újabb fejezet egy ducilány naplójából

Lemondani a másnapi találkozót amiatt, mert binge volt, és minimum kell egy nap, hogy valahogy kinézzek. Lenyakalni hajnalban fél üveg hashajtóvizet, hogy az odébbtolt találkozómra tényleg meglegyen a lapos has. Eltölteni több mint két órát a wc-n és örömmel konstatálni, hogy üresebb lettem, majd - mintha az előbbi események után mi sem lenne természetesebb- lemenni a konyhába, és a már sokat emlegetett másnapi találkozómra ügyet se vetve megenni egy kiló kenyeret mézzel, lekvárral és mogyoróvajjal. Este elmenni szülőkkel programozgatni, beülni pizzázni és egy falat után eltolni a tányért. Éjjel alvás helyett órákig küzdeni a félelemmel, hogy elpusztítja-e a sok étel a testemet. Felébredni csurom vizesre izzadtan és elkezdeni készülődni a nagy találkozóra. Eltervezni, hogy ez a nap fast lesz. Tíz perc után módosítani 500 kalóriára. Ezt gyorsan hamarjában el is fogyasztani, hogy mindenképpen terhes hassal induljak el otthonról.

Ez ismétlődik újra és újra. Két-három visszafogott nap, majd egy-két nap zaba. Egyelőre az előbbi van túlsúlyban - ez lehet a magyarázata annak, hogy egy ideje stagnál a súlyom. És mivel a mozgást egy sérülés miatt hanyagolnom kellett, a szétfolyás egészen durván látványos. Nagyon rég undorodtam ennyire a testemtől. Minden porcikámtól. 44,1-45,8 kiló között változom a zabáliák függvényében. Hol van az a 42?. De mégse 10 kiló választ el tőle. Ha tartanám az 500 kcalos limitet, szépen lassan eldöcögnék hozzá. Csak hogy hamarosan majdnem két hétre fullextrás kirándulásra indulok - és ha valahol, hát az utazásaim során még nem sikerült visszafognom magam. De most persze minden más lesz. Tegnap elmentem egy biobolt mellett -amibe amúgy soha nem tenném be a lábamat, mert nem hiszem el, hogy a SPAR zabpehely, vagy az Aldi alma rosszabb minőségű lenne, mint ugyanebből az, amire rá van írva, hogy "bio"- de hatalmas betűkkel hirdették, hogy "kiárusítás", szóval benéztem. Cukormentes édesítőszeres csökkentett kalóriatartalmú joghurtos tönkölybúza keksz - pont jó lesz, ha már nagyon nem bírnám a tengerparton fagyi nélkül. Megvettem. Pár óra múlva megettem és kezdetét vette egy hibátlan binge. Congratulation.

Nincs vége

Megint vesztettem, de most 3000 kalóriásat. Ez nem is éhség, hanem kényszeres evés.
Soha többet nem lehet nálam pénz. Anyuék előtt nem merek enni, barátaim előtt szintén nem, hétvégén elmentem ebédelni, terülj-terülj asztalám, 4 fogásos ebéd, de tizenöten ültünk az asztalnál, ezért egy falat nem tudott lecsúszni a torkomon. De ha egyedül vagyok, akkor vége. Ne hagyjatok egyedül!
Mindent lemondtam. A mai programjaimat és a holnapiakat is. Nem számíthat rám egy barátom se evés közben és után. Hát mi vagyok én?! Itt vár rám ez az üveg "víz", még nem mertem lenyakalni, épp eléggé kitömtem a hasam, bele se férne. Ma nem, ma biztos nem.
Két deka választott el a negyvenháromtól. Most majd egy kiló és két dekát tornázhatok le ismét. De az edzőmhöz nem megyek vissza, fogalma sincs mit okoz avval, hogy minden egyes órán ötvenszer megdicsér, hogy híztam. 43 kilóig edzek másnál, de utána visszamegyek, mert ő a legjobb, és vele tudok a legtöbbet fogyni (és hízni is, mert az órái szörnyen kemények, vagyis jön a farkasétvágy tőlük). És utána még hátravan két kiló masszív háj. Ha a 42 alján leszek, már nem fogom leköpni a látványomat. Nem vicc, hogy most bálna vagyok és sose lesz vége, ha folyton visszaszedem amit leadok.
Btw, torna: kifizetem érte azt a rengeteg pénzt, azért, hogy eltüntessem a zsíromat, és ennek ellenére nem bírok felülkerekedni a zabáliáimon.
Undorító gyengeség vagyok. Alig egy hét múlva újra indulok, messzire. Ma, amikor ültem a wc-n és csikart a hasam és vártam, hogy vége legyen az émelygésnek a sok zsíros szartól, amit összeettem, azon járt a fejem, hogy ugye amikor ott leszek, távol innen, akkor nem csinálhatok ilyen butaságot. Hogy fogom megállni?!

