Ez minden

Féltem, de most nem voltam egyedül. Anyu végig fogta a kezem.

Ott ült az ágyam szélén este 10-től hajnali 5-ig. Szorítottam a kezét miközben fetrengtem a görcsben, a fájdalomban, sírtam, féltem és reszkettem. Csak néha engedtem el, amikor kellett rohannom a wc-re. Könyörögtem, hogy csináljon valamit, hogy jobban legyek. Tudta, hogy vége lesz, és biztatott.

Ne félj, ki fog jönni mind és jobban leszel.

Nem, nem hashajtóztam. Jó, hát binge, na az volt. És zaba közben jól el is terveztem, hogy másnap éhgyomorra lenyakalok egy üveg csodavizet. Ahogy a fenti pár sor mutatja - végül nem volt szükségem rá.

Nem aludtam, helyette vártam a reggelt, hogy megsüssem a sütim. Forgolódtam és izzadtam. Két óránként felébredtem és lestem az órát, hogy még mennyit kell kibírnom fekve.

Hat napig néztem, ahogy a család folyamatosan eszi a finomságokat. Hat napig nem ettem szénhidrátot. Hat napig nem ettem 4 után. Vége, nem bírtam tovább és elterveztem hogy másnap a reggeli kávémhoz csinálok egy nagy adaggal. És csak én eszem meg. Csokis lesz és alaposan meglocsolom málnalekvárral.

Már fél hétkor talpon voltam. Vártam, hogy a szüleim elhúzzanak és elővegyem a habverőt, azonban valamiért elmúlt az a lelkesedés, amit éjjel éreztem. Hányingerem volt és semmi étvágyam. Nagyon mérges lettem emiatt. Biztos a fáradtságtól- gondoltam.

Elmentek. Figyeltem magam, vajon nekiláthatok-e a kutyulásnak a konyhában, vajon meg bírnám-e enni. Nem. Talán még várok. Esetleg valami kis sós beindítaná az édesség vágyamat -és ismerjük a mondást, evés közben jön meg igazán az étvágy. Nem tűnhetett el, két napja motoszkál bennem, két napja várom, hogy megsüssem.

Két szelet sokmagos kenyér, pár kanál light sajtkrém, olíva, zöldség.  Finom volt - elég volt. Nem kívántam többet. Nem lehet, hogy ennyi elég volt. Tudom, hogy vágyom arra a süteményre.

Elkészült. Gyönyörű lett. Gőzölgő, csokoládés. Habzsoltam. Faltam. Pillanatok alatt eltűnt. Szinte meg se éreztem. Fúj, ez nagyon sok volt. Belegondoltam, hogy hány kanál lisztet és olajat tettem bele, és legszívesebben kihánytam volna az egészet. Ez nagyon zsíros volt. Kell rá valami sós.

Így kezdődött, majd kis pihenés után kezdetét vette az ünnepi családi mulatság, igazi habzsi-dőzsi, mi szem szájnak ingere.

Már este 6-kor feküdtem az ágyban, alig bírtam megmozdulni. Hallgattam a szuszogásomat a lélegezni is alig hagyó kitömött testemtől és vártam, hogy elmúljon a hányinger. Nem múlt el.

Anyu, amíg nem voltatok itthon, megsütöttem azt a sütit. 

Jó, de alig ettél az ebédnél, nem értem mitől vagy ilyen rosszul.

Á, azért ettem sokat.

Több, mint 11 órán át tartó végtelen szenvedés, de Anyunak igaza lett - kijött és elmúlt. Reggel persze az első dolgom mi más lehetett, mint mérlegre állni: boldog lettem és tele tervekkel. Lehúztam a pirítóst a wc-n. Reszeltrépa, alma, körte - ezek még igen, de pirítóst azt köszönöm szépen nem. Akkorsem, ha ez a két szeletke századannyira sem hízlal, mint az az óriási süti, amit tegnap reggel magambatömtem. Mert tegnap 'olyan nap' volt, mától viszont vissza a régi kerékvágásba.

