Nem sok minden változott az utolsó bejegyzésem óta. Továbbra is töretlenül vágyakozom egy légiesebb test után hol kisebb, hol pedig nagyobb eszegetések közepette. Nincs halálra zabálás, de egy nehezebb éjszakai műszak után hajnalban hazaérve hajlamos vagyok csokipartit tartani, zacskós levessel lehörpintve. Hatalmas megfelelési kényszer vált rajtam úrrá, a bizonyítási vágyam sorra kudarcba torkollik, mindenem a munkám és képtelen vagyok belőle a legtöbbet kihozni. Nem azért, mert maximalista vagyok, hanem mert éppenhogy nem: tanulás helyett sokszor inkább csak aludni van erőm, és amikor ügyesnek kell lennem, olyankor inkább lányos zavar tölt el az árgus figyelő szemektől megijedve.
Minden porcikámban le szeretnél fogyni, és minden érzékszervem kívánja az ételt. Mégis, amolyan nyugalom van, megszoktam, ami van. Igyekszem a hűtőbe kevesebb szemetet pakolni, helyette inkább több gyümölcsöt, zöldséget, joghurtot, könnyű sajtokat és csirkemellsonkát. Az édességnek nem tudok ellenállni, de igyekszem kompenzálni, más téren visszafogottabb lenni. Talán az egyik legnagyobb változás, amit hosszú évek óta nem tapasztaltam, hogy képes vagyok édességgel "együtt aludni", tehát kibírni, hogy valamit ne aznap faljak fel, képes vagyok a dolgok egy részét, néha egészét félretenni. Nehéz és sok energiát igénylő hetem volt, reggelente úgy döntöttem, fánkkal kezdek. Esténként előtte edzettem, és edzés után beugrottam egy fánkért, elcsomagoltam és másnap a munkahelyemen míg mások elővették a kis müzlijüket, teljes kiörlésű kétszersültjüket, addig én kitettem magamelé a sütibaba ízű rózsaszí cukormáztól csillogó fánkomat. Arra gondoltam, milyen jó lenne szépen fogyni, és értetlenkedő megjegyzéseket kapni, hogy hogy csinálod ennyi fánk mellett?

53,9 voltam ma reggel, vágyam, hogy ismét 50 alá kerüljek, Karácsonyra pedig, hogy 45 kiló legyek, mint a régi szép időkben. Voltam nemrégiben 56 felett is reggel, szóval mondanám, haladok, csak nehogy elkiabáljam.
 

Anyukám arról beszélt, hogy ma éjszaka egy hajszálon múlt, hogy nem kelt fel enni, annyira éhes volt.
- Ismered ezt az érzést? Veled már volt ilyen?
- Persze, Anyu. Nagyon jól ismerem.

Anyu fogyózik, vagyis koplal: egész nap dolgozik, reggelire egy kistányér üres zabkása, ebédre valami könnyű és vacsorára saláta, vagy forró paradicsomlé - mondanom se kell, önmagában. Nagyon sokat beszél az ételekről, nagyon sokat éhes.

Amikor Málnához jártam, elég hamar kiszúrta, hogy Anyukám és az általa mutatott "minta" nagyban hozzájárult az evészavarom kialakulásához. Anyukám testkép- és evészavaros és ezt Málnáig nem vettem észre. Ha járnék továbbra is Málnához, elmondanám neki, hogy rájöttem evvel kapcsolatban új összefüggésekre is. Nevezetesen arra, hogy Anyukám sokáig velem is elhitette, hogy ő nagydarab. Az osztálytársaim, barátaim, ismerőseim Anyut mindig soványnak és törékenynek tartották, én pedig -és ezt most picit szégyellem-, bár örültem, hogy így gondolják, de belül sosem értettem velük igazán ebben egyet. Folyton azt hallottam Anyukámtól, hogy mennyire szeretne kisebb lenni, hogy vastag a csontja, nagy a lába, óriásiak a térdkalácsai, na meg a gyomra, és hogy mennyire irigyli a kis apró lányokat, kiskorától kezdve olyan akart lenni, stb stb. Ellenben a valóság az, hogy az Anyukám apró. És képes volt olyan erősen azt sugározni magából, hogy nem az, hogy nagyon sokáig én is elhittem.