Szörnyen csalódott vagyok magamban. Anyu kérdezi, hogy miért vagyok ilyen szomorkás.
Hát, csak televagyok. Ma annyit ettem és úgy szeretnék picit soványabb lenni.
Na és legalább finomakat főztél magadnak? 
Jaj Anyu, dehogy főztem, nem bírtam kivárni amíg hazaérek, a tecsóban most 200 forint az összes féle táblás milkacsoki, aztán van vele szemben az a cukrászda, meg mellette a pékség, meg még a mekibe is beugrottam
Segítségre lenne szükségem aki kivezet a zabakényszerből, de nem akarok normálisan enni. Nem akarok normális súlyt.
Egy ideig jó habzsolni. Amíg nem kezdek eltelni. De onnantól kezdve, hogy már érzem, hogy sokminden lehet odabent, na akkor jön a rémálom. Tele vagyok, és mégis azt érzem, hogy még hátravan ezer íz, amit nem próbáltam ki. De közben folyamatosan félek, rettegek. Veszek egy sajtburgert, beleharapok, otthagyom. Elmenekülök az asztaltól. Nem merem megenni, haza akarok jutni, védve akarok lenni. A villamoson lehuppanni is alig van már erőm, mégis azon kattog a fejem, hogy mi lenne, ha otthon még sütnék egy halastésztát.
3000 az tényleg sok.
Nem tudom, hogy mi lesz ennek a víznek a sorsa.
Úgy lennék erősebb.

Nyolcadik nap megpihent és tönkretett mindent

Ha nem a saját fülünkkel hallottuk volna, el se hinnénk: ott ültünk, bejött egy hatalmas darab férfi és azt mondta, hogy kér négy óriás hambit elvitelre. És kérdezte az eladó, hogy valami sütit ne csomagoljon-e hozzá, és erre tudod mit válaszolt?! Azt, hogy "nem köszönöm, mert vagy három óriás hambit eszem és két süteményt, vagy pedig négy óriás hambit". Szegény ember, szörnyű lehet neki ilyen éhséggel élni. 

Ezt a történetet minap mesélték a szüleim - mint valami szenzációt. Ámultak és nevettek ezen az emberen - és persze sajnálták is. De az eszükbe sem jutott, hogy azért nem ült ki az arcomra semmilyen csodálkozás, mert jól ismerem azt az étvágyat, amivel ez az ember is küszköd. Jól ismerem, hogy milyen érzés ilyen mennyiségű ételt pillanatok alatt befalni. Szomorú lettem és elszégyelltem magam. Hirtelen azt éreztem, sőt, megfogadtam, hogy soha többé nem fogok bingézni, mert nem akarom, hogy engem is így kinevessenek és lesajnáljanak a szüleim. Magam elé morogtam, hogy én is bármikor képes lennék megenni négy óriás hambit, hát pont ezt mondom nektek folyton, hogy van ez az állandó végtelen étvágyam bla bla bla..
... minek is magyarázzam nekik?! Talán csak akkor hinnék el, ha rendesen meg is híznék. Vagy ha őszintén elmesélném nekik, hogy volt idő, amikor éjjelente leosontam megenni fél kiló kenyeret egy üveg lekvárral. És hajnalig tanakodtam magamban, hogy mit kéne csinálnom a kiürült üveggel, hogy vajon Anyu észre fogja-e venni a hiányt a polcon. Vagy ha elmondanám, hogy alig egy hete félóra alatt elvertem 3500 forintot csokira, fagyira és péksüteményre. Vagy ha elmesélném nekik, hogy amikor egyszer mentőt kellett hívni, akkor előtte kb 5 tábla csokoládé és 20  péksüti volt a hasamban. Na meg egy üvegnyi hashajtó. De ilyeneket nem mondhatok - jobb is így.

