Talán amiatt bingéltem hat teljes napon keresztül, mert borzalmasan lassan gyógyulok. Hiába múlt el a láz, szarul vagyok. Utoljára Karácsony után hízlaltam magam fel ilyen dagira, de a pirosbetűs ünnepek kivételével akkoriban biztosan edzettem. Az edzőterem és a kemény edzés kezd már csak homályosan élni az emlékképeim közt, és azt hittem, ma képes leszek feleleveníteni őket. Elindultam, bár gyanús jel lehetett volna, hogy semennyire sem próbáltam utolérni a buszt, ami az orrom előtt ment el és amihez minimális energiabefektetés kellett volna, hogy elérjem. Igen, az jel lehetett volna, hogy alig állok a lábamon. Nem bírtam megálljt parancsolni magamnak, eltotyogtam a terembe, a hátizsákomban ott lapult egy nagy üveg csodavíz, mindent elterveztem, hazafele lenyakalom éhgyomorra, és mire hazaérek, talán már élvezhetem is a "jótékony" hatását..

Hú hallom a hangodon, hogy nem vagy rendben, megfáztál?
Igen köszönöm, semmi bajom, már jól vagyok, csak a hangom náthás. Elbújtam a terem legvégébe, hogy az edzőm minél kevésbé vegye észre, hogy amióta egy hete nem látott, felcsúszott rám 3 kiló. Akárhányszor belepillantottam a tükörbe, el akartam süllyedni szégyenemben, hogy így nézek ki. Nem túlzok, ha azt mondom, az öngyűlöletem olyan fokon volt, hogy bármikor leköphettem volna magam.
Csináltam a gyakorlatokat, de semmiféle örömöt nem adott. Minden szenvedés volt, minden feladatsornak csak a végét vártam. Tíz perc se telt el az órából, amikor észrevettem, hogy nem látok jól. Eleinte csak olyan érzés volt, mintha a napba néztem volna, kis foltok jelentek meg a látótérben. Leültem, de már egyre nagyobb területen foltokban (nem)láttam, szikrázott, káprázott, villogott a szemem. Pár perc múlva még rosszabb, rosszabb és rosszabb. Egy szőlőcukrot a számbanyomtam és telefonáltam sírva Apunak, hogy mentsen ki a vakságból, a vakító fények fogságából, jöjjön értem, menjünk el orvoshoz, de nem tudok elindulni se egyedül, mert nem látok jól. Közben leültem az öltözőben, de öltözni nem mertem, féltem, hogy összeesem közben. Ültem, összeroskadva, vártam, hogy jobban legyek.
20 perc múlva kitisztult a szemem, eltűntek a foltok, elmúlt a vibrálás és az ájulás érzés. Visszahívtam Aput, hogy jobban vagyok, nem kell értem jönnie, már semmi bajom végülis, szóval akár..
 eszedbe ne jusson folytatni az edzést, szó se lehet róla, haza kell jönnöd pihenni.
Végül a saját lábamon eljöttem, Apukám pedig beszélt egy orvos barátunkkal, aki elmondta, hogy ez tipikus vérnyomás probléma.

Hát jó.

Elindult az egyetem és egy ugyanolyan utálatos ősz, mint a többi: minden reggel úgy kelek fel, hogy a testemet egy zsíros és kipárnázott tömlöcnek élem meg.
Néha jobb, máskor rosszabb, de az evészavar örökké a részem marad. Négy éve úgy kelek fel, hogy minden gondolatom az első falat körül van. Négy teljes éve nem szabadulok a bingék soha véget nem érő rabságából. Négy éve nem én, hanem valaki más irányít, más motivál, más határozza meg a hangulatomat. Négy  éve nem ettem meg úgy egy joghurtot, hogy nem láttam volna magamelőtt a számot. Tudok számok nélkül enni, de olyankor zabálok. Olyankor nem felszabadult vagyok, hanem kényszeres. Ugyanolyan kényszeresen zabálok, mint amilyen kényszeresen időnként visszafogom a zabát. Minden ugyanarról szól: az evésről.

