back to track

Sziasztok, hosszú ideje nem jártam itt, de ezen a szép esős napon minden bátorságomat összeszedve visszaolvastam a bejegyzéseket elejétől, két évvel ezelőttről. Felnézek arra a 41 kilós lányra, aki elkezdte ezt a blogot, csak ámulni tudok az erején és szégyenkezve piszkítok ide egy új bejegyzéssel és a 15 kilónyi többletemmel. Igen, jól hallottátok, tizenöt kilóval vagyok nehezebb, mint az a 41 kilós kis pici törékeny bolond lányka, aki soha nem látta magát vékonynak, noha mindig az volt. Volt. Már nem az. Ejj de nagy lett a segged! fogalmazta meg a látványt pár hete a maga finom stílusában Apukám. Szomorúságomat látva e-képpen magyarázkodott: te alkatilag vagy ilyen, az egész családban mindenkinek nagy a feneke. És nem vagy ettől még kövér, csak a combod és a feneked lett jó nagy. A kilóimon kívül nem sok minden változott a legutóbbi bejegyzés óta, az evészavar ugyanúgy az életem része. De kicsit talán jobb viszonyba kerültem vele, kevésbé szenvedek miatta - ezért is jött rám ennyi háj. Már nem haragszom és nem büntetem magam az evésért. Nem koplalok, soha. De éhes vagyok, folyton. Az egyetlen pozitív változás a sportban történt, nagyon sokat erősödtem és valószínűleg izmosodhattam is. Az edzéseimen nálam több súlyt már csak az edzőm pakol fel magának(magára), és ez büszkeséggel tölt el. A sport az egyetlen terület, ahol nem a szégyent érzem, ahol vannak apró sikereim. Az edzéseken történik meg egyedül, hogy jobb vagyok másoknál - és ez bizony máshol és máskor nem fordul elő. De ne képzeljetek el emiatt jó alakúnak, a 15 kiló plusz az jelentős mértékben háj - hiszen ismeritek, amikor valaki sokat mozog és mellette napi tízezer kalóriákat eszik...

Csak szép apránként. Most elsőre ennyit gondoltam.