8 napig bírtam "csokoládés harcore" binge nélkül. És ma hajnalban újra győzött a gyengeség. Félre ne értsetek - lightosabb bingéim voltak, szép számmal. A legfőbb cél az 500-on belül maradás volt - ezt általában egyik nap alul, másik nap pedig felül sikerült teljesítenem - sajnos az utóbbi volt túlsúlyban. Abban viszont nem csaltam,hogy nem kábéra számoltam ki a kalóriákat, hanem mindenhez elővettem a konyhai mérleget és pontosan felírtam a számokat. Az első holtpont hétfőn jött el, amikor egy vendégségben váratlan helyzet elé kerültem: megkínáltak egy fürt szőlővel. Szépen meg is ettem, hiszen még a kalória-limitbe is belefért és elterveztem, hogy akkor mára nincs több gyümi, azonban hazafele megcsörrent a telefonom kaptam egy hírt -ami ráadásul jó is volt-, de máris elöntött Binge Béla rosszat akaró szelleme -azonban "beértem" hat almával. Almácskával. És másnap mindennek ellenére kevesebbet mutatott a mérleg - igaz csak két dekával.
A második bingém már nem volt ilyen "light" és a happy end végződés is elmaradt - avval már két dekát híztam. Pont miután a suliban már megettem az aznapra szánt összes kajámat- ami amúgy meghaladta az 500-at (mert gondoltam edzés után kell az energia)- amikor egyszercsak találtam a zsebemben 500 forintot, és azt gyorsan el kellett költenem - mert ugyebár nem érdekel, hogy ebben a hónapban olyan szépen eleszegetem a pénzemet, hogy teljesen lenullázódtam. Megőrülök, ha van nálam pénz. Nyughatatlanná tesz, bekattanok, folyton arra gondolok, hogy mire szórjam el, mit kéne ennem belőle. Almákkal kezdtem, de becsusszant két magos péksütemény is. Tegnap este is nagyot alkottam: délután (amikor már ugyancsak jócskán átléptem az 500-at) megtudtam, hogy egyedül leszek otthon - és ennek örömére egész úton azon kattogott a fejem, hogy sütnöm kéne egy szuperegészséges, kalóriaszegény picike tortát, amit természetesen csak másnap délelőtt szabadna megennem a családdal. Folyamatosan küzdöttem magammal, megsüssem, ne süssem, mi legyen. Gondolom mindenkinek világos, hogy mitől féltem: attól, hogy le tudom-e győzni majd az ingert, hogy befaljam az egészet. Mint utóbb kiderült, vesztettem - félig. Két kanál főtt zabpelyhet ( 100 kcal) összekevertem kb 180 gramm light túróval ( 110 kcal) és egy evőkanál őrölt lenmaggal (70 kcal), került bele 3 reszeltalma (120) és két barack (100). Úgy képzeltem, ha ezt bedobom egy kerek formába és kisütöm, akkor valami szépséges mesebeli kis tortává varázsolja magát - helyette egy ránézésre nem túl guszta főtt trutyákot kaptam. Egy meglehetősen finom főtt trutyákot, aminek az ízéről természetesen nem azért van fogalmam, mert eltettem ma reggelre, és a családdal közösen megeszegettük, hanem mert belapátoltam a (kisebbik) felét hamarjában. Baromira nem örülök, hogy nem bírtam ki szénhidrát nélkül. Ha édességet akarok helyettesíteni házi-édességgel, az már rossz. Mert az almázás még oké. De amikor nekiállok kotyvasztani, az már gyanús, annak rossz vége lesz. Annak még sosem volt jó vége. És az se normális, hogy az időm jelentős részét a konyhában töltöm. Mintha saját magam keresném a bajt. Eljátszogatok az edényekkel, ABC-sorrendbe rakom a fűszereket a spejzban, színárnyalat-szerint elrendezem a lekvárokat, tornasorba állítom az olajos üvegeket. Őrület.
Az alma-bingékkel is jelentősen megnőtt a hasam térfogata, de mégsem produkáltam velük 2 kiló súlykülönbséget másnapra. Mégiscsak megálltam egy ponton - az elmúlt időszak (=nyár) evészeteihez képest igenis jobb voltam. De még mindig messze vagyok a céltól, és ezt jól mutatja az is, hogy a drága edzőm, akinek nem mertem a nyaralás óta bemenni az órájára, mert nem akartam hallani a "de jó, hogy meghíztál" - mondatát, tegnap mégis úgy döntöttem, hogy visszamegyek hozzá - mivel a mérleg már több napja kevesebbet mutat, mint a nyaralás előtti edzéseken - azonban tévedtem, hogy eljött a visszatérésem ideje: már amikor kabátban meglátott, vidáman felkiáltott  - "Végre magadra szedtél valamit!". Na ekkor fordultam volna legszívesebben haza, de az összeroskadás tetőzése később jött el, amikor az egyik edzőtársam is megdicsérte, hogy "látom, erősödtél mostanában".   Mindkét binge utáni nap annyit sikerült kierőszakolnom magamból, hogy ha nem is koplaltam másnap, de legalább a gyümölcsöt visszafogtam olyankor. Állandóan számolgattam, jegyzeteltem - és baromira élveztem. Ha nem kellett volna helyette inkább rengeteget tanulnom, akkor azt mondanám, hogy pompásan szórakoztattam magam egész héten. És rengeteget fésülgettem a hajam is, festegettem a szemem, edzések után beültem szaunázni, sokat lustálkodtam az ágyban, kerülő-úton mentem haza a suliból, bementem olyan boltokba nézelődni, ahova amúgy soha - egy szóval húztam és elizéltem az időmet. Este már viszonylag könnyen megálltam az evést, de napközben folyton küzdöttem magammal.

Ma úgy terveztem, hogy a tegnapi édességet helyettesítő kotyvaszkám másik fele lesz a délelőtti kajám. Ha ha. Kezdődött ott, hogy hajnali öt óta félálomban ételek képei pörögtek előttem. Félpercenként ziláltan kinyitottam a szemem, hogy ugye csak álmodok, ugye nem ettem meg őket. Majd 7-kor hullafáradtan kikászálódtam az ágyból, ráálltam a mérlegre, és láttam, hogy tegnaphoz képest három dekát híztam. Kész, vége. Le a konyhába.