Elvesztettem önmagam. Másvalaki lettem az evészavar szolgálatában. Nem tudom szeretni magam, nem tudok elégedett lenni magammal. Evéssel büntetek, evéssel tompítok, evéssel oldok meg mindent, amiért néha koplalással és sporttal vezeklek. Szeretnék teljes életet élni, levágni magamról ezt a terhet, de nem megy, mert ragaszkodom az evéshez, ragaszkodom hozzá, hogy visszakapjam a habtestemet, ragaszkodom, hogy reggelente a kávét répával egyem, ragaszkodom a szokásaimhoz, ragaszkodom az ételhez. Az étel lett a mindenem az életben. Ha az sincs, akkor nem tudom mit kezdjek magammal. Ha nem tudom felírni a kis füzetembe, hogy mit és mennyit eszek, akkor többet unatkozom. Nem tudom és nem akarom elengedni, miközben örökre megszabadulnék tőle, az evéstől.

Vasárnap kezdődött, este már lázasan feküdtem az ágyban, az orrom bedugult, a torkom mart. Azóta gyakorlatilag nem keltem ki. Csak enni, de azt folyton. Ki a konyhába, be az ágyba, reggeltől estig. Vasárnap óta, tehát négy nap alatt több, mint három kilót híztam. Már jobban vagyok, de még ma is csak sorozatokkal és mézeskenyérrel ütöm el az időt a takaró alatt, holnap készülök talpraállni, kihúzni magam a kakiból, vagyis elmenni az edzőterembe. Lett volna időm tanulni, elkezdeni a félévi beadandókat megírni, de nem, én inkább ettem.
Nem indultam túl erősen neki ennek az ősznek, most ezaz influenza, előtte pedig egy másik betegeskedés. Keveset edzettem, keveset tanultam és a munkahelyem sem látták túl nagy hasznomat.

Borzalmasan utálom, amikor a testem szóbakerül. Valamelyik reggel Anyu megfogja a kezemet "hiszen neked még a kézfejed is izmos", mire mondom "jaj dehogy Anyu, nem hiszem hogy oda túl sokat izmosodnék", mire ő "de de, a nővérednek sokkal kis törékenyebb a keze", és ekkor Apu is becsatlakozik "igen neked sosem volt olyan a kezed".
Fogalmuk sincs, hogy mennyire megmaradtak a szavaik a fülemben, hiszen Anyukám tényleg izmosnak tartotta a kezem, és tényleg kedves akart lenni, nem bántó. Tudom, hogy már újra elkönyveltek a vaskos kismalac gyereküknek, tudom, hogy nagyon sokat kéne fogynom ahhoz, hogy másképp lássanak. Olyan erőtlennek érzem magam, akaratgyengének, folyton megbukik minden próbálkozásom, állandóan csak eszem, és nem várok el magamtól semmit.
Rengeteg olyan párbeszédet és megjegyzést tudnék idézni, amelyek arról szólnak, hogy milyen jó húsban vagyok. 

30 nap múlva indulok Csodaországba. Pár hete vettem egy farmert, amit azonnal besuvasztottam a szekrénybe, mondván, hogy 50 kiló felett fel se vehetem. Őrültségeket csinálok, és bár kívülről az látszik, hogy már nem foglalkozom avval, hogy mit és mennyit eszem, hogy már nincs testképzavarom, hiszen elfogadtam magam kövéren, azonban a belsőm őrülten küzd és szeretne megszabadulni a külsőmtől.