De ez a történet nincs teljesen megfejtve, Anyukám testkép- és evészavarát nem teljesen látom át. És nem tudhatom azt se, hogy vajon ő tud-e róla, bár amióta az én zavarom normalizálódott (=felszedtem 12 kilót), azóta néha beszélgetünk az ő furcsaságairól.
Gyorsan megjegyzem, hogy van egy dolog, amiben erősen különbözik az testképzavarom Anyukáméval: míg ő világ életében a sulykolta a körülötte-levők tudatába, hogy ő nagy darab, én a saját magam "kövérségéről" nem akartam senkit meggyőzni. 41 kilósan is nagynak láttam magam, de eszemben sem volt erről senkinek se panaszkodni, nehogy gyanússá váljak. Nehogy gyanússá váljak.. Anyu nem akar senkit becsapni. Mennyivel jobb nálam, ebben is.
Anyukám, ha visszatekint a fiatalkori külsejére, az akkori önmagát nagyon törékenynek és soványnak látja, ahogyan az is volt. Kamaszként és huszonévesként - azt mesélte- folyton hízni akart, de sosem ment neki, állandóan szúrta a csontja és még olyat is mondott, hogy szégyellte a soványságát. Ugyanakkor azt is állítja, hogy gyerekkorában borzalmasan irigyelte a nála kisebb osztálytársait, saját magát nagynak és magasnak tartotta
hozzájuk képest (én tényleg alacsony vagyok, Anyukám nálam alig magasabb).
A valóság az, hogy Anyukám vékony. És fiatalabb korában egészen törékeny ropi volt.
Emlékszem, pár éve kiraktam egy 27 évvel ezelőtti képet facebookra a gyönyörű fiatal Anyukámról. Sorra érkeztek a kommentek, hogy "már értem, kitől örökölted az alkatodat" (akkoriban 42 kiló lehettem), és "hú de vékony", "kecses", stb stb. Ekkor döbbentem rá először, hogy Anyukám az akarata ellenére becsapott engem, manipulált: elhitette velem, hogy ő kövér.

Senki ne értsen félre: nem hibáztatom őt. Inkább nagyon szeretnék neki segíteni abban, hogy ne lássa magát se most, sem pedig visszatekintve a múltba vaskosnak. Anyukám borzalmasan jól néz ki, a vele egykorú nők bármelyik villamoson, vagy buszon 100%-ban nagyobbak nála.

Emlékszem, amikor nagyon vékony voltam, időnként Anyu nem a szokásos aggodalmait fejezte ki, amikor rámnézett, hanem ezt mondta: "Olyan jó neked, hogy ilyen pici vagy, én is mindig ilyen picike akartam lenni."

Amikor világossá vált számomra, hogy Anyukámnak éppoly küzdelem időnként a saját bőrében lenni, mint nekem, eleinte haraggal töltött el. Haragudtam rá, hogy kiabált velem, hogy szekált az aggodalmaival, folyton veszekedett velem, hogy mit eszem, mit nem eszem, miközben neki ismernie kell, hogy milyen küzdelmet élek át az étellel.

Aztán rájöttem, hogy Anyu nagyon erős és sosem lesz hajlandó magát betegként kezelni, csak mert küzd a testével. Annyira nem, hogy nem is tudhatja, hogy amiket gondol magával kapcsolatban, azok mind-mind tünetei egy olyan problémának, amibe van, aki belehal, van aki meggyógyul belőle, és van, aki örökké falásrohamokkal fog küzdeni, vagy olyan is, akinek ez a mizéria örökké tartó boldogtalanságot hoz.
Anyukám jól néz ki, erős, képes fogyózni úgy, hogy nem fordul át falásrohamokba és nagyon boldog ember.
Így is együtt lehet élni a kajamizériánkkal.