Másfél tábla csokoládé. Nagy pohár zabpehely rengeteg barackkal és körtével és egy aktíviával. Egy doboz túró. Két szelet magos kenyér trappistával. Ez vagyok én.
Mindent tönkreteszek.
Hamarosan indulok ebédelni a barátaimmal. És én már két napja azt hiszem, hogy bármelyik pillanatban elérhetem a 43-at. Talán egy hét múlva, de csak ha tényleg tartom magam az 500-hoz.

Íme az elmúlt hét nap - amire picit büszke is lehetnék, ha a nyolcadikkal nem tettem volna az egészet tönkre:

• szombat -160kcal
• 4 alma

• vasárnap - 365 kcal
• reggeli: 1 répa (30kcal), 
• tízórai:  2 alma (80),
• ebéd: 3 tojásfehérjés-rántotta (45) +spenót (40) + sok paradicsom (90) =175 kcal
• edzés (90 perc) előtt: két alma (80kcal)
• hétfő -790 kcal
• reggeli: 2 alma (80 kcal)
• ebéd: 150 gramm csirkemell (170kcal) + 310 gramm párolt padlizsán (200 kcal) +1 fürt szőlő (90 kcal) = 460 kcal
• délutáni alma-binge: 6 alma (250 kcal)
• edzés: 60 perc
• kedd - 400 kcal
• reggeli: 20 gramm főtt zabpehely (70kcal)
• uzsi: tojásfehérjés habarcs: 2 tojásfehérje (28kcal) + spenót (40kcal) + 2 cukkini (80kcal) + gomba (40kcal)=190 kcal
• ebéd: cukkinis-light túró (40kcal) +gomba (40 kcal) + 2 répa (60kcal) =140 kcal
• szerda -940 kcal
•  délelőtt: 20 gramm zabpehely (70 kcal), 4 alma (160 kcal), marék dió (100) kcal) = 330 kcal
•  ebéd: 2 tojásfehérje (28 kcal) + spenót (40 kcal) + 80 gramm zsenge zöldbab (30kcal) = 98 kcal
• délutáni binge: 4 alma (kb 160 kcal), 1 magos-barna császárzsemle (kb 150 kcal), 1 magos-barna szárítottgyümölcsös páksüti (200kcal) =510 kcal
• edzés: 60 perc
• csütörtök - 390 kcal
• reggeli: 2 répa 90gramm = 45 kcal
• ebéd: 1 tonhalkonzerv (170 kcal) + 370 gramm padlizsán (100 kcal) + 3 szem paradicsom (40) = 310 kcal
• délután: 1 alma + 1 barack = 80 kcal
• péntek - 710 kcal
•  3 alma (150)
•  1 tejeskávé (50) + 1 üveg ízesített víz (100)
•  ebéd: 180 gramm csirkemell (202 kcal) + 340 gramm padlizsán (91 kcal) =293 kcal
•  vacsi: gyümölcsös-főtt zabpelyhes-lenmagos túrókrém (210) kcal
• edzés: 120 perc   

Gondol, gondol, gondol

A súlyomról majd akkor, ha 43-nál tart. Bingékről írni már nekem is unalmas - hát még olvasni milyen lehet. Most legyen szó másról. 
Számolgattam és próbáltam magamba nézni. Meg lerágtam a körmömet. Meg szétnyomtam a fejemet. Meg zabáltam - ja, ezt úgyis tudjátok.

Ennek oka van, és nem ártana megtalálnom. Nincs pénzem pszichológusra (fél éve elmentem egy elég jó nevű pszichológus-ismerőshöz annak reményében, hogy majd kikezel "bratyiból", de elküldött -"olyan lánnyal, akihez valaha volt közöm, nem szabad terápiába kezdenem", viszont ajánlott valakit -"a legjobb a szakmában"-, az óradíja borsos 20 ezer forint - több mint egy havi ösztöndíjam-, hát köszönöm, akkor már inkább elköltöm ezt a pénzt édességre, vagy jobb esetben ruhákra). Tényleg bízom abban, hogy akinek valahol halványan még van akaratereje és szerető és megértő családja, ellenben nincsenek öngyilkos gondolatai és még nem cseszte el a testét egészen bálnaformára, annak nem biztos, hogy olyan lehetetlen önerőből kilábalni Bulimia Land csapdájából.
Persze tisztában vagyok avval, hogy nyilván nem a keep smiling féle bizakodás fog segíteni, de hát jobb lenne, ha folyton sírnék?!

Nem sírok, hanem inkább gondol gondol gondol...
Kicsit mélyére néztem a zabáimnak, elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy mi váltja ki, hogy közvetlenül mi előzi meg. Sajnos most egy kisebb regény jön - és azért sajnos, mert ha egy mondatban össze tudnám foglalni, a megoldás is sokkal egyszerűbb lenne - gondolom én.

