeánszokat tart, mint egy sámán, hogy a csodafüveivel elkábít, mormol pár hókuszpókuszt és irgumburgumilyettöbbetnecsináljt, megmondja a tutit, vagyis helyreráz és kicserél, de ehelyett jött a csalódás és a felismerés: ez nem is lesz olyan egyszerű. Amit eddig "kaptam" tőle, még csak kapaszkodónak se hívnám,  de mégis hasznosnak érzem és talán idővel megtalálom az ugródeszkát is, ahonnan előrevisz. Már most segített rávilágítani olyan összefüggésekre, amikre még sosem gondoltam. De ez csak erősítette azt az érzetet, hogy nagy a baj velem, hogy sokkal mélyebb és bonyolultabb ez az evésagymenésem annál, semhogy egyszerűen sovány akarok lenni. És ez picit megijesztett.
Sok munkám lesz magammal: a legfontosabb, hogy helyrehozzam Anyuékkal mindazt, amit elrontottam. Második a sorban, hogy a bingéket magam mögött tudhassam (és már most félek, hogy csak olyan kiutat fog tanácsolni, amihez felhízlalda is tartozik - márpedig azt kösz de nem). Ehhez mindenképpen függetlenítenem kell az evést az érzéseimtől. Harmadik helyen pedig az alvászavar - ha ezt elmúlasztaná, akkor annyival, de annyival boldogabb lennék. Csak hát tudom, hogy ez a három kívánság elég szorosan összekapcsolódik - ezért mondtam, hogy nem lesz könnyű.

A pszichiáter arra kért, hogy ne kürtöljem szerte-szét, mi zajlik odabent a rendelőben. Ahogy ő titkot tart, én is így teszek - és igaza lehet abban is, hogy a hely "varázsa" ill. hatékonysága megszűnhet, ha valaki a képébe kapja a kívülállók véleményét. Szóval ezt szeretném elkerülni.

Zabaton utoljára kedden volt, előtte vasárnap, azelőtt szombaton és pénteken. Tehát négy binge öt nap alatt. Hogy miért vagyok 44 alatt mégis, azt én se értem, de az edzés biztos számít. Nem várok már Karácsonyig csodát, csak hogy egy rosszullétig-evést se produkáljak és úgy talán még kicsit sikerül tovább fogynom is.

Namajd kiderül. 

Készülök a hétvégén egy részletes karácsonyi haditerv-posttal, amiből annyit elárulok már most, hogy megkértem a tesómat, hogy Karácsonykor felügyeljen, hogy mennyit eszem. Megállapodtunk, hogy nem eszem olyankor, amikor ő nem lát (vagyis nem osonok ki a konyhába újabb és újabb sütikért amíg a többiek a fa alatt örömködnek). Ma elvitt egy cukrászdába és ettünk egy-egy szelet sütit. Mondta, hogy szívesen venne nekem még egyet, és hozzátette, hogy az még nem lenne olyan mennyiség, ami miatt szégyellnem kéne magam. Annyira kedves az én tesóm! Nem kértem, mert így még jól tudott esni az az egy szelet - ha már túlzásba esem és elkattan valami a fejemben, akkor már csak a még marad. 
Egyszer majd eljön az, hogy a nassolás csak azt jelentheti, amit ma csináltunk a cukrászdában. Hogy jóízűen megettünk egy szelet mennyeifinom sütit és utána tudom, hogy elég volt. 
Nem szükséges, hogy ténylegesen jóllakjak tőle, elég, ha tudom.

A Zaba Ünnepe

Elmondom mi van. Az, hogy félek. 

Mintha már előre meg lenne írva, hogy elvesztem a Karácsonyt. Biztosan érzem, hogy a nyakamig fogom tömni magam, hogy olyan terhes hasam lesz, mint most, és hogy ugyanilyen nehézkesen és szuszogva cipelem majd át magam egyik szobából a másikba. Már most érzem ugyanazt a szomorúságot, amit tavaly is, már bennem van, már látja Anyu is, már kérdezgeti, hogy miért vagyok ilyen szomorú. Azért, mert megint tömtem. Harmadik napja tömök, zabálok, falok és szenvedek az öngyűlölettől. Már előre látom, hogy ugyanilyen szétnyomott fejem lesz, hogy egész nap kerülgetni fog a sírás és kétségbeesetten könyörgök majd, hogy hadd ne legyek rajta a fényképeken. Utálom, hogy előre tudom. Nem látok másik opciót, olyan, mintha nem lenne másik.

