Elvesztem

Minden borzalmasan törékeny lett. Nem érdekel az evés, dehát az evés érdekel mindennél a legjobban.
Szeretném, ha a kapaszkodóm lenne, amolyan egy biztos pont. De hol érdekeljen engem az evés, ha az egyik szülőm Arc Heinriktől szenved? Akarom mondani én szenvedek az ő archeinrikètôl. Nem tudhatom ő mennyire szenved, csak a saját szenvedésemet ismerem, az pedig épp annyira erős, hogy már el is vesztem. Elvesztem a bizonytalanságban. A “mi lesz később” gondololatokban.
Elvesztem azokat az embereket, akiket a legjobban szeretek. Elvesztem saját magamat az önsajnálattól és a fásultságtól. Az öngyűlölettől.
Szeretnék másvalaki lenni, más értékrenddel, más testtel, más vágyakkal. Ellep az érzés újra és újra, hogy lecsúsztam mindenről.

Boldognak magam sosem éreztem ennyire régen.

Fekszem az ágyban és azon gondolkodom, hogy alig 4 hét múlva lefotóznak. Már órák óta diétákról olvasok (“Mennyit lehet fogyni egy hónap alatt?”), eltökélt vagyok és már az elhatározottságròl könnyebbnek érzem a hasam. Egyszercsak felkapcsolom a villanyt és mint egy robot, mezítláb nekiindulok a konyhába. Kinyitom a fridzsidert és kezdôdik.

Megint az ágyban fekszem, szuszogok.

Kezdjük az egészet elôlrôl. Türelmes hetet kívànok mindenkinek, de fôleg magamnak.

Nem sok minden változott az utolsó bejegyzésem óta. Továbbra is töretlenül vágyakozom egy légiesebb test után hol kisebb, hol pedig nagyobb eszegetések közepette. Nincs halálra zabálás, de egy nehezebb éjszakai műszak után hajnalban hazaérve hajlamos vagyok csokipartit tartani, zacskós levessel lehörpintve. Hatalmas megfelelési kényszer vált rajtam úrrá, a bizonyítási vágyam sorra kudarcba torkollik, mindenem a munkám és képtelen vagyok belőle a legtöbbet kihozni. Nem azért, mert maximalista vagyok, hanem mert éppenhogy nem: tanulás helyett sokszor inkább csak aludni van erőm, és amikor ügyesnek kell lennem, olyankor inkább lányos zavar tölt el az árgus figyelő szemektől megijedve.
Minden porcikámban le szeretnél fogyni, és minden érzékszervem kívánja az ételt. Mégis, amolyan nyugalom van, megszoktam, ami van. Igyekszem a hűtőbe kevesebb szemetet pakolni, helyette inkább több gyümölcsöt, zöldséget, joghurtot, könnyű sajtokat és csirkemellsonkát. Az édességnek nem tudok ellenállni, de igyekszem kompenzálni, más téren visszafogottabb lenni. Talán az egyik legnagyobb változás, amit hosszú évek óta nem tapasztaltam, hogy képes vagyok édességgel "együtt aludni", tehát kibírni, hogy valamit ne aznap faljak fel, képes vagyok a dolgok egy részét, néha egészét félretenni. Nehéz és sok energiát igénylő hetem volt, reggelente úgy döntöttem, fánkkal kezdek. Esténként előtte edzettem, és edzés után beugrottam egy fánkért, elcsomagoltam és másnap a munkahelyemen míg mások elővették a kis müzlijüket, teljes kiörlésű kétszersültjüket, addig én kitettem magamelé a sütibaba ízű rózsaszí cukormáztól csillogó fánkomat. Arra gondoltam, milyen jó lenne szépen fogyni, és értetlenkedő megjegyzéseket kapni, hogy hogy csinálod ennyi fánk mellett?

53,9 voltam ma reggel, vágyam, hogy ismét 50 alá kerüljek, Karácsonyra pedig, hogy 45 kiló legyek, mint a régi szép időkben. Voltam nemrégiben 56 felett is reggel, szóval mondanám, haladok, csak nehogy elkiabáljam.
 