Az én családomban az evés a legközpontibb téma. Minden e körül forog. Imádnak a szüleim bevásárolni, és már rituálé-szerűen bizonyos napok délelőttjén bevásárló körutakra indulnak a nagyobb szupermarketekbe, de nem szórják a pénzt hülyeségekre, mindenhol az akciós, illetve a lejárat utáni akár 70%-kal olcsóbb jó minőségű finomságokat veszik, olasz parmezánt, spanyol articsókát, francia kacsamájat - a kosárba chips, kekszek, fagyasztott készételek, vagy cukros üdítő sosem kerül (ezért lehet az, hogy egy ilyen evés-központú család minden tagja sovány). A "best before"-dátum utáni, féláron kínált joghurtból több tálcával veszünk, hiszen a hűtőben semmi baja nem lesz. Nálunk nincs kiírva a postaládára, hogy "Nem kérünk reklámot!", az Aldi és Lidl katalógusokat az egész család csillogó szemmel nézi végig - szinte kitépjük egymás kezéből, és amikor már mindenki "kiolvasta", egy rövid egyeztetés után Apukám kivagdossa és összetűzi a legközelebbi bevásárló körút kihagyhatatlan portékáit. És aztán amikor a szüleim hazajönnek a jól megtömött kosarakkal, egy kisebb bemutató keretében pakolják be a friss szerzeményeket a hűtőbe-spejzba.
Egy szóval: megbecsüljük az ételt. Nincs olyan, hogy na majd eszünk valamit. Nálunk az ebédet már reggel kilenckor heves gasztronómiai vita előzi meg, mihez-mi illene a legjobban, az ízek vajon eléggé harmonizálnának egymással, nem túl nehéz-e a húshoz a krumpli, ki szavaz inkább a kapros-túrós cukkinire, a salátába pedig balzsamecet helyett most inkább almaecetet tegyünk, előbbi csúnya barnára összefesti az uborkát.
Az evés esemény. Nagy esemény.
Én ezt nem bánom, sőt, szépnek tartom. Lehetne úgy is magunkba tömni azt a parmezánt, hogy előtte elmarad a családi örömködés, hogy ezt a méregdrága sajtot most féláron sikerült megvenni. Hogy előtte nem gyönyörködünk a csomagolásban. Nade akkor mennyi örömtől és szépségtől fosztjuk meg magunkat?
Mindenesetre az biztos, hogy kissé túl nagy hangsúlyt fektetünk az evésre, és ezáltal már gyerekkorom óta belém ivódott egy nagyon erős kaja-szeretet. És ezek biztosan közrejátszanak a bulimiámban. Kissé alpári stílusban úgy fogalmaztam ezt meg, hogy ha ugyanannyit foglalkoznánk az evéssel, mint a kakilással, akkor csontsoványak lennénk. 

Szóval ez volt a "családi háttér"- epizód - de még órákat regélhetnék arról, hogy az evés-neveltetésem hogyan segíthette elő a bulimiám kialakulását. De ezeket semmiképp nem tartom elsődleges indoknak.

Sokkal inkább elgondolkodtató, hogy minden egyes zabát megelőzi valamilyen hangulat-ingadozás. Amikor eljárok edzeni és rendesen a diétás kajákat eszem, olyankor magabiztosságot érzek, hogy képes vagyok lefogyni, képes vagyok tartani magamat a terveimhez. Aztán jön egy telefon, mondjuk elhívnak egy buliba, ahol borzalmasan szeretnék csinos lenni, "jól szerepelni", és hirtelen elönt a félelem és pillanatokon belül azon kapom magam, hogy eltüntettem egy tábla csokoládét. És innentől már úgyis mindegy, folytatódik a zaba. Tehát: ha elönt a félelem, eszem. 
Idegesség, félelem, szorongás - a vége ugyanaz: falásroham.

Egy iskola-társam a héten bunkó és közönyös stílusban közölte, hogy elvesztette a jegyzeteimet, amit még tavasszal adtam neki kölcsön egy vizsgához. Nincsenek meg a jegyzeteim, hogy fogok így felkészülni a záróvizsgára - és már rohantam is zabálni. 

Vagy: Apukámmal tegnap összevesztem. Ettem. 

Talán még ezer indok járul hozzá a tébolyult evéseimhez. De a szomorúság, félelem, csalódottság és szorongás, ezek a tényezők borzalmasan erősek. Tegnap beszéltem erről a tesómnak, aki azt tanácsolta, hogy ha bármelyik rossz érzés ellep, fogadjam meg, hogy nem foglalkozom vele este 9-ig. Az biztos, hogy amíg nem zökkenek ki az indokolt, vagy indokolatlan szorongásból/ félelemből, addig esélytelen, hogy ne az evést válasszam. 