Talán amiatt bingéltem hat teljes napon keresztül, mert borzalmasan lassan gyógyulok. Hiába múlt el a láz, szarul vagyok. Utoljára Karácsony után hízlaltam magam fel ilyen dagira, de a pirosbetűs ünnepek kivételével akkoriban biztosan edzettem. Az edzőterem és a kemény edzés kezd már csak homályosan élni az emlékképeim közt, és azt hittem, ma képes leszek feleleveníteni őket. Elindultam, bár gyanús jel lehetett volna, hogy semennyire sem próbáltam utolérni a buszt, ami az orrom előtt ment el és amihez minimális energiabefektetés kellett volna, hogy elérjem. Igen, az jel lehetett volna, hogy alig állok a lábamon. Nem bírtam megálljt parancsolni magamnak, eltotyogtam a terembe, a hátizsákomban ott lapult egy nagy üveg csodavíz, mindent elterveztem, hazafele lenyakalom éhgyomorra, és mire hazaérek, talán már élvezhetem is a "jótékony" hatását..

Hú hallom a hangodon, hogy nem vagy rendben, megfáztál?
Igen köszönöm, semmi bajom, már jól vagyok, csak a hangom náthás. Elbújtam a terem legvégébe, hogy az edzőm minél kevésbé vegye észre, hogy amióta egy hete nem látott, felcsúszott rám 3 kiló. Akárhányszor belepillantottam a tükörbe, el akartam süllyedni szégyenemben, hogy így nézek ki. Nem túlzok, ha azt mondom, az öngyűlöletem olyan fokon volt, hogy bármikor leköphettem volna magam.
Csináltam a gyakorlatokat, de semmiféle örömöt nem adott. Minden szenvedés volt, minden feladatsornak csak a végét vártam. Tíz perc se telt el az órából, amikor észrevettem, hogy nem látok jól. Eleinte csak olyan érzés volt, mintha a napba néztem volna, kis foltok jelentek meg a látótérben. Leültem, de már egyre nagyobb területen foltokban (nem)láttam, szikrázott, káprázott, villogott a szemem. Pár perc múlva még rosszabb, rosszabb és rosszabb. Egy szőlőcukrot a számbanyomtam és telefonáltam sírva Apunak, hogy mentsen ki a vakságból, a vakító fények fogságából, jöjjön értem, menjünk el orvoshoz, de nem tudok elindulni se egyedül, mert nem látok jól. Közben leültem az öltözőben, de öltözni nem mertem, féltem, hogy összeesem közben. Ültem, összeroskadva, vártam, hogy jobban legyek.
20 perc múlva kitisztult a szemem, eltűntek a foltok, elmúlt a vibrálás és az ájulás érzés. Visszahívtam Aput, hogy jobban vagyok, nem kell értem jönnie, már semmi bajom végülis, szóval akár..
 eszedbe ne jusson folytatni az edzést, szó se lehet róla, haza kell jönnöd pihenni.
Végül a saját lábamon eljöttem, Apukám pedig beszélt egy orvos barátunkkal, aki elmondta, hogy ez tipikus vérnyomás probléma.

Hát jó.

Elindult az egyetem és egy ugyanolyan utálatos ősz, mint a többi: minden reggel úgy kelek fel, hogy a testemet egy zsíros és kipárnázott tömlöcnek élem meg.
Néha jobb, máskor rosszabb, de az evészavar örökké a részem marad. Négy éve úgy kelek fel, hogy minden gondolatom az első falat körül van. Négy teljes éve nem szabadulok a bingék soha véget nem érő rabságából. Négy éve nem én, hanem valaki más irányít, más motivál, más határozza meg a hangulatomat. Négy  éve nem ettem meg úgy egy joghurtot, hogy nem láttam volna magamelőtt a számot. Tudok számok nélkül enni, de olyankor zabálok. Olyankor nem felszabadult vagyok, hanem kényszeres. Ugyanolyan kényszeresen zabálok, mint amilyen kényszeresen időnként visszafogom a zabát. Minden ugyanarról szól: az evésről.

Elvesztettem önmagam. Másvalaki lettem az evészavar szolgálatában. Nem tudom szeretni magam, nem tudok elégedett lenni magammal. Evéssel büntetek, evéssel tompítok, evéssel oldok meg mindent, amiért néha koplalással és sporttal vezeklek. Szeretnék teljes életet élni, levágni magamról ezt a terhet, de nem megy, mert ragaszkodom az evéshez, ragaszkodom hozzá, hogy visszakapjam a habtestemet, ragaszkodom, hogy reggelente a kávét répával egyem, ragaszkodom a szokásaimhoz, ragaszkodom az ételhez. Az étel lett a mindenem az életben. Ha az sincs, akkor nem tudom mit kezdjek magammal. Ha nem tudom felírni a kis füzetembe, hogy mit és mennyit eszek, akkor többet unatkozom. Nem tudom és nem akarom elengedni, miközben örökre megszabadulnék tőle, az evéstől.