Ma avval játszottam, hogy a gmailon belenéztem a legrégebbről való leveleimbe. Rátaláltam egyre, a volt barátomtól, akivel gimis koromban jártam. Ő volt az első (és szerencsére eddig az utolsó) fiú az életemben, aki olyat mondott nekem, hogy nem ártana kicsit fogynom, formásodnom.
A levele pár évvel ezelőttről való, azutánról, hogy szakítottam vele és nekiindultam az első nagyobb fogyásomnak. Valamiért leültem vele egy kávéra, amikor az egyetem közelében véletlenül összefutottam vele. Utána írt egy levelet, hogy látja, hogy mindenhonnan leadtam a zsírpárnáimat (igen, konkrétan így fogalmaz, pedig a 160 centimmel 49 kg volt a legtobb, amit alatta elértem), de tudnom kell, hogy a mellem is jóval kisebb lett. .

A hányinger kerülget. 30 nap múlva nagyon messzire utazom. Mostantól visszaszámolok.

Hihetetlenül gyorsan elrepül 670 kalória, amiből a képen látható ebédem "csak" 580-at nyomott, serpenyős csirkemell kápiapaprikával, lilahagymával és cukkinivel, mellé fetadarabkás spenót. Edzeni is voltam, borzalmasan mérges vagyok magamra, mert nem adom ki magamból azt, amire képes lennék, jóval kevesebbel beérem. Messze nem fárasztom ki magam úgy, ahogy kifáradhatnék - borsószemkisasszony a tornaórán: nem koncentrálok, idő-előtt leállok, beérem kevesebb ismétlésszámmal is. De utána spinningen legalább rendesen kihajtottam magam. Nem tudom miért csinálom, miért nem akarom jobban.

Az elmúlt egy hétben mindent megtettem azért, hogy az elmúlt hónapban leadott 2-
3 kilót duplán visszahízzam. Újra rengeteget mutat a mérleg, újra itt a depis hangulat és a motiválatlanság.
Fekszem az ágyban és a tennivalóimon gondolkodom. Szeptembertől akár elkezdődhetne egy nagyon sűrű és szeretnivaló új hónap, amikor alig leszek itthon és rengeteget rohangálok. Minden az én kezemben, csak rajtam múlik, hogy jól érzem-e magam a bőrömben, vagy inkább szenvedek. Hogy szorongok, vagy pedig minden napot igyekszem maximálisan széppé tenni.
A jobbra olvasható kis idézetre tegnap bukkantam instán, és megtetszett. Borzalmasan fontos a fokozatosság, és bár tudom, hogy sokan képesek egyik napról a másikra felhagyni bizonyos szokásokkal, nekem ez a gyors és végeleges váltás sosem ment. Már annyi szó esett az "ennek a napnak már mindegy, úgyis elb.sztam"-típusú felfogásról, amiben élen járok. A kulcs abban rejlik, hogy el kell engednem a "mindent, vagy semmit"-akarást, ha hetente fél kilót adok csak le, akkor hetente felet, de be kell érnem a kicsivel is, és nem visszautasítani csak azért, mert nekem a nagyobb változás kéne, akkor is, ha azt nem tudom megszerezni.
Apró változtatásokon keresztül fogok tudni eljutni a nagy változáshoz. Nagyon jó lenne, ha holnaptól Karácsonyig nem eszem csokit, de annak is tudnom kell örülni, ha megállok egy pálcikás fagyinál, és nem tüntetek el utána még egy tábla csokoládét is. Nem tudom ismeritek-e, de már hosszú hónapok óta rákattantam a Giant müzliszeletre, ami majdnem 10 deka, darabonként 450 kalória, kivéve ha csokis, mert akkor mégtöbb, és bár egészséges alapanyagokból készült és "csupán" nádcukorral édesítik, de így is óriási mennyiségű szénhidrát. Emlékszem, amikor 2011 őszén 53 kilósan komolyabban elhatároztam, hogy lefogyok, akkor eleinte a tartalmasabb édességeket leváltottam müzliszeletekre, 70-80 kcalos 20 grammos cerbonaszeletekre. Valahogy újra be kéne érnem a kevesebbel. Fokozatosan kevesebbet kell ennem ahhoz, hogy visszaférjek a nadrágjaimba. És akár hiszitek, akár nem, én nem csodákat szeretnék, csak leadni azt a feleslegtet, ami miatt olyan ruhákba sem férek bele, amelyek jóval az evészavarom előtt vígan feljöttek. Ha nem kéne nadrág helyett leggingsekbe gyömöszölnöm magam. Tudjátok mennyire vágyom erre?
Nem csak vágyni, tenni is kell.
És nem elég csak külségekkel foglalkozni. Változtatnom kell magamon, el kell engednem a keserűséget, a kicsinyes sérelmeimet és ha kell, magamat megerőszakolva, de javítanom kell a természetemen. Nem engedhetem, hogy azokon csattanjon az evés-küzdelmem okozta elkeseredettségem, akiket a legjobban szeretek. A szüleimmel sokkal megértőbbnek és odaadóbbnak kell lennem, sokkal több türelemmel kell lennem, és be kell látnom, hogy nincs okom őrizgetnem a sérelmeimet. Mindent nekik köszönhetek, mindent. El kell tudni engedni rengeteg félelmet és sérelmet, hogy a helyére sokkal szebb érzések kerüljenek.
De meg kell szabadulnom azoktól a dolgoktól, amik lehúznak. Oké, apróságnak tűnik, hogy leblokkolsz valakit facebookon, vagy, hogy kitörlöd a telefonszámát, de számomra nagyon felszabadító érzés volt, és visz előre abban, hogy újabb változásokat hozzak az életemben.