Ahogy fentebb írtam, tegnap számolgattam is (két snickers között). Rátaláltam egy oldalra, ahol részletesen leírják, hogy hogyan lehet kiszámítani a napi kalóriaszükségletet (=amennyi csakis a testműködésedhez szükséges). Az oldal szerint, ezen kell csökkenteni 10-15%-kal ahhoz, hogy tartós fogyásnak indulj. Eszerint a mostani hízott súlyommal napi 1180 kalóriát használ fel a testem csak a működéshez. Ha egész nap csak feküdnék, és napi 1200 kalóriát ennék, egy grammot nem fogynék. Az oldal 10-15%-os napi kalóriacsökkentést tanácsol (és minden nap minimum egy óra mozgást), vagyis napi 900 körül kéne ennem, és állítólag akkor rendesen fogyogatnék. És én ezt el is hiszem, kb ennyit ettem minden nap, amikor tartósan 44 kiló körül voltam. 
Az egészséges fehérje-szénhidrát-zsír megosztásáról pedig azt írják, hogy a fehérje rendszeres sportolás esetén minimum 1,6 gramm legyen kilógrammonként (naponta). A szénhidrát ideális napi bevitele a össz étkezések 55%-a, a zsír pedig 15%-a. Ha egy 500 kalória-limites diétába kezdenék, akkor a szénhidráttal nem szabadna a 275 kcal-t meghaladnom.

Gyorsan szeretnék fogyni sokat. (Mint mindenki ezen a világon). Meg akarok próbálkozni avval, hogy nem napi 15 alma és 6 répa töltse a kalória-limitemet (amit természetesen nem 900-ra akarok belőni, hanem 500-ra), hanem rengeteg fehérje. 
A 150 grammos tonhalkonzervem 166 kcal, 36 gramm fehérje (ami irdatlan sok!), és sokan nem is gondolnánk: 0,15 gramm szénhidrát és 1,5 gramm zsír.
Tehát kurvajó dolog. Vessük össze az almával, aminek 100 grammja (tehát egy kisebb alma), 7 gramm szénhidrát (a fehérje és zsírtartalma minimális). A szőlőről ne is beszéljünk.
Megnéztem azoknak az ételeknek a fehérje-zsír-szénhidrát arányát, amit normál esetben eszem. A kalória-értéken kívül eddig ezek a számok mindig hidegen hagytak, pedig elég tanulságos: ha gyorsan le akarok fogyni, be kell látnom, hogy érdemesebb ebédre halat választanom cukkinivel, mint mondjuk elmajszolni egy nap 8 almát. Miért? Mert nyolc normál méretű (150g/db) alma -aminél kevesebb ritkán fogy el egy olyan napon, amikor kitalálom, hogy "ma csak almázom" -olyan 85 gramm szénhidrát és 3,6 gramm zsír (v.ö.: egy tonhalkonzerv 0,15 gramm szénhidrát és 1,5 gramm zsír).
Sajnos nagyon sokszor azért is választom az almát, mert azt nem kell elkészíteni, megmelegíteni, nem kell hozzá megvárni, amíg a mikróban megfőzöm hozzá 15 perc alatt a cukkinit. Akaraterő nélkül nem lesz fogyás. Ha nem bírok 15 percet várni az evéssel, akkor majd pont képes lennék 3-4 kilót leadni záros határidőn belül? Akaraterő, vagy zsírpárna. Választhatok.

Összefoglalva: 500-nál nem feljebb menni, rengeteg fehérjével és minél kevesebb szénhidráttal. Amikor pedig őrület van, nem hat alma, inkább egy szelet csirkemell paradicsom salival. Egek, de szép is lenne.

Kudarc Kukac kalandjai - 198282192. rész: A kabát

Drága Olvasó,
most (is) csak kudarcról és tervekről lesz szó, hiszen eredményt nem tudok felmutatni - csak visszafejlődést tehénbe.
Szeretettel:
Kudarc Kukac

Tegnap este kezdődött a megingás, amikor az egyik rusnya kövér iskolatársam meglátott és mosolyogva megjegyezte, hogy dejó, hogy felszedtél pár kilót, ez sokkal jobban áll neked.
De még bírtam. Igaz, hogy előtte két óráig küzdöttem a megfelelő ruha kiválasztásával, amiben a legkevésbé fedezhetőek fel testem szépen fejlődő hurka-lakosai, de meg se kottyant. Visszamosolyogtam és szartam bele, hogy milyennek lát. Ma viszont a család hajnalban kikukorékolt az ágyból (kevés alvás = irdatlan éhség), fél hétkor már mind sorakoztunk a kocsinál iskolába és egyéb teendőinkre várva (ekkor már 4 almát és egy kisebb fürt szőlőt tudhattam magamban), 10-kor pedig farkaséhesen megevésre került az első péksüti, ami természetesen magos-teljeskiörlésű volt és a hazug "fitness"-névre hallgatott - ez még így még oké is lenne, hiszen még csak kezdő vagyok, de hamarosan ért pár olyan élmény ( amit - mivel ez evős blog- csak röviden úgy foglalnám össze, hogy csalódás az embertársainkban), ami után már muszáj volt kolbászos pizzás tekerccsel tömnöm a pofám, majd persze jött az elmaradhatatlan epresmilka leöblítve egy zsírosabb szelet rétessel és undsoweiter undsofort. A bingém undormányos ész-vesztett véghezvitelét jól mutatja, hogy a szakadó eső sem rettentett el, hogy minden megállóban leszálljak a villamosról, ugyanis nem bírtam kivárni a célállomást, mert ugye nekem megállónként kellett egy újabb és újabb péksütemény. Pedig a tervem az lett volna, hogy a pékségeket kihagyva lapos hassal megveszem a "motivation-kabikámat" amit már egy hete kinéztem. Életem első igazán nőies és szűk kabátja lett volna, derekán vastag övvel - azt hozzá sem kell tennem, hogy ehhez csak is csonti test illik, de gondoltam, ha megveszem, az is gyorsan eljön. A plázába beérve az első utam természetesen a fagyizóba vezetett (kit érdekel a kabát ha tovább tömhetem magam?!) - három gombócot kérek szépen-, majd szuszogva bevonszoltam a betontömb testemet a kabátom boltjába és mély levegőt véve és hasat behúzva sikeresen felhúztam a cipzárt, belenéztem a tükürbe - a látványt okádénak hívnám, rohantam is ki gyorsan (természetesen kabát nélkül), futottam, menekültem -  egyenesen a Mekibe. A sajtburgeremből azonban már egy harapás is sok volt, így a maradék aprócska józan eszemre hallgatva átültem a megrágott hamburgeremtől pár asztallal távolabb. Kinyitottam a telefonom és elkezdtem pötyörészn.
Nem veszem meg a kabit
Miért? Annyira jól állt rajtad.
Nem, felvettem újra és egy bálna vagyok benne. 
Bolond vagy. Csont és bőr vagy, te ennyire nem látod magadat

