Most már jöhetsz, December!

Én, alulírott Claire fogadom, hogy december 23-ig nem szegem meg a következő kilenc pontba foglalt szabályokat:

1. nincs semmilyen cukor és csokoládé
2. nincs kenyér és zabpehely
3. nincs joghurt, csak napi 1/3 doboz (kb 80 gramm) light túró
4. nincs semmilyen olajos mag, kivéve napi egy evőkanálnyi őrült lenmag
5. egy nap maximum egyszer ehetek csirkemellet vagy halat
6. délután 2 és 4 óra között csak zöldség
7. délután 4 után nincs evés
8. törekszem a napi 500-ra
9. két órán belül maximum két almát ehetek meg.

                                                                                            Megcsinálom:  
                                                                                                   Claire

Holnap

Nini: a hasamba költözött egy egész baromfi-udvar. A meghívást számtalan csirkemell örömmel fogadta, én pedig udvarias házigazda létemre bőségesen "leküldtem" nekik több napra elegendő takarmányt - magokat, kukoricát, stb, remélem a light túrót, a bambuszrügyet és a karfiolt is szeretik. Pár pillanatra azt hittem, nyulak is másztak belém, ezért muszáj volt 2-3 kiló répával kedveskednem nekik. Azért, hogy mindenki otthonosan érezze magát, néhány tonna almával is elláttam őket - gondolom hozzászoktak a kerti almafák látványához, mégse legyen hiányérzetük, én pedig fékezhetetlen állatias-evő módjára a csutkát is lenyelem, szóval még az is lehet, hogy gyökeret ver az egyik almamag, és lesz saját fácskájuk is odabent. 

Tülkön ülök, félek, és mint ilyenkor mindig: zabálok. Most nem csokit mogyoróvajjal és lekvárral (azt pedig vastagon lehintve porcukorral), most nem fogok zsírban tocsogva forgolódni éjjel, most nem kell 3-4 napig két órákat edzenem, hogy lemenjen a mai plusz, ennek nem lesz olyan súlyos következménye, de a tudat, hogy egy olyan ember vagyok, aki megállás nélkül csak rágna és rágna ( és nem csak feltételes "-na", hanem kijelentő "-ok" ), bőven elég a szégyenérzethez. Tulajdonképpen, holnap megszólalnom se kell, csak felhúzom a pólómat, és egyből leveszi Dr Pszichi Áter, hogy ki is a betege: egy zabagép a sok közül. De lehet, hogy félreérti a látványt és továbbküld a nőgyógyászatra egy kísérőlevéllel, hogy "Itt egy 8-9. hónapnál járó terhes kislány, kérem segítsenek kihordani a gyermekét. Köszönettel. "
Ma lemondtam a találkozómat egy számomra fontos emberrel, helyette inkább biogazdaságot létesítettem a gyomromban, gondos, egésznapos munkával. De most legalább tudom mitől félek: a holnaptól.

Breaking

Hogy mi az oka annak, hogy három nap nonstop binge után majd kiugrom a bőrömből örömömben?
Jövő utáni héten pszichiáter.
Nem, nem én hívtam fel. A szüleim.

Igen, a szüleim. Akik hallani sem akartak arról, hogy egy vad idegennek kitálaljam az életünk titkait és akik a pszichológiát áltudománynak tartják. A szüleim, akik kinevetik az összes pszichológust, és az összes embert, akik pszichológushoz, vagy pszichiáterhez járnak. A szüleim, akik ezt akarták a legkevésbé, egyszer csak belátták, hogy ez egy betegség, és ha nem tudom kihozni magamat belőle, akkor segítség kell.  Félreteszik az elveiket miattam.

Történt ugyanis, hogy kitálaltam (szinte) mindent (a hashajtózással minek rémisszem meg őket, hiszen annak már mióta vége). És amikor mentőt hívtunk, akkor is előtte rengeteget ettél?
Igen Anyu, de akkor lenyakaltam egy üvegnyi hashajtót is rá. Nem, ezt nem mondhattam el. Igen, akkor is több táblányi csokit és sok minden mást is ettem.