Az edzőmmel is fordulópontra jutott a kapcsolatom. Óráról órára megbánt valamivel, akár a teljesítményemmel, akár pedig a külsőmmel kapcsolatban. Vagy megpróbálom leszarni, vagy visszaszólni. Nem szeretném otthagyni az edzéseit, mert nélküle nem tudnék intenzíven izmosodni, de nem szabad, hogy érzékenyen érintsenek egy 50-hez közeledő, az egyedülléttől egyre inkább megkeseredett ember beszólásai.

A képeken a mai túrógombi-parti jeleneteit láthatjátok. Holnaptól szárnyalás.

http://instagram.com/vattacukka

Mi kell egy szörnyű naphoz? Az, hogy az edzőm minden gyakorlatnál beszóljon, hogy mennyire szarul csinálom. A minőségre kéne rámenned. Semmi nem volt jó, ahogy csináltam. Kedvem se volt hozzá. A másik két lány mindent jól csinált, magasabb ismétlésszámmal és mindketten vékonyabbak nálam sokkal. Nagyon kevésen múlott, hogy a nyújtás helyett nem rohantam haza, de ott volt a barátnőm, vagyis az a lány, akivel a legjobban vagyok edzésen, és nem akartam otthagyni. Fél fejjel magasabb nálam és csak két kilóval több, nincs semmi a narancsbőr a combján. Nem vagyok irigy rá, csak tisztelettel és szeretettel gondolok rá, de olyan tekintetben "irigylem", hogy tetszik az élete, szeretem, amikor elmeséli, mit csinált hétvégén, hol bulizott a barátjával, mert olyankor én is picit a bőrébe bújok. Látta rajtam, hogy szar kedvem van, és megfordult a fejemben, hogy hibát követek el, hogy kimutatom , mert lelombozott savanyú emberekkel ki szeret barátkozni. Már a városban vettem kaját, pedig csak edzeni mentem, és reggeliztem előtte. Már délelőtt se tanultam, pedig nagyon kellene. Éhséget éreztem folyton, pedig egy hete tart a zaba. Hazaértem és nekiláttam az evésnek. Az esti programomat lemondtam, egész nap csak a félelmeim jártak a fejemben. Mi van, ha nem sikerül, ha megbukom. Elkezdtem enni és addig ettem, amíg el nem nyomtam a fejemben MINDENT. Vidám lettem és nyugodt, lassú mozgású szuszogós. Nincs több félelem, nincs semmi. A nővérem volt csak itthon, hallhatta, hogy egész délután a konyhában vagyok. Estére viszont benépesedett a lakás. A lakókkal csoki is érkezett. Majd amikor elfogyott, ismét valami sóshoz akartam nyúlni, amikor: Egyél csak, de másnap ne rajtam vezesd le a depressziódat. Később, Anyunak: Ha rossz kedve van, megállás nélkül csak zabál. Vajon meddig tart az az érzés, hogy nem akarok soha, de soha többet a családom előtt enni? Vajon meddig leszek erős? Vajon meddig gondolom azt, hogy igenis be kell bizonyítanom, hogy képes vagyok az önmegtartóztatásra? Hogy képes vagyok nem zabálni megállás nélkül? Meg szeretném mutatni.