Vasárnap kezdődött, este már lázasan feküdtem az ágyban, az orrom bedugult, a torkom mart. Azóta gyakorlatilag nem keltem ki. Csak enni, de azt folyton. Ki a konyhába, be az ágyba, reggeltől estig. Vasárnap óta, tehát négy nap alatt több, mint három kilót híztam. Már jobban vagyok, de még ma is csak sorozatokkal és mézeskenyérrel ütöm el az időt a takaró alatt, holnap készülök talpraállni, kihúzni magam a kakiból, vagyis elmenni az edzőterembe. Lett volna időm tanulni, elkezdeni a félévi beadandókat megírni, de nem, én inkább ettem.
Nem indultam túl erősen neki ennek az ősznek, most ezaz influenza, előtte pedig egy másik betegeskedés. Keveset edzettem, keveset tanultam és a munkahelyem sem látták túl nagy hasznomat.

Borzalmasan utálom, amikor a testem szóbakerül. Valamelyik reggel Anyu megfogja a kezemet "hiszen neked még a kézfejed is izmos", mire mondom "jaj dehogy Anyu, nem hiszem hogy oda túl sokat izmosodnék", mire ő "de de, a nővérednek sokkal kis törékenyebb a keze", és ekkor Apu is becsatlakozik "igen neked sosem volt olyan a kezed".
Fogalmuk sincs, hogy mennyire megmaradtak a szavaik a fülemben, hiszen Anyukám tényleg izmosnak tartotta a kezem, és tényleg kedves akart lenni, nem bántó. Tudom, hogy már újra elkönyveltek a vaskos kismalac gyereküknek, tudom, hogy nagyon sokat kéne fogynom ahhoz, hogy másképp lássanak. Olyan erőtlennek érzem magam, akaratgyengének, folyton megbukik minden próbálkozásom, állandóan csak eszem, és nem várok el magamtól semmit.
Rengeteg olyan párbeszédet és megjegyzést tudnék idézni, amelyek arról szólnak, hogy milyen jó húsban vagyok. 

30 nap múlva indulok Csodaországba. Pár hete vettem egy farmert, amit azonnal besuvasztottam a szekrénybe, mondván, hogy 50 kiló felett fel se vehetem. Őrültségeket csinálok, és bár kívülről az látszik, hogy már nem foglalkozom avval, hogy mit és mennyit eszem, hogy már nincs testképzavarom, hiszen elfogadtam magam kövéren, azonban a belsőm őrülten küzd és szeretne megszabadulni a külsőmtől.

Ma avval játszottam, hogy a gmailon belenéztem a legrégebbről való leveleimbe. Rátaláltam egyre, a volt barátomtól, akivel gimis koromban jártam. Ő volt az első (és szerencsére eddig az utolsó) fiú az életemben, aki olyat mondott nekem, hogy nem ártana kicsit fogynom, formásodnom.
A levele pár évvel ezelőttről való, azutánról, hogy szakítottam vele és nekiindultam az első nagyobb fogyásomnak. Valamiért leültem vele egy kávéra, amikor az egyetem közelében véletlenül összefutottam vele. Utána írt egy levelet, hogy látja, hogy mindenhonnan leadtam a zsírpárnáimat (igen, konkrétan így fogalmaz, pedig a 160 centimmel 49 kg volt a legtobb, amit alatta elértem), de tudnom kell, hogy a mellem is jóval kisebb lett. .

A hányinger kerülget. 30 nap múlva nagyon messzire utazom. Mostantól visszaszámolok.