Meglepett, hogy mennyire csodálkoznak, szinte el se hitték: Hogy fér beléd ennyi étel? Hogy-hogy nem vagy kövér? Meghökkentettem őket, picit meg is ijesztettem Anyut. Tönkreteszed a májad. Cukorbeteg leszel. Azonnal hagyd abba, ne csinálj soha többet ilyet.
Értik is, meg nem is. Hasonló függőségnek látják ezt, mint az alkoholizmust: egy fajta "csokizmus"-nak, és ebben van is igazság. De rengeteg dolgot nem értenek meg belőle, hiszen nem mondhatok el mindent- nem csak a soványság iránti eszeveszett vágyammal nem akarom megijeszteni őket, hanem a bulimiám történetében szép számmal akadnak olyan epizódok, amelyeket már annyira szégyellek, annyira állatiasnak tartom, hogy félek, hogy megundorodnának tőlem. Hogy csak a sajnálat és a segíteni akarás maradna bennük, de elvesztem a szeretetüket és a kötődésüket, mert annyira taszítónak találják az elbeszéléseimet. És rengeteg dolgot tapasztalat nélkül nem is lehet átérezni. Nem fogják megérteni, hogy miért tömöm magam rosszullétig, ha tudom, hogy veszélyes - nem fogják megérteni, mert nem ismerik azt az érzést, amikor elsötétül az agy, és nem léteznek érvek, nem léteznek gondolatok, csak az evés. Nem fogják megérteni, mert ők nincsenek benne.
Éreztem, hogy Anyu haragszik egy picit. Mindig első helyen utálták a szüleim a pazarlást - és a bulimia bizony pazarlás: kidobod az ételt, kidobod a pénzed. Kidobod az életed. Hitetlenkedve fogadták, hogy egyik barátnőm se tud erről. De hát semmit nem szégyellek ennyire, hogy mondanám el bárkinek is. 

Ne vigyél magaddal pénzt kislányom.
Anyu,ha tudnád mióta próbálkozom evvel. De hát itthon is be tudok zabálni.
És pont akkor süllyedek a legmélyebbre, amikor ilyen helyzetben vagyok, hogy pénz nélkül kell elintéznem a zabászatot (szégyenletes amiket művelek és nem részletezném, de azért azt leszögezem Kedves Olvasó, hogy nem, soha nem lopnék.)

Tele vagyok várakozással és félelemmel. Hogy mi lesz, ha azt mondja az orvos, hogy a  megoldás csak hízással létezik. Hogy mi lesz, ha nem fog megérteni. Mi lesz, ha csak egyszerűen továbbküld. Mi lesz, ha az egészet fölöslegesnek érzem majd. De közben szörnyen izgulok és alig várom, hogy mindent elmondhassak neki. Hogy mondjon végre valaki valamit, ami segíthet, amibe belekapaszkodhatok.

Nem én kértem, hogy hívják fel. Sőt, amikor először megtudtam, azonnal visszakoztam, hogy adjunk még egy esélyt az akaraterőmnek. Nagyon bízom benne, hogy jó döntés volt, ahogy alakult és nem fogom megbánni, hogy most már nem csak én és Ti tudtok erről az egészről.

Csak hadd legyek (újra) sovány, ezt hagyjátok meg nekem. Félek és fáradt vagyok.

Nagyon köszönöm Anyu és Apu, nélkületek már nem lennék. Rettenetesen hálás vagyok és utálom, hogy nem lehetek olyan, amilyennek szeretnétek engem. Most ezen legyünk túl, és megpróbálok megjavulni.