Eltelt egy hét, és én egy kilóval kevesebb lettem, viszont millió szorongással gazdagabb, pedig nem álltam belőle rosszul egy héttel ezelőtt sem.
Hazajöttem, Anyukám már tegnap kérdezte, mivel várjon, mit szeretnék ebédre. És én azt feleltem, amivel szeretne, én mindent szívesen megeszek.
Hét napból hat napom van azt és annyit enni, amit és amennyit akarok. Senki nem lát, senki nem felügyel, önként választom a hamburgert, a sültkrumplit, a saját kis magányomban tüntetem el a táblás milkákat. Pont ezen az egy napon, amit a családommal tölthetek a héten, pont ezen az egy szem délutánon mondjam azt, hogy Anyu, ne csinálj családi ebédet, nem eszem veletek, diétázom?!
Hát nem, ennek már vége. Ennek már egy ideje vége. Szégyellem magam, amiért Anyu ma félve kérdezi meg, hogy csinálhat-e zabpelyhes réptatortát.
Már más ember lettem, vége annak, hogy mást okolok a súlyom miatt. Én ettem magamra a hájat, én fogom leolvasztani, és egy hétvégi családi ebéd csak a lelkem épségét segíti, hogy normális ember legyek, és normálisan egyek. És ami mégfontosabb, hogy közelebb kerüljek a családomhoz, amitől néha oly messze érzem magam, miközben a világmindenségem.
Na de térjünk vissza az eltüntetett egy kilós liszteszsákomhoz. Nem ettem sokat esténként, nem ettem semmilyen tésztát, vagy péksüteményt. Délelőttönként dolgoztam, ha reggeliztem, egészségeset (chia mag, túró, alma), ebédre volt hogy rendeltem a lazacburgert, de nem fajult el bingébe, és visszafogtam a vacsorát. Volt hogy rizst és tonhalat ebédeltem, és moziban popcornt és csokit vacsoráztam, de aznap például nem reggeliztem.  Tehát nem falatozgattam egész nap, átlag napi 3-4-szer ettem, és kicsit kompenzáltam. Edzés szempontjából gyatra hét volt, szinte semmit nem mozogtam, kivéve a munkám, ami szerencsére nem ülőmunka, inkább fizikai, de persze nem hasonlítható a crossfithez. Az elmúlt hetekhez képest több zöldséget ettem és több könnyű sajtot is. Ezek apró lépések, de láthatom, hogy ez is megfizetődik, szóval remélem nem vesztek a kitartásomból, sőt, megpróbálok ennél kicsit szigorúbb lenni magamhoz.
Összefutottam egy régi ismerősömmel, aki 12 éve anorexiás. Elmesélte, hogy nemrég jött ki újra a kórházból (már nem is tudom, hanyadszorra járt bent), 28 kilóról felhizlalták 42-re és kiengedték. Alkoholista, láncdohányos, anorexiás, bulimiás, depressziós. Miközben vele beszéltem, és a saját példámmal biztattam, hogy sose adja fel, van kiút, belül szégyelltem magam, hogy én már ilyen gyenge ember lettem, aki képtelen az éhezésre, képtelen lemondani a finom falatokról. Akik kijöttek az anorexiából erős embernek vannak elkönyvelve, én úgy élem meg, hogy győzött az étel szeretete. Nem kellett ehhez erő, csak gyengeség - ismétlem, ez az, ahogy én megélem, és nem az, amilyen felfogást helyesnek ítélek meg -, nem kellett más, csak engedni a hívogató péksüteményeknek, sütiknek, csokiknak, gyorséttermeknek.

Anyukám arról beszélt, hogy ma éjszaka egy hajszálon múlt, hogy nem kelt fel enni, annyira éhes volt.
- Ismered ezt az érzést? Veled már volt ilyen?
- Persze, Anyu. Nagyon jól ismerem.

Anyu fogyózik, vagyis koplal: egész nap dolgozik, reggelire egy kistányér üres zabkása, ebédre valami könnyű és vacsorára saláta, vagy forró paradicsomlé - mondanom se kell, önmagában. Nagyon sokat beszél az ételekről, nagyon sokat éhes.

Amikor Málnához jártam, elég hamar kiszúrta, hogy Anyukám és az általa mutatott "minta" nagyban hozzájárult az evészavarom kialakulásához. Anyukám testkép- és evészavaros és ezt Málnáig nem vettem észre. Ha járnék továbbra is Málnához, elmondanám neki, hogy rájöttem evvel kapcsolatban új összefüggésekre is. Nevezetesen arra, hogy Anyukám sokáig velem is elhitette, hogy ő nagydarab. Az osztálytársaim, barátaim, ismerőseim Anyut mindig soványnak és törékenynek tartották, én pedig -és ezt most picit szégyellem-, bár örültem, hogy így gondolják, de belül sosem értettem velük igazán ebben egyet. Folyton azt hallottam Anyukámtól, hogy mennyire szeretne kisebb lenni, hogy vastag a csontja, nagy a lába, óriásiak a térdkalácsai, na meg a gyomra, és hogy mennyire irigyli a kis apró lányokat, kiskorától kezdve olyan akart lenni, stb stb. Ellenben a valóság az, hogy az Anyukám apró. És képes volt olyan erősen azt sugározni magából, hogy nem az, hogy nagyon sokáig én is elhittem.