Jaj de édes vagy. De hát annyit híztam az elmúlt hónapban... Mindegy, ígérem az leszek újra: csont és bőr.
Megvettem, hazahoztam, szeretem. Megünnepeltem egy kiadósnál jóval erősebb családi sütizéssel, de most (teli hassal) nagyon akarom. Azt, hogy vége legyen ennek az őrületnek.
Depressziós vagyok és nem tudok bízni magamban - ez a legszörnyűbb, mintha én, akinek a legjobban kellene ismernie magát, egyre csak távolodom el magamtól. Néha meghallom az utcán, hogy olyanokat mormolok félhangosan, hogy gyűlölöm magam, undorító vagyok.
Az elmúlt egy-két napban számolgattam hogy ne lépjem át a napi 500-at és eléggé kedveltem - igaz, ahogy a fenti sztori mutatja, nem bírtam túl sokáig.  Holnap fastolni szeretnék, hétvégén pedig újra 500/nap. Hétfőtől (egek hányszor írtam már le) elkezdem az "50-naposat". És minden este lesz "napzárta-post" - egykis elszámolás a nap végén sosem árt. A célom az, hogy október elsején meglegyen a 43 kögö.
Igyekszem minél kevesebbet mérlegre állni addig.

Ja, ma rokonlátogatás volt. Mi mást kaphattam volna, mint 10(!) táblányit a kedvencemből. Tesókám, kérlek tömd magadba mindet mielőtt lemegyek a konyhába...

Mi lesz már?!

Nem lépek rá a mérlegre, amíg nem látom a testemen, hogy elértem azt a súlyt, amitől nem rohanok sírva zabálni. Majd ha horpadt hassal ébredek és a sípcsontom hegyesen kitüremkedik, a bordáim pedig teljesen átláthatóak a vékony bőrréteg alatt, akkor majd méreckedem. Addig minek. Puha plöttyedt lógmányok leptek el mindenhol. Pedig az elmúlt héten a bingéim (amelyekhez volt szerencsém majd minden másnap) nem  a "nagyon rosszullétig"-fokozatot érték el, hanem csak a "kicsit rosszullétiget" - így aztán hatalmasat csodálkoztam tegnap reggel, hogy jé, még mindig nem fogytam egy grammot se.

Szóval ma úgy döntöttem, edzés és iskola helyett inkább wc-re rohangászom és türelmetlenül várom, hogy lehetőleg egyben kidobja a testem a reggeli 2 tábla csokit és a többit. Hát nem jött össze, helyette folyik a barna víz (már bocsánat) és alig állok a lábamon a gyengeségtől.

Egy masszív kerek turhagombóc lettem. A szüleim a látványomtól-meghatottan állandóan fotóznak. És utána mutogatják nekem, hogy nézd milyen szép izmos vagy, olyan jól nézel ki végre .
Anyu nem vagyok izmos, hanem hájas.

Délutántól nem enni, visszatartani a zsírosat, a cukrot és a lisztet, minél több zöldség, minél kevesebb gyümölcs,de inkább rengeteg gyümölcs, mint csokoládé - most ez a fő.
Legközelebb jövő szerdán mérek.

Amúgy, tényleg nem okoz kielégülést a zaba, sőt, egy pillanatnyi kellemes érzést sem ad - ezt túlzás nélkül állítom. Nem tudom élvezni semelyik fázisban sem: már az első kocka csoki majszolása közben elfog a félelem, hogy rosszul leszek. Hevesen ver a szívem, kétségbeesettem mérem a pulzusom és kínoz a bűntudat - persze ezeknek a jeleknek visszatartó erejük nincs, csak zabálok tovább, ó, meg se állok 2-3 tábla előtt. Éjjel ilyenkor kettőig nem alszom el, és alvás helyett csak izzadva forgolódom és szenvedek a légszomjtól. Nem értem minek csinálom.
Annyira szégyellem, hogy nekem ez a betegség "jutott". Mennyivel szebben hangzik, hogy "mandulagyulladás". Vagy, hogy "anorexia". Bulimia, kényszerevés, falásrohamok.. na mi jut eszedbe róla? Azok a 150 kilós lányok a mekiben! Nem akarok olyan lenni, de sajnos még az se kizárt, hiszen csak azon az egyen múlik, hogy mikor vesztem el végleg az akaraterőmet.