Bocs, ez nem nektek szól

Hát mi van veled te kis gyengeség? Hova süllyedsz tovább és miért rohansz így a mélybe?
Nem ér rá az a háj pár év múlva, ha már lesz valami kis életed, amikor már ígyis-úgyis el leszel csúfítva a ráncoktól? Nem érsz rá akkor meghízni, amikor már minden esély kizárva, hogy a fiúk utánad forduljanak? Higgadj már le egy kicsit!
Régebben a hét nagy része almanapokból állt, emlékszel? Most meg az általad jónak titulált napokon is annyit zabálsz, mint anno egy hét alatt. Reggeltől estig a konyhában sertepertélsz, mintha te lennél Mrs Lipton. Igen, kezdesz rá hasonlítani, de sajnos nem a főzőtudományodban. Csodálkozol, hogy a mai napnak is binge lett a vége? Cicabogár, gondold már át: amióta hazaértél, vagyis délután kettőtől este negyed ötig a konyhában k.rtad el az idődet. Érted? Te érted? Normális vagy?
És előtte, hazafele a villamoson mit csináltál? Olvastál? Tanultál? Nem! Azon kattogott a kis bugyuta húgyagyú fejed, hogy mit egyél. És utána mit egyél. És azután egyél-e még. És mit egyél holnap. És ezt hogyan főzd meg. Hány tojással. Hány deka túróval. Olívaolaj nélkül, vagy pár csepp olívával.

Megőrültél. Neked nem szabad annyit enned, hogy ilyen szinten e körül foroghatna az agyad.
500/nap. Meg ne lássam, hogy ennél többet. Mentsd, ami még menthető Karácsonyig.
Szedd össze magad és próbálj meg leadni annyi hájat, amennyit csak tudsz. Ehhez nem kell főznöd. Ehhez nem kell reggeltől estig ételekre gondolnod. Ehhez nem kell állandóan tervezned a következő falatot. Mindössze számolni a rohadt kalóriákat és megállni 500-nál, ennyi. Senkit nem érdekel, hogy milyen egészséges nasit lehetne csinálni túróból és gyümölcsökből. Nem kell neked nasi, főleg addig, amíg minden konyhai mutatványod bingébe fullad. Kitaláltad, hogy sütsz holnapra egy rakottpadlizsánt. Mert Te már csak úgy tudsz kilépni az utcára, ha van nálad egy dobozka teletömve uszival. Mert ha nem lenne ott az a dobozka, kizártnak éreznéd, hogy ne vennél magadnak zsírt lisztet és cukrot. Az egész mai főzőcskézés arra volt jó, hogy legyen indokod a konyhában maradásra, hogy tapogathasd az ételeket, hogy a közelükben legyél. Hogy amíg sül az ocsmány íztelen szrod, addig belenyúlhass kedvedre a diósüvegbe. Majd elővegyél sunyin két zsömlét és a baracklekváros üveget. És beteg elméleteket gyártasz tömés közben, mint pl hogy "holnaptól számítva pont egy hét van novemberből, vagyis (!) ma még zabálhatok egy utolsót és holnaptól hú de qrva erős és ügyes leszek". Normális vagy? Te tényleg látsz ebben logikát? Ijesztően súlyos eset vagy.
Csak annyit kérek, hogy a legközelebbi tömésed előtt pörgesd már át az agyadon, hogy milyen testi és lelkiállapotban leszel Karácsonykor, ha ezt folytatod. Ez a kedvenc ünneped? Ne bszd már el, lszi.

Hát hello!