...Régi? Hiszen pár éve még ettem, mint egy boldog kismalac, a súlyomra soha nem gondolva. Az osztálytársaim a szalagavatóra készülve diétába kezdtek, én azt gondoltam magamban, milyen jó, hogy nekem nincs szükségem rá.

50 kiló voltam. 50 boldog kiló. Soványnak számítottam, nem lógott rajtam sehol semmi háj, de nőisesen kerek volt mindenem. Sosem nézegettem magam hosszasan a tükörben: ki voltam békülve a külsőmmel és nem érdekeltek különösebben az apró részletek. Jártam egy fiúval, majdnem minden este pizzáztunk. Sokat ettem, már akkor is szerettem jóllakni, és utáltam, amikor elejtett egy olyan megjegyzést, hogy "már mind meg is etted?", vagy, hogy "jé, nem gondoltam volna, hogy ez mind belédfér". Nem vettem magamra ezeket, mert nem akartam neki megfelelni - bár az már elég rosszul esett, amikor egyszer a fenekemet lepuhányozta, még ha igaz is volt. Szakítottam vele- persze nem ezek miatt.

Ezután véget értek az esti pizzák, és evvel együtt magától lement pár kiló. Picit törékenyebb lettem, de messze nem betegesen sovány. Megtetszett a vékonyság, és azt a szabályt találtam ki, hogy a családi ebédeknél degeszre tömhetem magam, de utána aznap már nem eszem semmit. Az átlag hétköznapokon nem változtattam, egy hosszú nap után a suliból hazaérve este bátran megvacsiztam - nem akartam nagyon fogyni, csak tartani, ami magától is lement.

Csakhogy jöttek azok a kiütések. Szépen lassan ellepték a fejemet és nem tudtam tőlük megszabadulni. Kis gennyes hólyagok, napról-napra jöttek-mentek, minden ébredés után egyből rohantam a tükörhöz, hogy vajon most épp hol jött elő és egy idő után már csak jöttek - az arcom háromnegyedét megszerezték. Rogyionnak hívtam magam. Majd ahogy az lenni szokott- córeszre újabb és újabb córesz: hetente kiújuló herpesz, mandulagyulladás és egy csúnya szembetegség. Minden este sírtam és állandóan féltem, hogy még mi várhat rám. Nem fogyóztam, bátran ettem ami jólesett, de a szervezetem annyira legyengült, hogy lassan, de folyamatosan fogyogattam.

Jópár hónap eltelt orvosokhoz rohangálással, majd a mandulám kikapásával szinte minden panaszom elmúlt. A szemem másnap rendbejött (utólag kiderült a folyamatosan gyulladásban levő mandula felfertőzte mindkét szemgolyómat), a herpesz ritkult, de az arcomon a pöttyök nem akartak csillapodni, sőt.

Szerencsére kiderült, mi okozza őket: allergiás vagyok, mégpedig egy olyan anyagra, ami szinte minden illatosabb dologban megtalálható: számtalan gyümölcsben, érett sajtokban, fűszerekben, aromákban, stb, (végtelen hosszú a lista).  

A legjobb az lenne, ha kenyéren és vízen kívül mást nem enne az elkövetkezendő fél évben - mondta az orvos, és nem viccelt.

Így kezdődött életem első szigorú diétája. Nem okozott gondot letennem a csokit, nem töltött el szomorúsággal, hogy nem mehettem be a mekibe többet, nem érdekelt, hogy nem ehetek meg egy narancsot, vagy nem ihatok egy gyümölcsjoghurtot, mert mindennél jobban vágytam arra, hogy visszakapjam a szép arcbőrömet. Nem túlzok: fél éven keresztül rizsen, rozskenyéren, tojáson, sovány túrón, csirkemellen, répán, banánon és almán éltem. Nem volt bűnösebb nap, nem csúszott soha le egy szem ropi, vagy egy korty kóla. Reggelire sok-sok rozskenyér, ebédre rizs csirkével, vacsorára rizs tojással. Közte megállás nélkül alma, banán és répa- édesség gyanánt. Sőt, olyanra is emlékszem, hogy annyira hiányzott a csoki, hogy már suliba indulás előtt, reggel 6-kor megettem hat(!) banánt.  A két tükörtojásra és négy vastag szelet rozskenyérre. Nem tartottam mértéket, de nem híztam, sőt, fogytam. Mert - bár igaz, hogy sokat ettem- de nem zsíros dolgokat (én legalábbis evvel magyarázom).

