te és ők

Azt álmodod, hogy a nyári kánikulában sorban állsz a Spar pénztárnál egy pálcikás fagyival, ami elolvad ugyan, mire kifizeted, de te állat módjára széttéped a papírt, és büszkén kinyalod belőle a folyékony fagylalt-levet. Aztán hirtelen felébredsz elviselhetetlen hányingerre és orbitális fejfájásra és elgondolkozol, hogy mit ihattál tegnap. Rövidesen rájössz, hogy a jelek ellenére most sem az alkohol, hanem az irdatlan mennyiségű étel okozza a másnaposságot. Eszedbe jut az álom, a fagyi és örülni kezdesz, hogy csak álom, és a mai napot még tisztává teheted. Azt érzed fáradt vagy és aludni vágysz délelőtt 11-ig, holott 7.25-nél később az elmúlt években egyszer sem ébredtél. Vágysz visszaaludni, közben a hányinger szertefoszlik, átvált egy gyenge émelygésbe, és míg pár perccel ezelőtt még undorodva gondoltál vissza a tegnapi ízekre, addig most elkezdtél vágyni rájuk és mágnesként vonz a konyha. Elönt a farkaséhség és pro és kontra érveket gyűjtesz a konyhába leosonás ellen, illetve mellett. Zsömle, lekvár, lapkasajt, ezek az ízek keringenek a fejedbe, eszedbe jut a rád váró szombati kerti parti, a tudat, hogy ezerféle íz fogja várni, hogy magadba edd. A tudat, hogy jön megint egy nap, amit biztosan elvesztesz.  Az észérvek nehezen hatnak, hiába álltál a tükör elé lefekvés előtt és hiába borzasztott el az ocsmány naracsbőrös combod látványa.

Nyughatatlan őrült érzés kerített hatalmába. Ez a betegség rád telepedett és nem hagy élni. De te nem félsz, és nem nyugszol bele hanem szembeszállsz, mert hiszel magadban. Mert a vékonyságnál is fontosabb, hogy örökre megszabadulj tőle, és ha ez sikerül, akkor a vékonyság is könnyű szerrel a tied lehet. Mert képes vagy elfogadni, hogy nem elég két nap ahhoz, hogy egy év kemény munka háját eltüntesd. De most fáradt vagy és hamarosan tied lesz a lakás, így senki előtt nem kell megszégyenülnöd, miközben lopod magadba az újabb és újabb kanál lekvárt. Még egy utolsó binge, és utána tényleg vége. Csak még ma, egyszer, legeslegutoljára. Tudod, hogy azért álmodtad a fagyit, mert a család megbeszélte, hogy hosszúhétvégére vegyünk egy literes vaníliát, hogy azt kedvünkre túrbózhassuk fel gyümölcsökkel, vagy együk jegeskávénak. Tudod, hogy ma kertisütögetés, és úgyis zabálni fogsz. Miért ne kezdjed hajnali 5.30-kor. Nincs ami megállítana, pedig rettenetesen szégyelled magad. Serpenyő, tojás, lekvár, méz, zabpehely, sajt, liszt, elindul a kotyvasztás. Alig állsz a lábadon, émelyegsz, aludnál, de valami nem engedi, hogy normális reggeled legyen, mintha bilincs súlya nehezedne rád, annyira vágysz ide, a konyhába. Enni és enni, még enni, a rosszullétig enni, hogy újra azt érezd, hogy nem akarsz enni. Sikerült, eljött, félsz, hogy szétrepedsz, a hasadra rakod a kutyust, és elaludtok. Felébredsz, megjött a család, azonnal kiszúrod, hogy hoztak kalácsot, legszívesebben nekiesnél, lekvárral kennéd vastagon, de még ennél is jobban szeretnéd, hogy csak egyszerűen fogyjon el minél hamarabb az összes édesség amit hoztak, a két üveg virágméz, a bonbon, a szárított gyümölcsök és a fagyi. Ne kelljen tovább látnod mert nem bírod tovább látni és hozzájuk nem érni, könnyedén magadba tömnéd az egészet, hiába vagy már rosszul a sok evéstől, nem érdekel ha mégrosszabbul leszel, csak tűnjön el a kísértés. Anyukád jókedvűen veszi elő a kosárból neked a zellert és a gombát, a cukkinit és a light túrót, nézd kislányom csupa neked való finomság, de te csak sírsz. Sírsz a dühödben és a szégyenedben, hogy fogalmuk sincs arról, hogy ma már hajnalban annyit ettél, amennyit ők három nap alatt se, sírsz, mert haragszol rájuk, hogy tudják, hogy szenvedsz a sok édességtől, mégis ilyen mennyiségben hozzák. Sírsz, hogy nem értenek, hogy nem tudják, hogy azért sütötted tegnap azt a tortát, mert egyszerűen nem volt más választásod, vagy megsütöd, vagy holnap sütöd meg, vagy ha nem sütöd meg, addig szenvedsz a vágytól míg végül megsütöd. Mint valami csapám nehezednek rád az édességvágyaid, a legnagyobb boldogságod, ami egyben évek óta a legtöbb szenvedést adja.
Sírsz és senki nem érti mi van. A családod mérges, hogy tönkre akarod tenni ezt a gyönyörű hosszúhétvégét, amikor naphosszat csak jóízűen zabálnátok. Mérgesek rád, mert nem értik, hogy nálad nem létezik a jóízű zabálás, csak a kínkeserves bűntudatteli mértéktelen tömés. Kérdően néznek rád, próbálod elmondani, hogy már 3-kor arra ébredtél, hogy a fagyi jár a fejedben és nem tudtál vissszaaludni, próbálod elpanaszolni , hogy ennyi kísértéssel a spejzban és a hűtőben minden itthon töltött perced szenvedés. Próbálod elmondani, de nem értik meg. Felmész a szobádba, ők elfelejtik, te nem térsz vissza erre, ők nem térnek vissza erre.