Nem akarok veszteni. Vissza akarom kapni a soványságomat és ehhez el kell fogadnom, hogy állandóan éhes vagyok és leszek. Viszont vigasztaljon az, hogy ha folyton zabálnék - ez akkor sem csillapodna. Evvel meg kell tanulnom együttélni, meg kell tanulnom az éhséget "elhessegetni", meg kell értenem, hogy ez már az életem része, nem fogok tőle megszabadulni.
Vannak paralimpikonok, akik végtaghiányosan születtek (vagy rosszabb esetben valamilyen baleset következtében lettek azok), és olyan szinten felülkerekedtek ezen a testi rendellenességen, hogy olimpiát nyertek. Igenis sok példát találhatunk, akik azt mutatják, hogy bizonyos betegségekkel/rendellenességekkel együtt lehet élni és legfőképp: le lehet győzni. Még nem ért véget a 2012-es londoni Nyári Paralimpiai Játékok. Minden induló egy hős, minden versenyző mintául szolgálhat azoknak is, akik  képtelenek letenni a csokit. És mielőtt összehasonlítanánk a küzdelmeinket egy paralimpikonéval, azért a nagy önsajnálat közepette ne felejtsük el, hogy hol van a mi próbánk az övékhez képest. Mert hogy sehol - nekünk nem kell maratoni távokat lefutnunk fél lábbal, csupán epresmilka helyett az almához nyúlni. Komolyan ezen sírok ennyit? Komolyan ez megy ilyen nehezen?

Naelég

Hát te tényleg jó masszív lettél! - így fogadott drága Édesapám, amikor először meglátott alig két hét távollét után.

Tudniillik nyaraltam, kedves olvasóim. Avagy 11 nap alatt 3 kilót pakoltam magamra.

Szerintem az lenne a jó, ha fokozatosan megújítanád a ruhatáradat, és akkor nem éreznéd rosszul magad ebben a pár kilóval nehezebb testben. Most se vagy kövér, nézd meg az embereket az utcán, még így is inkább vékonynak számítasz. Most nézel ki jól. 

Jól van Apu, kérek még sok ilyen mondatot, ez motivál csak igazán.

Hagyjuk, hogy mi történt. Najó, nem, de csak röviden: elmentem a világ másik felébe, megfeledkeztem mindenről, a paradicsomban éreztem magam. Távolkeleti ízek, hatalmas reggelik, ebédek, éjszakai vacsora utáni vacsorák és közte nassolások. Megállás nélkül.

Nem bántam meg, és nem árnyékolta be az egész utat. Nem szenvedtem a bingék miatt, nem viselt meg a zaba utáni kippudó hasam látványa, kimaradt a szokásos depi. Tudtam, hogy mit csinálok, tudtam, hogy helytelen, és tudtam, hogy csinálni fogom, ezért úgy döntöttem, úgy hívom ezt az időszakot, hogy nyaralás.

Jól éreztem magam, de mostmár vége. 

Az előbb ruhapróbát tartottam. Minden ami tavaly lötyögött, most fájdalmasan feszül. Megérdemled!

Kezdődhet az egész elölről. Még mindig nem onnan, mint tavaly ilyenkor, de nem járok sajnos már messze.

Indul a suli, egek, alig van idén órám, rengeteg időm lesz a szakdogára edzeni. Sok-sok edzés, mindennap!

A héten fodrász. Nem fogom utálni magam, nem fogok sírva közlekedni. De lefogyok.

Lefogyok. Ezt mondogattam egész délelőtt, sőt, aközben is, amikor bementem egy boltba és hopp már a kezemben is volt egy tábla epresmilka. Hupsz, még egy fagyi is.

Naelég.

Nem bízhatok magamban és a terveimben. Mégis valahogy muszáj a fogyásra kényszerednem. Semmim nem akarja. Mindenem hízni szeretne.

Hogyan tartsam magamat a teveimhez olyankor, amikor nem érdekelnek a teveim? Hogyan mondjak nemet az evésre, amikor mondhatnék igent is?

Minden pillanatban megdőlhet amit gondolok. Labilis akaratgyenge szerencsétlenség -ez vagyok én.

Tervezgetek, nem tudok mást. 

De most még tervem sincs.

Holnap reggel edzem, és csak este jövök haza a suliból. Nem viszek kaját, nem lesz nálam pénz. 

3 után nem akarok enni októberig.

Most ennyi van. Nincs több. Nem tudok többet. Próbálok visszatérni, csak nem tudom hogyan.