De ez a történet nincs teljesen megfejtve, Anyukám testkép- és evészavarát nem teljesen látom át. És nem tudhatom azt se, hogy vajon ő tud-e róla, bár amióta az én zavarom normalizálódott (=felszedtem 12 kilót), azóta néha beszélgetünk az ő furcsaságairól.
Gyorsan megjegyzem, hogy van egy dolog, amiben erősen különbözik az testképzavarom Anyukáméval: míg ő világ életében a sulykolta a körülötte-levők tudatába, hogy ő nagy darab, én a saját magam "kövérségéről" nem akartam senkit meggyőzni. 41 kilósan is nagynak láttam magam, de eszemben sem volt erről senkinek se panaszkodni, nehogy gyanússá váljak. Nehogy gyanússá váljak.. Anyu nem akar senkit becsapni. Mennyivel jobb nálam, ebben is.
Anyukám, ha visszatekint a fiatalkori külsejére, az akkori önmagát nagyon törékenynek és soványnak látja, ahogyan az is volt. Kamaszként és huszonévesként - azt mesélte- folyton hízni akart, de sosem ment neki, állandóan szúrta a csontja és még olyat is mondott, hogy szégyellte a soványságát. Ugyanakkor azt is állítja, hogy gyerekkorában borzalmasan irigyelte a nála kisebb osztálytársait, saját magát nagynak és magasnak tartotta
hozzájuk képest (én tényleg alacsony vagyok, Anyukám nálam alig magasabb).
A valóság az, hogy Anyukám vékony. És fiatalabb korában egészen törékeny ropi volt.
Emlékszem, pár éve kiraktam egy 27 évvel ezelőtti képet facebookra a gyönyörű fiatal Anyukámról. Sorra érkeztek a kommentek, hogy "már értem, kitől örökölted az alkatodat" (akkoriban 42 kiló lehettem), és "hú de vékony", "kecses", stb stb. Ekkor döbbentem rá először, hogy Anyukám az akarata ellenére becsapott engem, manipulált: elhitette velem, hogy ő kövér.

Senki ne értsen félre: nem hibáztatom őt. Inkább nagyon szeretnék neki segíteni abban, hogy ne lássa magát se most, sem pedig visszatekintve a múltba vaskosnak. Anyukám borzalmasan jól néz ki, a vele egykorú nők bármelyik villamoson, vagy buszon 100%-ban nagyobbak nála.

Emlékszem, amikor nagyon vékony voltam, időnként Anyu nem a szokásos aggodalmait fejezte ki, amikor rámnézett, hanem ezt mondta: "Olyan jó neked, hogy ilyen pici vagy, én is mindig ilyen picike akartam lenni."

Amikor világossá vált számomra, hogy Anyukámnak éppoly küzdelem időnként a saját bőrében lenni, mint nekem, eleinte haraggal töltött el. Haragudtam rá, hogy kiabált velem, hogy szekált az aggodalmaival, folyton veszekedett velem, hogy mit eszem, mit nem eszem, miközben neki ismernie kell, hogy milyen küzdelmet élek át az étellel.

Aztán rájöttem, hogy Anyu nagyon erős és sosem lesz hajlandó magát betegként kezelni, csak mert küzd a testével. Annyira nem, hogy nem is tudhatja, hogy amiket gondol magával kapcsolatban, azok mind-mind tünetei egy olyan problémának, amibe van, aki belehal, van aki meggyógyul belőle, és van, aki örökké falásrohamokkal fog küzdeni, vagy olyan is, akinek ez a mizéria örökké tartó boldogtalanságot hoz.
Anyukám jól néz ki, erős, képes fogyózni úgy, hogy nem fordul át falásrohamokba és nagyon boldog ember.
Így is együtt lehet élni a kajamizériánkkal.

Hihetetlenül gyorsan elrepül 670 kalória, amiből a képen látható ebédem "csak" 580-at nyomott, serpenyős csirkemell kápiapaprikával, lilahagymával és cukkinivel, mellé fetadarabkás spenót. Edzeni is voltam, borzalmasan mérges vagyok magamra, mert nem adom ki magamból azt, amire képes lennék, jóval kevesebbel beérem. Messze nem fárasztom ki magam úgy, ahogy kifáradhatnék - borsószemkisasszony a tornaórán: nem koncentrálok, idő-előtt leállok, beérem kevesebb ismétlésszámmal is. De utána spinningen legalább rendesen kihajtottam magam. Nem tudom miért csinálom, miért nem akarom jobban.