Erős voltam, elmúltak a kiütések, visszakaptam az arcomat és a boldogságomat. Jött egy gyönyörű nyár két évvel ezelőtt, 44 kilósan és kifogástalan arcbőrrel. Mindenki soványozott, és borzalmasan élveztem. Nem koplaltam, örültem annak, ha egy társaságban én voltam a legsoványabb, de még azt gondoltam, hogy akármennyi rizst, almát vagy banánt megehetek egy nap, ezektől nem lehetek kövér. Közben az arcom annyira tünetmentes lett, hogy a diétára picit kevésbé figyeltem oda, és időnként megettem egy csomag korpovitot egy üveg baracklekvárral, de azt azért eléggé sikerült mellőznöm a tiltólistán szereplő allergén anyagokat tartalmazó ételeket. Borzalmasan kiéheztem az ízekre és ősztől vissza is csúszott egy-két kiló, Karácsony után 46 voltam. Na ez már zavart, hiányzott a 44.

Vissza akartam fogyni, de ebben az új "diétámban" már nem szerepelt a banán. Almából se kell napi tíz. Kenyérből jobb minél kevesebb. Tavaszra csont és bőr lettem, a mérleg 42,5-43 között imbolygott. Anyu egyszer meglátott, amikor épp letolt gatyával jöttem ki a wc-ről és elborzadt a látványtól. Ráállított a mérlegre. Onnantól kezdetét vette a folyamatos küzdelem, állandóan ellenőriztek, hogy miből menyit ettem, én pedig egyre mélyebben belekerültem: kidobtam, vagy hajléktalannak adtam az uzsonnámat. Eljátszottam, hogy reggeliztem. Morzsákat hagytam az asztalon. Elkentem egy tányéron egykis lekvárt, hogy úgy tűnjön, mintha ettem volna belőle. Belekavartam a nekem szánt light krémtúróba a spejzban, hogy felbontottnak tűnjön. Ha megéheztem a városban, alma helyett néha paradicsomot, vagy paprikát vettem, közben Anyuéknak péksütikről számoltam be.

Tavaly nyárig bírtam, majd elbuktam. Az allergiámra kiszabott diéta miatt majdnem egy évet eltöltöttem ízek nélkül - és ezt okolom elsősorban, hogy belekerültem a falásrohamokba. Szörnyen kiéheztem a finomságokra, ráadásul a bőröm annyira meggyógyult, hogy már arra se kellett vigyáznom. Egyszerűen nem bírtam tovább. Finom tud lenni az olíván párolt rizs natúr csirkemellel, vagy a lekvárral megkent korpovit, de amikor újra beleharaptam egy sajtburgerbe... Vagy csak elrágcsálni egy teljes év kihagyás után egy sajtospigácsát. És a csokikról már ne is beszéljünk. Olyan élmény volt ezeket az ételeket újra megízlelni, hogy nem tudtam leállni és betelni velük. Zabáltam és zabáltam:  tavaly őszre felszedtem magam 54 kilóig. Ehhez a tíz kilónyi különbséghez három hónap se kellett.