Néha valami irdatlan nehéz kikerülni a binge-hullámokból: ellep egy depis és szorongós hangulat, pont attól, mert megint hibáztam, és a szomorúságomat evésbe folytom. Ördögi kör. 
Szombat - XXL zaba, vasárnap  - közepes zaba, hétfő - XXL zaba. 43,7-ről indultam, most majd december elsejéig nem állok mérlegre, hiszen akármit mutat, enni fogok. Ha sokat, azért, ha alacsony, akkor meg azért.
Tegnap este tízkor, miután felfaltam majdnem egy egész hatalmas doboz epres milkaszivecskét (amit Anyukám kapott, csak naívan megkínált belőle, mert az eszébe sem jutott, hogy akkor neki nem marad belőle), amit megelőzött fél kiló omlós frissensült kalács (és még annyi minden más is).. szóval ahogy szuszogva feküdtem az ágyban levegőért kapkodva és szenvedve a szomjúságtól (amit nem csillapíthattam, mert féltem, hogy egy korty víztől is akár szétrepedhet a hasfalam), azon járt a fejem, hogy vajon reggel folytatom-e a zabát. Ugyanis nem tudtam elfelejteni, hogy láttam a fridzsiderben egy bontott üveg baracklekvár, amit még meg se kóstoltam, és hozzá rengeteg zsömle vár az asztalon. Rettenetesen csábított az a gondolat, hogy kihagynám a reggeli edzést, megvárnám, amíg a szüleim elhúznak a dolgukra és elkezdenék "falatozni". Győzködtem magam pro és contra - végül elaludtam.
Hatkor már ébren voltam, magam mögött hagyva egy zsírban úszó alvatlan éjszakát. És indult az evésen-agyalás.
"Ma fastolnom kéne.".. "Vagy inkább nem-rosszullétig bebaracklekvározni és utána Karácsonyig tényleg semmi cukor"... "Eszem ma 500 kalóriát és elmegyek edzeni" - végül ez nyert. 
Reggeliztem túrót és almát Anyuék társaságában - szemlesütve, ugyanis rettenetesen szégyelltem magamat, hogy mit gondolhatnak, hogy a tegnap késő esti csokizabám után, én már nyolc előtt falok. Annyira szenvedtem a szégyenérzettől, hogy majdnem baracklekvár lett belőle. Végül inkább elmentem edzeni. 
Most, hogy hanyagoltad az edzést, látom magadraszedtél egy-kis cupákot.
Tudom, hogy szivatott. Tudom, hogy azért mondja, mert motiválni akar, de innentől kezdve a terem sarkában -a lehető legtávolabb tőle- emelgettem a súlyomat. Mindenhol tükrök, az őrültek házában éreztem magam, sírni akartam, ordítani, kirohanni, eltűnni. Aztán elkezdtem fáradni és érezni, hogy megdolgoztattam az izmaimat, mindenem csurom vizes lett az izzadságtól. És két óra izzadás után végre elöntött a napok óta nem érzett jókedv. Boldog voltam és egész nap repdestem örömömben. Visszajött az elszántság - csak kérlek maradj is velem. 

délelőtt: 3 kicsi alma (120) light túró(50) egy ek lenmag(30)
ebéd: 3 tojásfehérje (50) gombával és cukkinivel (100)
vacsi: egy gránátalma (100?) 
Összesen 450
 

5 hét Karácsonyig

Egyre ritkábban születnek új bejegyzések, mert átpártoltam a tumblrre. Ott naponta posztolgatok (főleg szép sovány lányokat), a mérleg állásáról és a napi kajámról is rendszeresen beszámolok, néha fényképekkel is.

A zabáliáktól függően 43,7 és 44,9 között ingázom mostanság. Az első cél, hogy november végére meglegyen a 43,3, a második, hogy Karácsonyra a 42,0. És - igaz, erről még korai beszélni- , de a december végi hizlalda után szeretnék egy nagyon fehérjedús okos evésre ráállni rengeteg mozgással és sohanapján bingékkel.

Holnaptól számítva 5 hét Karácsonyig. Addigra nem csak le kell adnom két masszív kilót, hanem egy mégnehezebb feladat is vár rám: megtanulni normálisan enni, mert nem akarom idén is elrontani a Karácsonyt avval, hogy mozdulni-nem-tudásig tömöm magam. Ebben nagyon sokat számít, hogy előtte hányszor csinálok "gyomortágítást" - minél több binge előzi meg a szentestét, annál kisebb az esélye, hogy jól tudna esni egy normális mennyiségű kaja.