Sírok, mert elszúrtam ezt a napot. Mert a szüleim estéjét elrontottam a hisztériámmal. Tele vagyok félelemmel, talán soha nem leszek képes visszafogyni, már örökre gyűlölni fogom a testem, örökre egy puhány pondró maradok. Félek, mert nem akarom, hogy ne tudjuk felnevelni ezt a kis ebet, félek, hogy tőle is félni fogok, mint az előzőtől. 10 évvel ezelőtt hajszálokon múlt az életem, lerövidült a lábam és jelentős húsmennyiség eltűnt belőle - kiette egy kutya. Újra tanultam járni, majd újra tanultam kilépni az utcára. Ma felvettem egy miniruhát egy telitalpúval, tetszettem magamnak, csak a hegek ne éktelenkednének a lábam négy pontján. A következő pillanatban már taszított a látványom, a combjaim narancsbőrös platántörzsekké változtak. Felmentem hozzá, és amikor az ölében ültem, elájultam. A nyakába estem és boldogan tájékoztattam : azt hiszem én most elájulok - és közben elsötétült a világ és zuhantam, elvesztettem a testem. Pár pillanat alatt magamhoz tértem, ő semmit nem fogott fel, őt ezek a dolgok nem érdeklik. Ő nem etet, nem itat, nem babusgat, nem kérdez. Ő nem az enyém, csak én az övé. Neki akarok szép lenni, és miatta zabálom szét magam.

Holnaptól újra fehérjeporozom, mert mellette jobban visszafogom a szénhidrátot. 2 hét van hátra a májusból, én pedig egy éve csak hízom, szünet nélkül. 2 hét alatt korrigálni cuki ötlet, erre én is kiváncsi leszek és talponcsókolom magam, ha sikerül.

 Lefogyok. Bocsánat a mai sajtos zsömle maraton miatt, elnézést a rengeteg mézért és a dióért, és ne haragudjatok, hogy sütöttem egy tepsi  répás süteményt.

400

Kövér puhány pondrónak éreztem ma magam randi alatt. Felemelő volt.

2 alma, 1 répa, 1 doboz túró (max 400). Pedig edzés után már semmi szénhidrát nem kéne, de egyszerűen függök az édes íztől. Tegnap késő éjjelig olvasgattam a Dukán-diétáról szóló bölcsességeket és ma reggel nagy lelkesen 0,2%-os túróval indítottam a szokásos kávé+répa+alma helyett, de délutánra eltűnt a kraft, idáig bírtam, kész, nekem kell a gyümölcs és a zöldség, imádom őket, azok közé tartozom, akik ujjongva eszik a vízben párolt spárgát tonhallal, de tudjátok mit, hála az égnek hogy nem a "zöldséget csak évente egyszer és akkor is olajban kirántva"- típusnak születtem.