Hogy mekkora egy dagadt disznóvá ettem magam, arra akkor eszméltem fel először, amikor ősszel em fértem bele egyik nadrágomba sem. Ruganyos leggingsekben jártam és kétségbe voltam esve, folyton fogyni akartam, de folyton binge lett belőle. Október végére összehoztam a 48-at, amit úgy értem el, hogy nagy nehezen egy idő után már képes voltam nem venni magamnak édességet az utcán (eleinte müzliszelettel váltottam ki). De azért zabáltam orrba-szájba, két napig "koplaltam", három napig ettem. Jött a Karácsony, és az egészet végigzabáltam. A szilvesztert dettó. Az újév első reggelét hashajtóval kezdtem és január végére sikerült lemennem 46-ra. De a szervezetem nem bírta egy idő után: egyik este 5-6 tábla csokira és 4-5 péksütire "kissé" túladagoltam a "csodabogyókat" és mentőautó jött értem. Másnap (szerencsére már otthon) tanulva a történtekből kidobtam az összes hashajtót és minden erőmmel elkezdtem nélkülük fogyni. Bingék persze voltak, minden héten, de nem szerepelt a listán már soha 5-6 tábla csoki. Inkább 7-8 szelet kenyér, fél kiló light túró, lekvár. Egyszerűen nem mertem ennél durvábbat, nem akartam rosszul lenni. Féltem a rosszulléttől. Annyira, hogy egy idő után már nem csak a rosszulléttől, hanem magától az evéstől is féltem. Sajnos nem tudom hogy törént. Bárcsak tudnám, bárcsak újra félnék az evéstől. Eleinte az se volt számomra világos, hogy egyszerűen szorongásnak hívják amit érzek. Állandóan féltem, például, hogy összeesem. Hevesen vert a szívem és szédelegtem, és ettől volt, hogy nem bírtam elindulni az egyetemre, máskor pedig hazajönni onnan. Egyszer megkértem egy barátnőmet, hogy "tegyen fel" a villamosra, nem mertem elmenni odáig. Folyton felhívtam a szüleimet, hogy jöjjenek értem. Elmentünk a háziorvosomhoz, alaposan kivizsgált, majd komolyan közölte, hogy makk egészséges vagyok, csupán pánikbeteg. Nem bagatellizálta el, nem nevetett ki, nem mondta, hogy mit lopom az idejét a képzelt szívbetegségeimmel. Azt mondta, meg kell tanulnom relaxációs technikákat, megnyugtatnom magam és ajánlott könyveket is ehhez és biztatott, hogy egyek sokat, kalácsot mézzel, hízzak, minimum 50 kilóra, és akkor erősebbnek fogom érezni majd magam a bőrömben. Borzalmasan hálás vagyok neki ezért, hiszen avval, hogy meg tudtam, hogy az egészségem teljesen rendben, már könnyű volt megálljt parancsolnom a pánikrohamaimnak és pár hét alatt egy kis odafigyeléssel teljesen (?) le tudtam győzni. Az egyetlen dolog, ami miatt azóta is kerülöm a háziorvosi rendelőt olyankor is, ha napokon át tartó felfázás is gyötör, az, hogy felhívta a szüleim figyelmét arra, hogy anorexiás lehetek. 43 kiló voltam akkor - most ennél egy kilóval több.

A pánikbetegség legyőzése után, a tudat, hogy egészséges vagyok, a fogyásban is előrevitt, valamiért továbbra is sokszor féltem az ételtől, vagy talán csak a hízástól. Márciusban és az áprilisban 41-42 kiló között ingadoztam. (Azótase)

Már délután kettő volt és aznap még egy falatot nem ettem, éreztem, hogy alacsony a vérnyomásom és elővettem a suliban egy almát. Majdnem másfél óráig rágcsáltam. Minden nyelés nehezen ment.

Néha már etettem magam, szándékosan. Porcukorral leszórt sütit vettem uzsonnának, mert féltem, hogy kevés az a 41 kiló, nem akartam elájulni sem a gyengeségtől. Mégis, amikor a mérleg 42,5-et mutatott, azt már soknak éreztem.

Sajnos vége lett. Most újra toporgok a binge-ködben, de legalább még nem 54 kilósan. Nem akarom megvárni, még egyszer nem történhet meg. Erős leszek és idén ősszel minden nadrágomba kényelmesen bele fogok férni. Mert van akaraterőm.

