Tegnap vizsgáztam egy tíz napos programra - egyedül nekem sikerült a hatfős csapatból. Picit megerősödtem abban, hogy jó, ha azt tanulom tovább, amit tanulok, mert az életben többször hasznára leltem annak a tudásnak és tapasztalatnak, amit eddig szereztem vele.
Tíz nap Csodaországban - bejutottam, nem kell félnem már, hogy mégse sikerül.  Tegnap óta úgy érzem magam, mint egy kismajom, aki minden pillanatban örül a farkának. Nem szorongtam, nem néztem le magam és az életem, nem éreztem magam annyira céltalannak és hasztalannak. És főleg kudarcosnak. Meglett a nyelvvizsgám, amiről sose gondoltam volna, hogy nekem, a világ legrosszabb nyelvérzékű leányának elsőre meglehet, folytatom az egyetemet, dolgozgatok, sportolok és a fridzsider tele sok egészséges finomsággal.
Olyan mintha minden klappolna - amíg nem nézek bele a tükörbe, és nem látom meg az órmótlan csípőmet. Amíg nem próbálok felvenni egy farmert, ami csak a térdemig jön fel. Amíg nem fog el a kétségbeesett vágy, hogy megegyek egy, inkább két tábla milkát. Amíg nem gondolok arra, hogy életem legszebb éveit elszúrom avval, hogy gyűlölt testben élek (nem, nem utáltam ennyire a külsőmet 42 kilósan). Amíg nem ül le mellém a villamoson egy lány, akinek minden porcikája harmadakkora, mint az enyém. Amíg nem gondolok arra, hogy nem elég, hogy magamat utálom, de ezt a testet és a bennelevő lelket sem szereti igazán, (tudjátok, olyan teljes szívből senki).

Ma nagyon meg szerettem volna ajándékozni magam egy új edzőcipővel, de semelyik méret nem stimmelt a lábamra. Mi volt az első gondolatom, amikor csalódottan kijöttem a boltból? Na mi? Az, hogy akkor zabálni kéne inkább.

Azért végülis: minden jó.