Szóval öt kemény hét jön, kifogások nélkül. Igenis elvárható teljesítmény, hogy 5 hétig ne zabáljak.
Az édesség borzalmasan nagy kísértés és sajnos egyre több olajos magot eszek helyette. Mivel Anyukám rákapott a kenyérsütésre és teleszórja mindenféle maggal, ezért rengeteg dió, mák, mogyoró, tökmag és szotyi van "készleten", és amikor eljutok velük a binge-szintre is - olyankor nem csak önmagukban, hanem mézzel leöntve zabálom hétpofára. Öt hét a bejgliig - úgyhogy itt az ideje, hogy elköszönjek a magoktól, már csak a ragyásodó bőröm miatt is. Ha már az édességnél tartunk, történt egy elég nagy hiba, amiből sok károm fog még származni és ami biztosan meghatározza a bingéimet az életem hátralevő részében: megkóstoltam ( akarom mondani 58 másodperc alatt felfaltam) a híres-nevezetes 'oreo csokis' milkát. Kész, végem. Az epres milka rajongás a múlté, sajnos megtudtam, hogy annál is van mérföldekkel mennyeibb.

Nagyon szeretném mindig a napi 500 kcalt (legalább szem előtt) tartani, de sajnos tudom, hogy a dupla-edzés napjain ez lehetetlen. Ezért olyankorra a 750-et tűzöm ki. Sós téren az avokádó a legnagyobb kísértés -  minden sajtnál/húsnál jobban szeretem és ez még nem lenne olyan nagy baj, csak hogy pirítóssal a legfinomabb, és ebből lesz ugye a kenyérbinge, mert képes vagyok azt hinni, hogy ha már avokádós pirítóst eszem, akkor miért ne egyek lekváros-mogyoróvajas pirítóst is. Úgyhogy ezt is megfogadtam, hogy szabad az avokádós pirítós, de csak reggel, és csak két szelettel. 

Ha elfogadom, hogy röpke öt hétig csak a gyümölcs jelenti az édességet, és nem eszem napi két szelet kenyérnél / fél csésze zabpehelynél több szénhidrátot, akkor jóban leszek magammal.

A legközelebbi postig itt találtok meg: 
http://nomorefatpls.tumblr.com/

Van nekem egy edzőm. A tökéletes. És azért ő a tökéletes, mert benne megbízhatok.

don't panic please

Bő másfél éve szenvedek a falásrohamaimtól és ismét szembesültem vele, hogy nem tudok kijönni belőle egyik napról a másikra. Másfél év alatt hét napnál biztosan nem telt el több binge nélkül. A legutóbbi visszafogott hat napom alatt - ahogyan az összes többi zabamentes időszakombam - néha már elgondolkoztam azon, vajon képes lennék-e újra zabálni, vagy lehetséges-e, hogy jól érzem, hogy az már a múltté. Többször magabiztosan képes voltam azt hinni, hogy az a pár nappal ezelőtti zabagép, az már nem én vagyok. De a varázs egy pillanat alatt megtörhet, és pár órányi tömés után már azt az énedet nem látod sehol, aki Karácsonyig nemhogy süteményt, hanem négy almánál több szénhidrátot nem volt hajlandó enni egy nap. És szörnyen nehéz újra megtalálnom az erős és a soványságért küzdeni is hajlandó énemet, majd magamraerőszakolni, belehelyezni a fejembe, elfogadni és megszeretni, hogy most újra a fogyás van elől, és nem a lekvár.