A hard day's night

Feküdtem az ágyban és nem mertem elaludni. Féltem, hogy nem ébredek fel.  Felkapcsoltam a villanyt, hogy minden álmot elűzzek a szememből,a kezembevettem a telefonom és nézelődtem a neten. Nem aludhatok el, ki kell várnom, amíg vége. Ha elalszom, nem tudom uralni, ha baj történik. Tombolt a hasam: csűrtek-csavarodtak a beleim, mintha egy robbannásig túlfűtött atomerőmű lakna odabent, akkora munka zajlott. Hangosan bugyborékolt, mintha egy majdnem üres pohár alját szívná valaki szívószállal. Borzalmasan gyorsan vert a szívem, kapkodtam a levegőt. Tudtam, hogy nem kellett volna, ennyit még sosem ittam meg belőle. Pláne nem este. A torkomban kapálózott a szívem. Nehezen ment a levegővétel, ettől köhögnöm kellett és fájt minden köhécs. Nagyon vágytam rá, hogy ne egyedül gubbasszak ijedten az ágyban, hogy valaki fogja a kezem és megvárjuk együtt, amíg vége. Hogy valaki megnyugtasson, hogy túl fogom élni. Biztos túl fogom élni, ne parázz. Végigvirrasztom, hajnalra biztosan elmúlik. Csak nem szabad elaludnom. Nem szabad elaludnom. Mintha zuhannék egyfolytában, ijesztő volt. Féltem. Nem tudtam eldönten, hogy magamnál vagyok-e.
Aztán egyszercsak éreztem, hogy 'megindult', és siettem ki a wc-re, de közben majd' összeestem a gyengeségtől. Ezt akartam. Ezért ittam meg. Hát most örülhetek. Tessék. Egyre csak émelyegtem. A hatodik wc-lehúzásnál elkezdtem haragudni a szüleimre, hogy miért nem gyanakodnak, hogy rosszul vagyok. Képesek aludni miközben én a halálomon vagyok. Szólok Anyunak, azt mondom neki, hogy nagyon fáj a hasam, nem tudom mitől, lehet, hogy a tojás szalmonellás volt. Nem jó. Ha ezt mondom, akkor két napig megállás nélkül banánnal, reszeltalmával és héjában főtt krumplival fog tömni. Várok még. Ha nagy lesz a baj, úgyis el kell mondanom mindent. És Apu azt fogja mérgesen kiabálni, hogy "a kislányom egy segghülye". És igaza lesz. Anyu pedig rá fog kezdeni, hogy ahelyett, hogy a testemmel tudok csak foglalkozni, felkészülhetnék a nyelvvizsgára. Hogy túl sokat unatkozom. És hogy többet nem lesz koplalás, mert szerinte nyilvánvalóan ezért falok. És ezentúl mindig velük kell ebédelnem...  Jesszus, dehogy mondom el nekik.

Fél óráig tartott, közben egyre gyengébb lettem. És szomorú, mert még mindig dudorodott a hasam kifele. Járni se bírtam, mégis állandóan a mérlegre akartam állni. Vajon mennyivel lettem könnyebb?
Aztán szépen lassan megnyugodott a szívem és tudtam, hogy mostmár elaludhatok. Felébredtem 5 körül,  kimentem pisilni, közben tapogattam a hasam. Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, automatikusan ránéztem az órára: 8 van... ha fél óra alatt képes lennék összekapnom magam, akkor beérnék az edzésre. Vidáman léptem ki a kapun, hiszen túléltem az éjszakát, és még zsírtégetni is van erőm - miközben pár órával ezelőtt még biztos voltam benne, hogy nemhogy a súlyzót felemelni, de még az ágyból kikelni sem leszek képes.

Hosszú idő óta az egyik legszörnyebb edzés volt a mai, pedig minden gyakorlatot rendesen végigcsináltam, sőt, az előírt ismétléseket túlteljesítettem, de megőrültem a tükröktől. És az érzéstől, hogy ez a nadrág pár hete még elállt a combomnál. Most meg feszít. Sőt, bevág körbe, mindenhol. Gyűlöltem a látványomat.