Eleinte azért fogok enni, mert kívánom. Utána már csak azért, hogy ne maradjon. Nem fog érdekelni, hogy úgy másnak se marad. A lényeg, hogy tűnjön el az az undorító sok sütemény. Csak tömni, hogy vége legyen a kísértésnek, tömni, hogy vége legyen a szenvedésnek, tömni, hogy vége legyen a harcnak. 

Nincs szó negyvenezer kalóriáról, nem fog szétrepedni a gyomrom, de a szégyenérzetig ettem magam és ez bőven elég. Az embernek úgy kell élnie, akkor feküdhet le tiszta lelkiismerettel, ha nem kell szégyenkeznie. Én harmadik napja éjjel-nappal szégyellem magam. Hogy mennyire le tudnám köpni magam, hogy megettem Anyu kedvenc aszaltgyümölcsét. Hogy megettem a nővérem pisztáciáját. Hogy megettem a család kalácsát. Nem tudtam mit tenni, ők nem ették meg, ők ki tudja mikor ették volna meg, mert ők be tudják osztani, nekik nem sürgős, ők örülnek, ha marad későbbre is. Én meg nem bírom elviselni, ha marad későbbre is, mert akkor tovább tart a harc. Nem bírom, hogy ott áll az asztalon a kísértés, el kell tüntetnem, el kell pusztítanom, mert különben engem pusztít, nem hagy aludni, nem hagy gondolkodni, elborítja az agyamat. 
Szégyen nélkül akarok élni, meg akarok változni.

12 napig bírtam zabália nélkül. Nem hangzik soknak, ugye? Pedig majdnem másfél éves rekordot döntöttem. 3 nap alatt semmisé tettem, 3 nap alatt egy roncs lettem. Az első binge után még másnap horpadt hassal ébredtem és rohantam az edzőterembe. Pár óra múlva mégis elborult az agyam és elindult a lavina a konyhában. Alvás helyett már csak izzadtam, vagy rémségeseket álmodtam, néha kimentem pisilni és közben a hasamat tapogattam, hogy vajon mekkorára gyúrtam, nem akar-e már lejjebb apadni. Ma pedig amint felkeltem, mint akinek nem lehet mást tennie, lesütött szemmel indultam a konyhába. Mindent elpusztítani ami még maradt. 

Amint elbizonytalanodom, eszem. Amint félek, eszem. Amint valami változás történik, eszem. Amint olyan étel kerül a képbe, amit nem terveztem, eszem. Nem akarom elfogadni, hogy így működöm, ezért újra és újra terveznem kell. Karácsonyig össze kell kaparnom magam, és nem a fogyásról van szó. Addigra olyan állapotba kell kerülnöm, hogy reggel ne egy fásult, szétnyomott fejű, torkig kitömött, deréktalan roncs induljon neki a napnak, aki alig várja, hogy túl legyen a napi tömésen, hanem valaki, aki bele tud nézni tükörbe, mert már két hete nem volt falásrohama és ettől rendbe jött a bőre, és szépen felöltözik mert tetszeni akar a családjának, és keveset eszik, mert az evés örömét nem veszi el azoktól, akiknek tényleg jóleső érzést ad az evés. Mert nem lehetek olyan önző, hogy csak azért, hogy eltűnjön az étel, hogy eltűnjön előlem a kísértés, inkább felzabálom mindenki elől.

Nem megszüntetnem kell az ételt magam körül, hanem elfogadnom, hogy nem zabálhatom fel. Hogy ilyet soha nem csinálhatok, mert nem lehet. Nem zabáljuk fel az ételt, ez egy természetes szabály, amit el kell fogadnom. Ugyanolyan, hogy nem rabolunk bankot és nem tarthatunk otthon zsiráfot.

Nem akarom Anyuék Karácsonyát tönkretenni. Ehhez el kell fogadnom, hogy rengeteg étel lesz itthon, amit nem kell elpusztítanom. Néha azt gondolom, megéri egy nap alatt 4 kilót hízni, mint hogy tovább tartson a küzdelem az étellel. Mert ha megettem, akkor vége a játéknak, akkor eltűnt a kísértés ami nem hagyott aludni. Nem, igenis megéri hosszabb ideig mértékkel enni, mint hogy lássam a tesóm csalódott arcát, hogy egy éjszaka eltűnt a fáról az összes szaloncukor. 