Ennék győri zabfalatokat, a bugyborékos milkacsokit, szamos trüffel tortát, auchan kalácsot Anyu lekvárjával és rengeteg fagyit. Mindegyikből egy-egy kilóval. De nem teszem, mert puhány pondró vagyok, és amíg le nem adok 6-7 kilót, addig non-stop öngyűlölet a programom, amit már kissé unok, szóval

mi lenne, ha
4 után nem ennék;
tartanám a napi 500-at;
zöldség, gyümölcs, light túró, csibemell, tonhal, fehérjepor (ami után nincs papika!);
edzés edzés edzés;
NO sajtok, NO péksütemények NO gabona NO dió NO mazsola NO cukor;
ki kéne tartanom a tesós napig, és megkorázni az egészet, hogy aznap sem lépném túl az 500-st;
és utána folytatni 42-ig,

Gyűlölöm a testem. Soha ne lássátok.

Nem kell elhinni, de így lesz

Elmondom Nektek, és akármi jön holnap, vagy holnapután, vagy azután, ez a dolog akkor is így lesz és kész, ha újra kikerülnék a biztonságzónámból, akkor is, ha nyomasztanak a félelmeim, akkor is, ha valamiért nem tudnék eljárni újra edzeni, akkor pláne, tehát mindentől függetlenül, érhet bármilyen élmény, vagy keserűség, de a Drága Olvasóközönségem a tanúm rá, hogy ünnepélyesen lettettem az esküt: a következő 15 napban 500-kcalos limitre fogok törekedni, zéró cukurral és zéró péksüteménnyel, és ha neadji.ten úri.ten, akkor pedig a 699-nál úgy megállok, mint Musztafa a kerti lépcső előtt, amin még nem tud felmászni az aprócska lábikóival.

A jutalmam pedig mi más, mint sütizés a tesómmal a 16. napon a kedvenc cukrászdánkban - évek óta nyár elején elmegyünk kettesben valami finomságot enni, elbúcsúzni nyár előtt, hiszen annak a nagy részét évek óta egymástól távol töltjük.

2013.05.12. - ez a dátum jól a fejembe fog vésődni. Az utolsó bingém dátuma. Minden fejben dől el és én ezt eldöntettem. Soha többet nem fog senki zabálni látni, de még ennél is fontosabb, hogy soha többet nem büntetem magam hízással.

Musztafáné

Bambulok magam elő az Életunalom c. szemináriumon és egyszercsak jön Aputól egy sms, hogy mostantól Musztafa lány. Kislány.
Az örömhírtől elkezdtem fuldokolni a nevetésben, a tanárom persze azt hitte őt nevetem ki, pedig én meg akartam volna ölelni és közben ordítani, hogy "Kislány!". Hugicám lett,  még sose volt Hugicám, pedig mindig vágytam lány kutyusra, de a szüleim az ivartalanítás maceráját kikerülve mindig fiú kutyát hoztak. Jókedvemben majdnem eltüntettem egy glükózszirupos szárított datolya koszorút, de két szemnél mégis megálltam egy kisebb előadással, hogy miért kell vennünk ilyen szemetet, ettem már fáról datolyát, még csak nem is hasonlít ennek az ízére. Hú, ha megint visszamehetnék oda, ahol a fáról a fejemre potyog a sok napérlelt óriásszemű és mézbelsejű datolya...Nem baj, idén nyáron se megyek rossz helyre, már meg is vettem a füzetkémet az útra, amibe egyelőre csak az addig leadott kilóimat és bevitt kajamennyiségemet könyvelem (évek óta nem tudok megszabadulni attól a kényszertől, hogy minden nap feljegyezzem, hogy hány kcalt ettem, mennyit szeretnék a következő napokban, és milyen szabályok szerint egyek, illetve ezekből az adott nap mely szabályokat rúgtam fel), na meg már elkezdtem benne a "Mit vigyek?"- listát is írni, ami tényleg nagy tervezést igényel, mert ahogy korábban írtam, nem akarok poggyászdíjra költeni és megtoldani a költségeimet plusz tizenezerrel pár fölösleges ruha miatt, amiket aztán úgyse veszek fel, ezért úgy döntöttem, hogy az ingyenes kategóriába tartozó "kis méretű kézipoggyászt" választom (ami a repülőtársaság szerint maximum egy 25x30x45 köbcenti térfogatú táska lehet).