Anyu nemrég azt mondta, hogy nem szereti, hogy utálom magam.
Én sem, pedig én aztán mindig odáig voltam magamtól. Amíg undorodom a testemtől, nem tudok magammal jóban lenni. De az önostorozás és a kesergés biztosan nem vezet sehova - persze tarthatom magam egy rakás szarkupacnak, de egy rakás szarkupacot ki a akar széppé varázsolni.
Mennyi gyönyörű és ragyogó lány szaladgál az utcán - és látszik rajtuk, hogy a legkevesebb gondjuk, hogy a karjuk nem pálcikavékony. Sőt, észre kell vennem: 15-ös BMI nélkül is mesésen szépek. Én pálcikavékony karokat akarok, 15-ös BMI-t, de amíg nem "készítem el", addig nem kell leszegett fejjel szomorúan bandukolnom. Ha ügyes leszek, minden nap picit előrébb jutok a célhoz. És miért ne lehetnék boldog minden egyes aprócska leadott dekától is. És azt se kéne elfelejtenem, hogy az élet nem csak fogyás. Nem választhatok egy olyan silány életet, hogy minden csakis ekörül forogjon. Nem vehetek el magamtól minden mást, amik igenis adnak akkora boldogságot- néha többet is- mint az álomsúly.

Ezt a dalt pedig neked küldöm, kedves Binge Béla, sok szeretettel. Igen, jól hallod: többé nem leszek a játékszered!

Mai szumma:

• max 200 kcal multivitaminszörp
• 2 óra edzés

Visszaszámolás indul

Most máshogy kell nekilódulnom: nem a mostani súlyomon keseregni, hanem arra gondolni, hogy akár már egy hét múlva elérhetem, hogy negyvenkettessel kezdődjön a számom. Ha erősen csinálnám, végig akarva, kitartóan, napi 500-at tartva, edzéseget nem-ellógva. Azt hiszem reális az egy hét. Jó, talán belekerül másfél hétbe, mert tényleg rengeteg zsírt telepítettem magamra. 43-ig viszonylag könnyen lemegyek, ott torpanok meg mindig és jön a binge. Persze az a 42 -ha újra rámkacsintana- az még messze nem az a 42 lenne, mint tavasszal. Ez csak olyan, amit egy kiadósabb bingével egy nap alatt felugrasztanék 46-ra. Egy üres hassa kínkeservesen kikapart negyvenkettő. De idővel majd "laza negyvenkettő" lesz. Aztán majd "telihasas negyvenkettő". És a végén negyvenegy.

..ó  hol vannak még ezek a számok?!Csak akarnom kell, jobban, mint eddig.

Mert:

Mához 3 hét múlva indulás, messziföldre. Addig vége kell hogy legyen ennek a zabás időszaknak. Boldogan és soványan kell felszállnom a repülőre, avval a tudattal, hogy a falásrohamoknak vége. Nem pedig rettegve, hogy mit fogok kint művelni. Biztosra szeretném tudni az indulás reggelén, hogy szeptemberben nem több kilóval nehezebben jövök vissza, mert képes leszek keveset enni. Belecsipegetni ebbe-abba, megkóstolni, belenyalni, de nem felzabálni. Madárétkű kákabélő cinege. Ilyen szeretnék lenni.

Tavaly nyáron úgy indultam el a mostanihoz hasonló útra, hogy az előtte lévő délután elhívott egy barátnőm a mekibe fagyizni (akkoriban már javában szenvedtem a bingéktől) és utána vettem magamnak egy tábla csokit is. Hazamentem, képtelen voltam becsomagolni a bőröndömbe, csak feküdtem az ágyon és sírtam, hogy megint zabáltam. Éjjel, amikor a szüleim már aludtak, lesurrantam a konyhába és elkanalaztam egy üveg mogyoróvajat, hozzá kalácsot majszoltam, és persze közben elhatároztam, hogy ez volt az utolsó, kint le fogok fogyni, soványan jövök vissza. Ehelyett persze az egész utat végigbingéztem. Anyuéknak minden levelem végén megírtam, készüljenek fel rá, a kislányok malacként tér haza, és majd otthon fogyóznom kell. Még az utolsó nap is, éjjel hazafele a repülőn, persze teli hassal, még akkor se bírtam nemet mondani a szendvicsnek, amivel megkínáltak. Hazajöttem, és az egész ment tovább. Felhizlaltam magam 53-ra. Egyre közelebbinek tűnik ez a szám, és szörnyű félelmet érzek.

