Eltelt egy hét, és én egy kilóval kevesebb lettem, viszont millió szorongással gazdagabb, pedig nem álltam belőle rosszul egy héttel ezelőtt sem.
Hazajöttem, Anyukám már tegnap kérdezte, mivel várjon, mit szeretnék ebédre. És én azt feleltem, amivel szeretne, én mindent szívesen megeszek.
Hét napból hat napom van azt és annyit enni, amit és amennyit akarok. Senki nem lát, senki nem felügyel, önként választom a hamburgert, a sültkrumplit, a saját kis magányomban tüntetem el a táblás milkákat. Pont ezen az egy napon, amit a családommal tölthetek a héten, pont ezen az egy szem délutánon mondjam azt, hogy Anyu, ne csinálj családi ebédet, nem eszem veletek, diétázom?!
Hát nem, ennek már vége. Ennek már egy ideje vége. Szégyellem magam, amiért Anyu ma félve kérdezi meg, hogy csinálhat-e zabpelyhes réptatortát.
Már más ember lettem, vége annak, hogy mást okolok a súlyom miatt. Én ettem magamra a hájat, én fogom leolvasztani, és egy hétvégi családi ebéd csak a lelkem épségét segíti, hogy normális ember legyek, és normálisan egyek. És ami mégfontosabb, hogy közelebb kerüljek a családomhoz, amitől néha oly messze érzem magam, miközben a világmindenségem.
Na de térjünk vissza az eltüntetett egy kilós liszteszsákomhoz. Nem ettem sokat esténként, nem ettem semmilyen tésztát, vagy péksüteményt. Délelőttönként dolgoztam, ha reggeliztem, egészségeset (chia mag, túró, alma), ebédre volt hogy rendeltem a lazacburgert, de nem fajult el bingébe, és visszafogtam a vacsorát. Volt hogy rizst és tonhalat ebédeltem, és moziban popcornt és csokit vacsoráztam, de aznap például nem reggeliztem.  Tehát nem falatozgattam egész nap, átlag napi 3-4-szer ettem, és kicsit kompenzáltam. Edzés szempontjából gyatra hét volt, szinte semmit nem mozogtam, kivéve a munkám, ami szerencsére nem ülőmunka, inkább fizikai, de persze nem hasonlítható a crossfithez. Az elmúlt hetekhez képest több zöldséget ettem és több könnyű sajtot is. Ezek apró lépések, de láthatom, hogy ez is megfizetődik, szóval remélem nem vesztek a kitartásomból, sőt, megpróbálok ennél kicsit szigorúbb lenni magamhoz.
Összefutottam egy régi ismerősömmel, aki 12 éve anorexiás. Elmesélte, hogy nemrég jött ki újra a kórházból (már nem is tudom, hanyadszorra járt bent), 28 kilóról felhizlalták 42-re és kiengedték. Alkoholista, láncdohányos, anorexiás, bulimiás, depressziós. Miközben vele beszéltem, és a saját példámmal biztattam, hogy sose adja fel, van kiút, belül szégyelltem magam, hogy én már ilyen gyenge ember lettem, aki képtelen az éhezésre, képtelen lemondani a finom falatokról. Akik kijöttek az anorexiából erős embernek vannak elkönyvelve, én úgy élem meg, hogy győzött az étel szeretete. Nem kellett ehhez erő, csak gyengeség - ismétlem, ez az, ahogy én megélem, és nem az, amilyen felfogást helyesnek ítélek meg -, nem kellett más, csak engedni a hívogató péksüteményeknek, sütiknek, csokiknak, gyorséttermeknek.

Állandóan csak ennék, főleg édességet. Szinte erőszakkal kell kényszerítenem magamat, hogy amikor itthon vagyok, ne folyton csak papikáljak. Már reggel nyolckor nekiálltam főzőcskézni, nem hagyott nyugodni egy zabpelyhes túrógombóc recept - persze nem sikerült, vízben főtt mézes-túrós rántotta lett, amit utána serpenyőben kakaóporral kisütöttem.A délelőtti gyömölcsözgetés után kettő körül megsütöttem a képen látható lazacos zöldséget, desszertnek két alma, és most kissé bágyadtan az ágyban fekve várom, hogy összeszedjem magam és elinduljak az esti edzésre.