Fogságban

42,6 kilónyí zsíros test és gyengeség. Ez volt reggel. Adj hozzá 1 kilót és 6 dekát, és megtudod, mennyi vagyok most. Nem, nem a sok folyadéktól. 

Reggel még magabiztosan hittem két "tiszta" nap után, hogy most már nem lennék képes bingézni, de sokadszorra is bebizonyosodott, hogy a megérzéseimben nem szabad bíznom, pláne, ha evésről van szó. Tegnap 2 csomag rágóval sikerült átvészelnem az evős programjaimat és mint egy skizofrén, folyamatosan beszéltem magamhoz, sőt, a kezemre is felírtam a legfontosabb motivációmat - hátha elfelejteném. Ma meg se próbáltam hatni magamra, egyszerűen bementem a konyhába és eltöltöttem ott 2,5 órát.

Próbálom rávenni magam, hogy minél kisebb evések között minél hosszabb szüneteket tartsak, nem egyszerre negyed kiló túró és hat alma. Tegnap reggel arra hivatkozva, hogy üres hassal elájulnék a délelőtti kisebb hegymászó túrától a negyven fokban, ettem egy töltetlen vajas croissant, majd délután otthon már "csak" sárgadinnyéztem. Az esti partit a már említett rágón kívül kb két deci frissen mixelt mesefinom áfonyás-málnás-epres-banános turmixszal 'úsztam meg', a többiek vodkával keverték - én az alkoholról másfél éve teljesen "leálltam", nem szeretem az ízét (se a szörnyen magas kcal tartalmát), nameg nem is bírom, egy kis pohár borocskától is vinnyogósra részegedem, másféltől pedig már jön a rosszullét - és a határt a két állapot között ritkán sikerül eltalálnom. És egy rossz emlék is erősen óvatosságra int az ivás kapcsán - sosem felejtem el,a mikor két korty whiskytől olyan részeg lettem, hogy éjjel hazaérve a szüleimtől kellett segítséget kérnem - drága Anyu Apu csontrészeg vagyok, valahogy legyetek szívesek józanítsatok ki, mert ez így nekem nem jó. Ők pedig szégyenkezve és az alkoholizmusról igen keveset tudva kénytelenek voltak tanácsért felhívni az ügyeletet, ahol a néni kedvesen megnyugtatta őket, hogy adjanak a gyermeknek sok vizet és fektessék le aludni. Jaj de szégyelltem magam - és még most is, akárhányszor eszembe jut.)

Ma fél nyolcig sikerült ágyban tartanom magam, úgy, hogy 5-től már lényegében ébren voltam, félálomba merültem csak időnként vissza, közben a súlyomon és a kajákon cikázott a fejem. 

8-kor első evés: sovány túró répával és retekkel

10-kor másfél barack + egy alma. 

Ezután vissza a szobámba és egyből elkezdtem tervezgetni a legközelebbi papikálást - ezért nem leszek soha vékony, mert állandóan az evést tervezem, ahelyett, hogy csak simán nem ennék. 5 óra alvás egy önmegtartóztatós este után a legrosszabb párosítás: képes vagyok elhinni, hogy nekem jutalom jár azért, hogy kibírtam egy estét zabika nélkül. És ha a gyengeségtől szédelgek, megsajnálom magam: ennem kell, hogy legalább aludjak egy jót. Elő a kenyér és a sajt. Elő a lekvár. Elő a nutella. Elő a palacsinta...
Rohanás hashajtó-vízért.

A kutya nem akart bejönni a patikába - nem volt szimpatikus neki az eladó bácsi, aki viccesen felé mutatott, hogy csak nem bél-problémái vannak szegény kis állatnak? Nagyon vicces. Alig mertem inni belőle, félek tőle. Úgy döntöttem, a holnap reggeli edzés fontosabb, minthogy itthon a wc-n üljek. Nem hagyhatom el annyira magam, hogy ne így gondoljam.

Tegnap még azt mondták páran (fél-ismerősök), hogy fogytam, de utoljára tavasszal láttak, sok ruhában.  Anyu időnként elmondja, hogy milyen szép szálkás és formás a karom. Bezzeg pár hónapja még betegesen vékonynak találta. Apu is leállt a csont és bőr vagy kislányom  - dumával. A közeli barátaim se szekálnak. Tehát egyértelműen híztam, de ezen nincs mit csodálkoznom, épp hogy vége lett csak a júniusnak, amikor szó szerint szinte minden napot végigzabáltam. És én marhabálna, képes voltam tegnap magamat soványnak látni. 

Viszont: két visszafogottabb nap után újra negyvenkettessel kezdődtem. Ok, ezt persze megünnepeltem egy kiadós bingével, de nem kell azt gondolnom, hogy én már annyira szét vagyok hízva, hogy úgysem leszek soha sovány, hogy fel kéne adnom. Igenis lehetek pálcika - ha kitartó vagyok. Egy dolog nagyon nem megy: hogy jól érezzem magam az éhségtől. Még nem megy. De igérem, fog - ezt nem adom fel.  Addig maradnak a pótcselekvések: a huszadik szagos testápolóval bekenegetni magamat, órákig olvasgatni a samponos flakonokat a DM-ben, fél óráig tussal körberajzolni a szememet, körömlakkozás, kifeküdni a napra... ó mennyivel kellemesebb érzéssel töltenek el ezek, mint a hízás - csak ezt nem kéne annyiszor elfelejtenem.

A szüleim elé állni, elmondani nekik sírva mindent (a hashajtást is) és kérni, könyörögni, hogy "segítsetek!". Ma tudtam meg, hogy ezt már más is lepörgette a fejében. Mindenben segítettek, és mindent elmondhattam nekik - de ezt nem tudnám, ezt ők nem értenék meg. Az egészet ráfognák a "koplalásra", és biztatnának, hogy egyek bátran bármit, ha nem akarok meghízni, akkor hat után már ne, de amúgy miért ne ehetnél mindent, hiszen olyan vékony vagy. De van ennél nyomósabb indok, ami miatt nem beszélem meg ezt velük: ahhoz, hogy a falásrohamokból kijöjjek - és ebben egészen rendíthetetlen biztossággal hiszek - csakis az akaraterőmre van szükségem. Ebből nem tud más kihozni. Az orvos persze fel tud írni egy étrendet, de rajtam múlik, hogy betartom-e. Rajtam múlik.

Ráadásul nem akárhogy akarok kijönni az zabálás fogságából: meg akarom gyűlölni az evést, hisz kínzott már éppen eleget ahhoz, hogy megutáljam.