Sokadik új kezdet

Ocsmány agyelborulós zabás napokon vagyok túl. Amikor nem számít senki és semmi, hogy épp kivel vagy, hogy épp mire kéne figyelned, hogy épp rád figyelnek, amikor nem élni akarsz, csak enni. Három napja tocsogok az izzadságban alvás helyett. Ma igenis vége lett, próbálom elhinni, miközben félek, hogy mégsem. De ma délután összeszedtem magam, és két hatalmas adag fagyi (már egy hónapja vártam a pillanatot, hogy visszamenjek abba a cukrászdába, ahol egyszer egy i.teni nutellás fagyit ettem, erre ma csak valamilyen csoki ízű volt, nem tudtam elolvasni a kis tábláról milyen csoki, és amint belenyaltam rájöttem: chillis. Hát ennyire még sosem fürödtem be fagyival, iszonyat volt, mintha erőspistát tettek volna bele - persze katonásan mind megettem.) egy nagy zacskó ropi, egy palacsinta és egy óriás müzli szelet után elmentem edzeni. Két órát hajtottam magam, teljes erővel, semmi másra nem gondoltam, csak hogy nem tudok másképp adózni, muszáj minden beleadnom. Üzemanyagként tekintek a gyomrom tartalmára és a feleslegemre. Azt gondolom, hogy sikerülhet szépen lassan felhasználnom, felélnem a tartalékaimat -ha sokat edzek, gyorsabban, ha keveset, lassabban. Szombaton edzésen az egyik lány megszólított a teremben, hogy "ugye te nagyon sokat fogytál az elmúlt időszakban?". Miközben tényleg nem. Rekordsúlyomon vagyok, most este 57,5. Nem tudom milyennek láthatott régebben, de nagyon elszégyelltem magam. A főnököm egy idősebb hölgy és mindig ott az asztalán egy guttalaxos üvegcse. Ha tudnátok mekkora a kísértés...

Nem mondhatom el senkinek - kiírom hát mindenkinek

Tegnap hatalmas bingébe fulladt a napom, (elég ha én) tudom az okait és látom magamon a következményét: másfél masszív kiló. Este úgy feküdtem le az "utolsó állomás", vagyis egy literes doboz fagyi betömése után, hogy ma nem lesz edzés, a lehető legtovább ágyban maradok, és a lehető legnyugisabb módon "kezelem ki", vagyis sok folyadékkal és minimális szilárd táplálékkal. Ehelyett persze a tudatalattim felébresztett pont tíz perccel azelőtt, hogy el kellett volna indulnom az edzésre, így gyorsan összekaptam magam és mégis a két órányi kemény izzasztást választottam. A buszt persze lekéstem, de egy jótevő lélek elvitt egy darabon autóval. Éhgyomorra széthajtottam magam, és farkaséhséggel haza is értem pár órával ezelőtt. A kedvencemet főztem ebédre, lazac, fetasajt és spenót együtt kisütve. Mellé sok saláta. Minden nap tudnám ezt enni, de ma az ízét se éreztem, a könnyeimtől pedig a gyönyörű látványa sem örvendeztetett meg. A testvéremmel összevesztem, egy óvatlan mondatommal a lelkébe tapostam és bosszúként megannyi hasonló megjegyzéssel torpedózott. A jellememről és az elszaródott lelkemről. Most ezt kiírtam magamból, most már picit jobb, most már csak tanulnom kéne ma, de azt nagyon.