Az elmúlt egy hétben mindent megtettem azért, hogy az elmúlt hónapban leadott 2-
3 kilót duplán visszahízzam. Újra rengeteget mutat a mérleg, újra itt a depis hangulat és a motiválatlanság.
Fekszem az ágyban és a tennivalóimon gondolkodom. Szeptembertől akár elkezdődhetne egy nagyon sűrű és szeretnivaló új hónap, amikor alig leszek itthon és rengeteget rohangálok. Minden az én kezemben, csak rajtam múlik, hogy jól érzem-e magam a bőrömben, vagy inkább szenvedek. Hogy szorongok, vagy pedig minden napot igyekszem maximálisan széppé tenni.
A jobbra olvasható kis idézetre tegnap bukkantam instán, és megtetszett. Borzalmasan fontos a fokozatosság, és bár tudom, hogy sokan képesek egyik napról a másikra felhagyni bizonyos szokásokkal, nekem ez a gyors és végeleges váltás sosem ment. Már annyi szó esett az "ennek a napnak már mindegy, úgyis elb.sztam"-típusú felfogásról, amiben élen járok. A kulcs abban rejlik, hogy el kell engednem a "mindent, vagy semmit"-akarást, ha hetente fél kilót adok csak le, akkor hetente felet, de be kell érnem a kicsivel is, és nem visszautasítani csak azért, mert nekem a nagyobb változás kéne, akkor is, ha azt nem tudom megszerezni.
Apró változtatásokon keresztül fogok tudni eljutni a nagy változáshoz. Nagyon jó lenne, ha holnaptól Karácsonyig nem eszem csokit, de annak is tudnom kell örülni, ha megállok egy pálcikás fagyinál, és nem tüntetek el utána még egy tábla csokoládét is. Nem tudom ismeritek-e, de már hosszú hónapok óta rákattantam a Giant müzliszeletre, ami majdnem 10 deka, darabonként 450 kalória, kivéve ha csokis, mert akkor mégtöbb, és bár egészséges alapanyagokból készült és "csupán" nádcukorral édesítik, de így is óriási mennyiségű szénhidrát. Emlékszem, amikor 2011 őszén 53 kilósan komolyabban elhatároztam, hogy lefogyok, akkor eleinte a tartalmasabb édességeket leváltottam müzliszeletekre, 70-80 kcalos 20 grammos cerbonaszeletekre. Valahogy újra be kéne érnem a kevesebbel. Fokozatosan kevesebbet kell ennem ahhoz, hogy visszaférjek a nadrágjaimba. És akár hiszitek, akár nem, én nem csodákat szeretnék, csak leadni azt a feleslegtet, ami miatt olyan ruhákba sem férek bele, amelyek jóval az evészavarom előtt vígan feljöttek. Ha nem kéne nadrág helyett leggingsekbe gyömöszölnöm magam. Tudjátok mennyire vágyom erre?
Nem csak vágyni, tenni is kell.
És nem elég csak külségekkel foglalkozni. Változtatnom kell magamon, el kell engednem a keserűséget, a kicsinyes sérelmeimet és ha kell, magamat megerőszakolva, de javítanom kell a természetemen. Nem engedhetem, hogy azokon csattanjon az evés-küzdelmem okozta elkeseredettségem, akiket a legjobban szeretek. A szüleimmel sokkal megértőbbnek és odaadóbbnak kell lennem, sokkal több türelemmel kell lennem, és be kell látnom, hogy nincs okom őrizgetnem a sérelmeimet. Mindent nekik köszönhetek, mindent. El kell tudni engedni rengeteg félelmet és sérelmet, hogy a helyére sokkal szebb érzések kerüljenek.
De meg kell szabadulnom azoktól a dolgoktól, amik lehúznak. Oké, apróságnak tűnik, hogy leblokkolsz valakit facebookon, vagy, hogy kitörlöd a telefonszámát, de számomra nagyon felszabadító érzés volt, és visz előre abban, hogy újabb változásokat hozzak az életemben.

Az edzőmmel is fordulópontra jutott a kapcsolatom. Óráról órára megbánt valamivel, akár a teljesítményemmel, akár pedig a külsőmmel kapcsolatban. Vagy megpróbálom leszarni, vagy visszaszólni. Nem szeretném otthagyni az edzéseit, mert nélküle nem tudnék intenzíven izmosodni, de nem szabad, hogy érzékenyen érintsenek egy 50-hez közeledő, az egyedülléttől egyre inkább megkeseredett ember beszólásai.