Ennek az útnak most másmilyennek kell lennie. Ismerem a testem: 3 hét elég ahhoz, hogy eltűntessem a muffin toppomat, ehhez csupán be kell libbentenem a hurkagyurkáimat az edzésekre. A combom még nagy lesz sokáig, az apad a legnehezebben, de majd idővel átszálkásodik. Csak le kell állnom a zabával. Ilyen egyszerű.

H o l n a p t ó l:  2 0  n a p.  E n n y i m  v a n.  N a p i  5 0 0.  

4  u t á n  s o h a  e g y  f a l a t  s e.  

Z ö l d s é g ,  g y ü m ö l c s  é s  t o j á s f e h é r j e.  R o s s z a b b  e s e t b e n  c s i r k e,  t ú r ó  v a g y  t o n h a l.  ( D e e n n é l   r o s s z a b b  e s e t  n e  l e g y e n. ) 

N u l l a s z t i k u s  g a b o n a .

Ha éhes vagyok, bemegyek másfél liter teával vagy vízzel a szobámba. A napi 500-at kivéve csak is teafőzésre használhatom a konyhát, nem kell ott időznöm. És kutyaséta közben nem rendezek szüreti mulatságot minden egyes szilvafánál.

Egyelőre két  para-napot látok a horizonton: hétfőn BFF-szülinap, kedden családi mulatság. Előbbi nem para, hiszen négy után lesz. Szóval csak fel kell szerelkeznem kellő mennyiségű rágóval, és esetleg zero coke-kal. Utóbbinál viszont - hogy tartani tudjam a kalória-limitet-, aznap előtte biztosan nem szabad semmit ennem. Mindent előre  meg kell terveznem. Nem akkor kitalálnom. Máshogy nem fogom lehozni a csillagokat 3 hét alatt. Le kell hoznom őket.

Híztam és megállás nélkül hízok, de: egyre inkább beérem az itthoni készlettel, egy hónap alatt kétszer fordult elő, hogy a bingéimre elvertem volna a pénzemet. Ez egyben azt is jelenti, hogy egy hónap alatt kétszer ettem csokoládét. És négy után nagyon rég ettem. Nem nagy szám, ez még nem olyan, amivel dicsekednem kéne, én csak magamat biztatom: ha már pár apró lépést megtettem, talán a többi is fog menni. Vissza akarok fogyni. Gyűlölni fogom, ha ősszel nem férek bele a nadrágjaimba. Nem tehetem ezt magammal. Nem hagyhatom el ennyire magamat. Majd zabálok, ha már mindegy lesz. Ha már öreg leszek, ha már úgyis ráncosodom. Ha már a fejem úgyis elaszódott, ha a hajam már úgyis őszül, akkor kit érdekel egy kis hurka az oldalamon, vagy egy nagy lógó petyhüdt has (persze őszintén remélem, hogy nem így fogom gondolni). De amíg még szép lehetek, addig nem leszek hajlandó elcsúfítani magam. Nem lehetek ennyire hülye. Gondolj ebbe bele, könyörgöm, minden egyes alkalomkor, amikor ételhez nyúlsz.