Több komment érkezett már ide, hogy a sok kudarc ellenére miért nem keresek fel egy pszichológust, aki talán segítene ebből kijutni. Ennek két oka van: az egyik, hogy hiszek abban, hogy akármilyen remek tanácsokkal is látna el, csak is az én akaraterőmön múlik az, hogy előveszem-e a lekvárosüveget legközelebb is- és ha már így van, hogy végeredményben csak rajtam múlik és senki nem fogja kulcsra zárni előlem a hűtőszekrényt, vagy lefogni a kezem, amikor a kenyereskosár felé nyúlok, akkor talán olcsóbban is megúszhatom szakember nélkül.
De méginkább a külső segítség ellen szól az a tény, hogy én bizony nem akarok meggyógyulni. Félre ne értsetek, a legnagyobb vágyam, hogy magam mögött tudjam a rosszullétig-töméseket, de eszembe sincs normálisan enni. Nem akarok úgy kinézni, mint azok az emberek, akik "normálisan" esznek, ugyanis ahhoz "normális" súly társul, olyat pedig köszönöm, de nem kérek. És azt mégsem mondhatom a pszichológusnak, hogy bácsi kérem, tessék kigyógyítani a bulimiámból, de úgy, hogy csak a zabákról tessék valahogy leszoktatni, de úgy, hogy meggyűlöljem az evést és ha át tetszene programozni a fejem anorexiás gondolkodásmódba, azt külön megköszönném. Persze megnyugtatnám, hogy nem 35 kilós csontváz szeretnék lenni, csak 40-41.
Nem meggyógyulni akarok, hanem sovány lenni. Nem ijesztően sovány, de azért csont és bőr.

A tegnap kezdődő zabámat megelőzte egy kimerítő, két és fél órás edzés. Az edzőm hónapok óta nem látott és kedvességnek szánva megjegyezte, hogy örül neki, hogy pár kilót magamra szedtem. Utoljára tavasszal jártam hozzá rendszeresen, az akkori 42 kilómmal, de amikor elindult a nyári hízásom, egyre ritkábban merészkedtem el hozzá annak ellenére, hogy szerinte az ideális súlyom minimum 46, de inkább 50 kiló lenne, és neki az a dolga, hogy izmot építsen a testemen, amit csontika alkattal nem olyan egyszerű - vagyis tényleg nem akar megbántani soha, amikor a hízásomon örömködik.  De úgy látszik, elhamarkodott ötlet volt 43,8 kilósan azt gondolni, hogy elég sovány vagyok már ahhoz, hogy ne lásson egyértelműen "súlyosabbnak" a nyár-eleji soványságomhoz képest. Amikor elejtette ezt a megjegyzést, azonnal összetört belül valami: nehezen fojtottam vissza a sírást és ki akartam futni a világból, de ehelyett csak mosolyogtam és halványan megjegyeztem, hogy pedig mostanában nem híztam annyira, ő meg bólogatott, hogy hát igen, még fel kéne szednem néhány kilót. A teremből már úgy jöttem ki, hogy egyértelműen elvesztettem a ragaszkodásomat a napi kalóralimithez, meg úgy ehhez az egész fogyáshoz. Egy barátnőmhöz indultam onnan, és reméltem, hogy ma még ő sem ebédelt, és majd együtt kreálunk valamit a konyhában, de csalódnom kellett, ugyanis nem találtam evős-kedvében, én pedig nem akartam felhozni a témát. Főzött egy jó zsíros tejeskávét, hozzá megettem egy fürt szőlőt és igaz, hogy végül előkerült egy tábla csoki is, de abból azok után, hogy kínálatlanul megettem az asztalon talált szőlőt, "csak" két sorral vettem el. Hazafele végig váltakozott az "örüljek, hogy ma még nem tömtem ki magam rosszullétig és itt és most álljak le", vagy pedig "ha már úgyis minimum 900 kalóriánál tartok, akkor mára tökmindegy"-érzés. Végül az utóbbi nyert. 