A képeken a mai túrógombi-parti jeleneteit láthatjátok. Holnaptól szárnyalás.

http://instagram.com/vattacukka

Új élet, új blogdesign. Hazajöttem tíz nap olaszországi nyaralásból. Indulás előtt egy héttel derült ki, hogy sikerült a nyelvvizsgám, ami előfeltétele a szeptemberben kezdődő mester képzésemnek, szóval egészen vidáman és nyugodtan szálltam fel a repülőre: nem kell félnem, egy év kihagyás után újra egyetemre járhatok, lesz órarendem, tanulnivalóm, dolgom, nem kell magamat annyira hasztalannak éreznem (előző szeptemberben a bölcsész BA diplomám megszerzése után "valami másba kéne kezdeni"-alapon beiratkoztam egy fogtechnikus suliba, de hamar feladtam, semennyi örömömet nem leltem benne, sőt, kifejezetten utáltam. Viszont ráébresztett arra is, hogy mennyire nem tudok elképzelni más témát az életemnek, mint amit előtte tanultam, és amit most folytatni fogok. Ha eme blog tematikája szerint akarnám összefoglalni a nyaralásomat, azt mondanám : szuper volt, bő 2,5 kiló mínusz. De kicsit szégyellném, ha a kint töltött csodás napjaimat ennyiben mutatnám be, azonban ez mégiscsak egy evős-blog, és tudnom kell húzni egy határt, hogy mit adok ki itt magamból, és mit tartok meg a valós életem valós beszámolóinak. Ennek a blognak a viszonylag hosszabb életét annak köszönhettem, hogy nem estem abba a hibába, hogy mindenről be akarok számolni, igyekeztem szigorúan csak kaja-témánál maradni (kiskorom óta minden naplóírásom ott bukott el, hogy képtelen voltam kibírni, hogy ne számoljak be mindenről, azonban mindenről beszámolni nem lehet és ez a tény mindig elvette az írás-kedvemet). Mindenesetre a nyaralásom igazán értékes élményeiből maradjon itt elsősorban az új háttérképem, amit Campania tengerpartján készítettem, de megfogadtam, hogy semmilyen elvhez nem fogok itt ragaszkodni, az írás segítség az ilyen agyament embereknek, mint mi, és ha esetleg másról is írnék, mint a napi intake, akkor ezentúl megpróbálom nem visszafogni magam. Visszatérve a nyaralásra, egyedül mentem egy kisebb hátizsákkal, hostelekben aludtam, finomakat ettem, rengeteget sétáltam, túráztam és sokat lubickoltam. Leégtem, koplaltam, túlzabáltam, kompenzáltam, stb. Talán soha életemben nem volt olyan tíz nap, hogy ennyire sokat jártam volna, estére a lábaimat rendszerint alig éreztem, pedig nem edzettem keveset az utóbbi időben és hegy sem ér olyan ritkán, hiszen 1. azon lakom, és 2. naponta járok spinningre, amin ugyebár hegyeket imitálunk. Örültem, hogy nem a lustaságról szól a kintlétem, mert igaz, hogy sokat heverésztem a tengerparton, de avval, hogy másfél órás hegyi sétával lehetett csak a számomra legkedvesebb (és egyben legkihaltabb) partszakaszhoz eljutnom, evvel picit azért ledolgoztam a reggelire a hostelban kapott nutellával töltött croissant (vagy ahogy ők hívták: cornetto), aminek - a helyi szokások szerint - teljesen fánk-szerű zsíros, olajos tésztája volt - teljesen addict lettem tőle. Evvel megpróbáltam kihúzni 1-ig vagy legkésőbb 2-ig, amikor rendszerint ettem egy mortadellás, vagy mozzarellás szendvicset és vettem 1.5 euróért akkora adagot a világ legfinomabb pisztácia és mogyorófagyijából, mint nálunk hét gombóc a Szamosnál. Délután kekszet, vagy pufirizst rágcsáltam, vacsorára jobb esetben valami gyümölcs, vagy néha pizzaszelet, esetleg olyankor is fagyi. Tehát messze nem a koplalás olvasztott le rólam 2.5 kilót, hanem az, hogy itthon MÉG ENNÉL IS TÖBBET ESZEM.