Elég jó a kedvem, már csak tudomást kéne vennem arról is, hogy a nyakamon vizsgaidőszak egy államvizsgával, szóval nem lehet csak kutyulni, ezért most megyek is edzeni.

Megérkezett

Rájöttem, hogy nem azért kell nekem a pszichológus, mert veszélyeztetem a testi, vagy éppen a lelki épségemet a zabáimal. Nem, ez már elmúlt, már nem hashajtózom, nem kompenzálok egy koplalósabb nappal, csak közönyösen konstatálom a hízást. Nem sírok, nem nyafogok, kicsit megdorgálom magam egy ejnye-bejnyével, és már bontom is ki a következő zacsi sósmogyorót.
A pszichológus sokkal inkább azért kell, mert megőrülök ettől a zarnoki szeretettől és törődéstől, amiben élek. A családom beleőrült egymásba, a féltésbe, az unalomba, a kötődésbe. Nincs más, csak mi vagyunk. Megérkezett Musztafa, a mi kis Musztafánk, a világ legédesebb kiskutyusa, és naphosszat csak azt hallgatom, hogy nem fogja túl élni az első heteket, nem eszik eleget, túl apróka, visszafejlett lesz az anyatej hiánytól, ráfizettünk, ráfázunk, ráfáztunk.
Egy idegtépő és őrült családban fog felnőni ez a kiskutya. Nagyon fogják szeretni és félteni, orrba-szájba etetni, de gyanakvás és félelem fogja körülvenni mindig. A családomnak a félelem már-már a levegőt jelenti, nélküle nem tud létezni. Drága pszichomanusom csak úgy fogalmazott, hogy mi egy "majrés banda" vagyunk, és nem csodálja, hogy így elhomályosodott az önképem egy ennyire labilis környezetben.

Musztafa, remélem azért csípni fogod nálunk a dörgést, kicsit őrjítő, de lehet itt jókat szórakozni. Ó ahogy fekszel a hasamon, és együtt lélegzünk, arra gondolok mennyire szégyellem előtted, hogy míg te a két kezemben elférsz, én ijesztően nagynak tűnhetek a kis bébikék szemedben.

Más. Május végéig nincs több gabona, zsír, cukor és olajos magok. Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy marad a fehérje, a zöldség és gyümmögő. Én hiszek magamban, miért akarnék ennél is több kiló lenni. Nemdebár?!

Back on track

Ma reggel vettem egy repülőjegyet egy távoli helyre, ahol még sosem voltam, aminek a nyelvét nem ismerem, ahol minden illatos és gyönyörű, ahol az emberek mosolyognak és a tenger türkizkék. Poggyászra már nincs pénzem, ezért  csak egy kisebb kézitáskába pakolhatok, de annál izgalmasabb.

Boldog vagyok és duzzadok az erőtől, pedig három nappal ezelőtt még összedőlt a világ - valaki picit megtaposott, akitől simogatásra vágytam. Fulladoztam a kétségbeesésben, a nagy nehezen lekoplalt hájacskámat visszazabáltam, sőt, tovább dagasztottam, és megállás nélkül féltem: féltem, hogy elmegy felettem az idő, és én még mindig csak zabálok és kapaszkodom valakibe, féltem, hogy leélem a fiatalságom olyan szépségek nélkül, amikkel szemben egy kiálló csípőcsont, vagy egy lapos has enyhén szólva labdába nem rúg. Rengeteg szépet és örömet szeretnék adni magamnak, a leéhezett kilókon és a csokizabáláson kívül.

Beadtam a szakdolgozatomat, jelentkeztem egy új suliba, ahol szeptembertől egészen mást fogok tanulni, mint eddig. Két és fél hónap múlva a világ egyik legszebb helyén lógatom a lábamat a tengerbe.
Nem félek többet, mostantól a boldogságot keresem, nem pedig a vigasztaló falatokat, mint eddig.

Idén nyáron jól fog állni a bikini, nem szégyellem többé a testem. Még van egy kis munka addig, de nem adom fel egy pillanatra sem.