Most kezdhetem előlről. Nem tudom hány kilóról - nem akarom tudni, nem akarok mérlegre állni ameddig nem érzem, hogy visszanyertem a tegnap reggeli formám-, de muszáj újra nekilódulnom. 52 nap van Karácsonyig. Csodákra nem elég, de pár kilóhoz bőven. Lehet, hogy a változást csak én és a mérleg fogja még látni, és az edzőm sokáig nem fog aggodalmasan végigtekinteni a testemen mint régen, de idővel az is eljön. Nem szabad feladnom, most vagyok abban a korban, amikor a legszebb lehetek. Ráérek hájasodni a második gyerekem után, vagy legalábbis akkor, ha megtalál egy olyan férfi, aki engem szeret, azért, amilyen vagyok (- bár, ha ez egyszer is eljön az életben, leszek annyira boldog, hogy soha nem hagynám el magam). Tudom hogy nyomaszt a suli, a sok tanulnivaló amivel sehogysem állok- de be kell látnom, hogy erre nem a mogyorókrém a megoldás. A módszer a régi: napi 500 kcal nulla cukorral és nulla gabonával. Az edzőmhöz most már rendszeresen járni fogok, az ő erősítő órái a leghatékonyabbak - másoknál csak kardiózni tudok és attól bizony nem lesz formásabb a karom. Viszont engedélyezem magamnak- és hátha ez majd segít felülkerekedni az órái után érzett zabakényszereimen-, hogy azokon a napokon, amikor nála erősítek, olyankor 750 kcal a limit. Tehát az edzésről hazaérve egy kiadós adag tonhal zöldséggel, vagy egy cézársaláta, vagy vmi zöldségesomlett simán belefér, még ha a reggeli akár 250 kcalnyi is volt. De a többi nap az eddiginél szigorúbban szretnék ragaszkodni az 500-hoz. Szeptember eleje óta átlagban heti 4,5 óra kardiót tudtam tartani, mostantól viszont minimum 5-6 órát ott szeretnék mozogni -és akkor ebben mostmár remélhetőleg benne lesz két óra erősítő-súlyzózás is. Ennyi időt eltölteni az edzőteremben nem csak megnyugtat és felszabadít, hanem a tökéletes testű lányok és a rengeteg tükör látványa miatt néha nagyon visszahúzó erővel is bír. De ennek nem szabad engednem - akármilyen élmény él, akárki akármit is mond, Karácsonyig nincs több rontás. És hogy kicsit több kedvem legyen az újrainduláshoz, hadd jöjjön egy kis önfényezés is - hiszen ha csak a kudarcot látom magam körül, nem sok motiváltságom marad-: a joghurt helyett már csak a jóval kalóriaszegényebb light túró teszi ki a tejtermék-evészetemet, az alma mennyiségét sikerült moderálnom a zöldségek és a fehérje javára, saját pénzt pedig már egy hónapja nem szórtam semmilyen ételre, és ha a tegnap és a ma felett szemet húnyok (már pedig mi mást tehetek), akkor elmondhatom: kezdem picit megtanulni beosztani a napi kajámat.

Mostmár ez a pár hét Karácsonyig tényleg olyan kis kevéske idő, hogy igazán nem kell a célt annyira végtelenül távolinak éreznem, hogy azt hihessem, még úgyis rengeteg idő van helyrehozni a hibákat. És nem igaz, hogy ha Karácsonykor úgyis "zabaton" (by Dinah), akkor úgyis mindegy mi zajlik addig - nem, nagyon nem mindegy, hisz indulhat a Kari 46 kilóról -mint tavaly -, és indulhat 42-ről is, mint idén fog. 
Deal?

Sajnálom

Sajnálom, hogy egy hiteltelen bénaszr vagyok. Sajnálom, hogy hazudtam.
Sajnálom, hogy bementem hozzá edzeni, sajnálom, hogy hallanom kellett az igazságot: "jól látom, hogy pár kilót magadraszedtél?"
Hát tényleg azt hittem, hogy ha egy hétig visszafogom a zabáliát, akkor változik bármennyit is a testem? Egy hét alatt? Milyen egy hét? Hisz nincs is egy hét. Hat napig bírtam binge nélkül. Van, aki fél karral olimpiát nyer, van, aki vakon lefut egy maratont, én viszont egy hetet nem bírok ki zaba nálkül.
Rühellem magam. Olyan közönnyel tömtem magamba a kenyeret és a kekvárt.. nem éreztem semmit. Hogy szrhatom le így a testemet?! Gyűlölöm magam.
Taszít a külsőm, taszít a belsőm és nem tudok kilépni egyikből sem.