Ha az anorexiámra nem nosztalgiával tekintenék, és nem hiányolnám a nap minden egyes percében a 42 kilós habtestemet, akkor azt mondanám, hogy engem a sport hozott ki ebből a szörnyű betegségből. Ez nagyon szépen hangzik, de ha őszintén fogalmaznék, akkor viszont ez az állítás így helyes: amióta az edzés az életem legfontosabb részévé vált, teljesen megfosztottam magamat attól, hogy valaha újra vékony legyek. Nem mintha 42 kilósan nem edzettem volna, de össze nem hasonlítható az az intenzitás a mostanival. Akkoriban is súlyzóztam - körülbelül 10-14 kilót voltam képes felemelni. Most kétszer ennyivel csinálok magas ismétlésszámokat, amihez az is kellett, hogy a testemre 13-14 kilónyi plusz felkerüljön. Természetesen nem azt akarom állítani, hogy a mozgás nem szálkásít, adott esetben nagyonis, de a fitness-őrültek, vagy nevezzük izom-mániásoknak, a body-buildereknek, azok soha nem soványak. Szálkásak lehetnek talán, de akiknek a súlyzó olyan kedves tárgy, mint éjjel a fejünknek a párna, azok nem is álmodnak thigh gapről. Természetesen nem akarom az edzéseimre kenni a túlsúlyomat, de jelentősen átalakult a testem tőle, a híresen ropi karom vaskosan masszív, izmos, a vállam olyan széles, mintha eveznék, a combomat nézve pedig el nem tudom képzelni, hogy valaha hogyan fért át az összezárt lábam között a szomszéd ritka nagyra nőtt bernáthegyije. Bizakodok. A testem átalakult, kiszélesedett, kikerekedett, keményebb és masszívabb lett. De vajon hogyan néznék ki ebben a bőrben 5-6-7-10 kilóval kevesebbel? Erről álmodozom.

Mi kell egy szörnyű naphoz? Az, hogy az edzőm minden gyakorlatnál beszóljon, hogy mennyire szarul csinálom. A minőségre kéne rámenned. Semmi nem volt jó, ahogy csináltam. Kedvem se volt hozzá. A másik két lány mindent jól csinált, magasabb ismétlésszámmal és mindketten vékonyabbak nálam sokkal. Nagyon kevésen múlott, hogy a nyújtás helyett nem rohantam haza, de ott volt a barátnőm, vagyis az a lány, akivel a legjobban vagyok edzésen, és nem akartam otthagyni. Fél fejjel magasabb nálam és csak két kilóval több, nincs semmi a narancsbőr a combján. Nem vagyok irigy rá, csak tisztelettel és szeretettel gondolok rá, de olyan tekintetben "irigylem", hogy tetszik az élete, szeretem, amikor elmeséli, mit csinált hétvégén, hol bulizott a barátjával, mert olyankor én is picit a bőrébe bújok. Látta rajtam, hogy szar kedvem van, és megfordult a fejemben, hogy hibát követek el, hogy kimutatom , mert lelombozott savanyú emberekkel ki szeret barátkozni. Már a városban vettem kaját, pedig csak edzeni mentem, és reggeliztem előtte. Már délelőtt se tanultam, pedig nagyon kellene. Éhséget éreztem folyton, pedig egy hete tart a zaba. Hazaértem és nekiláttam az evésnek. Az esti programomat lemondtam, egész nap csak a félelmeim jártak a fejemben. Mi van, ha nem sikerül, ha megbukom. Elkezdtem enni és addig ettem, amíg el nem nyomtam a fejemben MINDENT. Vidám lettem és nyugodt, lassú mozgású szuszogós. Nincs több félelem, nincs semmi. A nővérem volt csak itthon, hallhatta, hogy egész délután a konyhában vagyok. Estére viszont benépesedett a lakás. A lakókkal csoki is érkezett. Majd amikor elfogyott, ismét valami sóshoz akartam nyúlni, amikor: Egyél csak, de másnap ne rajtam vezesd le a depressziódat. Később, Anyunak: Ha rossz kedve van, megállás nélkül csak zabál. Vajon meddig tart az az érzés, hogy nem akarok soha, de soha többet a családom előtt enni? Vajon meddig leszek erős? Vajon meddig gondolom azt, hogy igenis be kell bizonyítanom, hogy képes vagyok az önmegtartóztatásra? Hogy képes vagyok nem zabálni megállás nélkül? Meg szeretném mutatni.