Előtte már órákkal kajákon gondolkodom, hogy majd ha sovány leszek miket fogok sütni. Egyedül maradok és bemegyek a konyhába. Meggyőzöm magam, hogy ehetek két almát, annyi kikötéssel, hogy mást ma már nem, és este egy óra futás. A két alma mellé előkerül a 0,1%-os light túró, aztán annak egy 20%-os zsírtartalmú változata is. Azt lelocsolom bőségesen tökmagolajjal, és tunkolom bele a kenyeret. Közben már egyik kezemben ott a telefonom és pötyögök rajta serényen az evést egy pillanatra abba nem hagyva: jó, mostmár bármennyit ehetek, mert úgyis lemondtam a holnapi programjaimat. Ma már edzés nem lesz, viszont arra nem ártana ügyelnem, hogy annyira tömjem "csak" meg magam, hogy utána képes legyek elszaladni két üveg csodavízért. Talán sütök tojást is. Utána főzök zabpelyhet, leöntöm lekvárral és porcukros-mogyorós-darával. Ezt egymás után háromszor elkészítem, de még mindig kevés, úgyhogy előkerül a habverő és indul a palacsintagyártás. A végén bekapok egy falat sósat mert émelygek a sok cukortól. Elrohanok hashajtóvízért, utána gyorsan eltüntetem a konyhában a falás pusztító romjait. A szárítón sem hagyok edényeket, jobb ha nem látják Anyuék, hogy három lábost és két serpenyőt is használtam a zabáliámhoz. Biztos azt gondolnák, hogy titokban ételszállító céget alapítottam. Felsöprök, nehogy a morzsákból kiszúrják, hogy miket ettem. Hazajöttek. Elpanaszolom, hogy megint sokat ettem, és hogy nem jó, hogy ennyi kenyér van itthon. A palacsintáról inkább nem beszélek, azért különösen szégyellem magam, hiszen Anyu is szereti, nem szeretném, hogy szomorú legyen, hogy őt kihagytam belőle. Ő nem sütne nélkülem magának palacsintát. Majd nemet mondok a kedves invitálásukra egy közös sétára. Hisz nekem most azt kell várnom, hogy hasson a hashajtó.

Nem történhet több ilyen. Le kell állnom az elején. Fel kell rohannom a szobámba kaja nélkül és nem mehetek ki, amíg nincs vége a "hullámnak". Le kell győznöm. Győznöm kell.

Bocsi, nálam az augusztus csak holnap kezdődik

Szülinap volt ma, és én sütöttem neki a sütit. Megkattant a fejem már előző este, aludni se tudtam, ételekkel álmodtam, de kibírtam, hogy ne kóstoljak bele, még a habverőt is úgy mosogattam el, hogy nem nyaltam le róla a vaníliás túrókrémet. De megbolydult minden. Az ünnepi program miatt nem tudtam elmenni edzeni. Nem volt meg a nap megszokott rendje, azt éreztem minden felborult. Éhes voltam. Aztán csináltam egy másik sütit, rozslisztből, feleannyi cukorral, magamnak. Nem volt elég édes, tettem rá lekvárt. Előtte befaltam rengeteg paprikás sajtos szendvicset. De ez még mind semmi.
A tövig lerágott véres körömágyam a bizonyíték Hölgyeim és Uraim, hogy Binge Béla újra támadott - ha esetleg a hasam látványa nem lenne elég.
Nembaj. Ugye múltkorról megmaradt egy fél üvegnyi a csodavizemből. És holnap veszek egy másikkal.

Nem a binge a baj. Hanem, hogy képtelen vagyok a csontsoványságra, mert el tudom magamat fogadni puhányplacsniként is, és azt gondolni, hogy ez már körülbelül jó lesz így. Sőt, reggel belenéztem a tükörbe és az összhatást vékonynak láttam. Néhol csontosnak. A délelőtti családi mókán készültek fényképek, én meg azon aggodalmaskodtam, hogy Anyuék majd képnézegetés közben nehogy elkezdjék újra, hogy "már megint túl vékony vagy".  Egek, hiába mutatott a mérleg több mint két kilóval többet ahhoz az időszakhoz képest, amikor tényleg sovány voltam, ennek ellenére képes voltam megelégedni a testemmel. Nem szerettem magam, erről nincs szó, szépnek sem láttam egyik porcikámat se, de az összhatás messze nem puffasztottzsírból készült nokedlinak tűnt. Hát most az. És tudom, hogy reggel is az volt.

Döcögtem, de napról-napra kevesebbet mutatott a mérleg. Mához 3 hétre indulok. Addigra 42-nek kell lennem. Még nem tudom hogyan, de kezdetnek holnap nem akarok enni.

Már egy hete nyomasztott ez a szülinap. Ezért, pont ezért.