Hello szia November!

Tegnap becsusszant két kocka csoki - azért csak ennyi, mert nem volt több. Nem híztam tőle ( persze soványabb se lettem), viszont szörnyen szenvedtem. Azonnal elöntött a szégyenérzet, amit követett a " ma már akkor úgyis mindegy"-érzés, aztán megpróbáltam arra összpontosítani, hogy inkább örüljek neki, hogy csak ennyit ettem és ne tegyem ezt a még alig elrontott napot rémálommá. Este még elmentem egy összejövetelre is, ahol a bingét csak is azért úsztam meg,  mert nem édességgel, hanem májkrémes szendviccsel (fúj) kínáltak - igaz desszertnek volt lekváros piskótarolád is, de az sosem vonzott igazán.
Tortát ennék. Jó csokisat, szinte feketét, kemény keserű csokoládétáblával a tetején.

Miért van az, hogy a családi idill nálunk csak közös nagy evésekkel együtt létezhet? Ha mind zabálunk az asztalnál, hihetetlen nagy a harmónia és a boldogság. Annak ellenére, hogy Anyuék eléggé elfogadják, hogy nem eszem velük, hogy nem is érdemes behívni a konyhába a frissen sült bagetthez, mégis ellenséges viselkedésnek veszik a közös ebédtől való távolmaradásomat. Ehetnék velük - hiszen könnyedén elszáll az akaraterőm-, de ha tudnák, hogy utána milyen félelem, szenvedés és öngyűlölet lep el, akkor talán nem éreznék ezt olyan nagy sértésnek. Az édességéhségemnek nem tudok határt szabni, de sós-téren jobb vagyok - ez az egyetlen ami megy és nem engedhetem el, mert ha Sósországban is rákattan az agyam a finom ízekre, akkor tényleg 200 kilós leszek.

Nem azért nem kérek csirkecombot, mert nem szeretlek Titeket. 
Nem hiszik el, mert el se tudják képzelni, hogy ez milyen nekem. Ez az egész evés.

Itt a november. Meg kell próbálnom sokkal elviselhetőbbnek, türelmesebbnek és szerethetőbbnek lennem. Nem csattanhat máson az éhségem, a zabáim, vagy a félelmem. Nem akarom, hogy a szüleim, akik a legfontosabbak a világon, meggyűlöljenek. Muszáj elkezdenem tanulni is.
Nem hagyhatom el a negyvenhármat és le kell vinnem negyvenkettőig. Nem kapirgálom többet az arcom, sem a körmöm. Ha sikerül meggyógyítanom a ragyáimat, akkor november végén fodrász.
Leálltam a joghurttal, mert a light túró soványabb. Gabona csak edzés-napokon és csak délelőtt, 100 kcalnál sose többet. Nem szabad egyszerre felfalnom a kajámat (mint tegnap délelőtt fél 11-ig - ezért lettem délutánra olyan farkaséhes, hogy nem bírtam nemet mondani annak a két kockának). Napi 500-ra kell törekednem mindig. Több fehérje, kevesebb szénhidrát. Nulla liszt és fehérkenyér és tilos minden, amiben van cukor. Edzeni továbbra is.
Folyton éhes vagyok, kajafotókat nézegetek (na ezt pedig nagyon nem kéne) , de néha elönt halványan valami, hogy ez így jó nekem, az éhség, a korgó gyomor, mert ez vezet a soványsághoz. Miközben ma is már ettem vagy 700 kcalt.