Nem emlékszem, mikor ettem igazi kaját mértékkel. Magamnak persze általában be tudom állítani a napi adagomat az olaj nélkül sült csirkemellből, tonhalból, vagy light túróból, de a rendes ételeknél nincs kontroll. Az evészavarom óta maximum két-három olyan közös családi evés lehetett csak, ami nem torkollott irdatlan zabáliába. Ezért is van az, hogy az ünneplések kivételével két éve nem ebédelek a családommal. Mert ha ennék, akkor csak "elennék". 

Szóval nekem most ki kell kecmeregnem ebből a mélypontból. Ahogy előbb is írtam, a félelem bingét szül, és a Karácsony egyre nagyobb félelemmel tölt el, ez pedig rendesen megnehezíti majd a maradék két hetemet. Arról nem is beszélve, hogy a lakásban egyre nagyobb számmal lesznek édességek - hiszen mindenki szerint a zaba ünnepe ez a hónap, és ilyenkor rengeteg csokit és süteményt kapunk az ismerősöktől. Ezt egyszerűen el kell fogadnom, nem kell küzdenem, nem kell gondolnom rá. Nem kell vele foglalkoznom.

Két hét, a szabályok majdnem a régiek.

1. nincs semmilyen cukor és csokoládé
2. nincs kenyér és zabpehely
3. nincs joghurt, csak napi 1/3 doboz (kb 80 gramm) light túró
4. nincs semmilyen olajos mag, kivéve napi egy evőkanálnyi őrölt lenmag
5. egy nap maximum egyszer ehetek csirkemellet vagy halat
6. napi négy szem gyümölcs
7. napi 500 kcal
8. 4 után nincs evés  

Tényleg jó akarok lenni Karácsonykor. Nem a hízás miatt, higgyétek el. Nem akarok megküzdeni avval az öngyűlölettel, amit amiatt éreznék, hogy elrontom a család Karácsonyát. Kívül-belül igyekeznem kell helyre rakni amit csak lehet: nem leszek türelmetlen, fölényes és kellemetlen, eljárok edzeni és nincs több arc és körömkapirga.
Üres, szinte lapos hassal akarok 24-én leülni délután az ünnepi asztalhoz. Tetszeni akarok magamnak, a családomnak és egyszerűen jól érezni magamat.

Fájni fog, főleg az első napok, de itt az ideje, hogy 2012-ben még utoljára végignyomjak két erős hetet. És utána jutalomként kaphatok egy mértéktartó, igazi Karácsonyt, sok-sok szabállyal és külön-külön reggeli-ebéd-vacsora forgatókönnyvvel - és utána ha nem is 42 kilósan, de talán még 45 alatt elindulhat a binge-mentes 2013. 

dec 1

Ott állt a villamoson egy nyolc év körüli kisfiú, hátán iskolatáska, mellette az apukája. Nem ültek le, pedig volt bőven szabad hely. Gondolom a suliból mentek hazafele. Az apa kezében egy liter zero coke, a gyereknél pedig egy tábla mogyorós milka. Fogta a két pici mancsában, mint egy szendvicset és majszolta. Már alig volt meg a egyharmada. Megette minden erőlködés nélkül, könnyedén, mintha pár falat lenne az egész. Ez lehetett az uzsonna ebéd előtt, hogy kibírja hazáig. A legnagyobb természetességgel elrágcsálta.

Másfél évvel ezelőttig, amíg nem esett az elmém a kaja áldozatává, soha életemben nem ettem meg egy tábla csokit egyszerre.  Anyuék soha nem vettek (és szerintem nem is ittak még) diétás kólát. Mert a szüleim szerint ha valaki fogyózni akar, akkor mondjon le a cukor ízéről és igyon vizet, ne pedig kiskapukkal mégiscsak tömje magába az édeset. Mert a szüleim szerint annyi akaratereje kell, hogy legyen az embernek, hogy nemet mondjon az édesre. 

A kisfiú duci volt.

Eddig a mai "édesem": 2 banán, 7 alma, 5 mandarin. Ez se jobb, de talán hamarabb le tudom tornázni, mint a két epresmilka, 7 szelet lekvároskenyér és 5 kókuszgolyó kombinációt. Hát hajrá December.