Sose felejtem el, amikor belenéztem a tükörbe és elfogott a rémület. Pàr pillanatig a valósàgot làttam: egy csontvàz àllt velem szemben. Egy élô csontvàz. Persze fél perc múlva màr ismét kövérnek làttam magam, de ez a kép örökre belémvésôdött. Hiànyzik az akkori erôs lényem, csodàlom az akkori önmagamat. Napi négy alma, öttôl màr kìnzott a lelkiismeretem. Féltem, hogy összeesem, féltem, hogy bajt csinàlok a testemmel, féltem, hogy beleôrülök és mégis hiànyzik. Minden pillanatban vàgyok arra a testre, ami kicsúszott a kezeim közül.

Minden gondolatom az evés körül forog, lassan négy éve. Most erôs vagyok és azt jàtszom, hogy a hàjam nem màs, mint egy kigyógyult, egészséges és erôs test. Most azt jàtszom, hogy az evés körüli gondolataim az új egészséges önmagam. Keserûen fogadom, hogy minden nap sportolok, hogy olyan erôs vagyok, hogy a teremben ma màsodik lettem egy  négyütemû fekvôtàmasz versenyen és, hogy az edzéseken észrevehetôen jobban teljesìtek a többi lànynàl. Szeretnék újra gyenge lenni a habtestemtôl. Nem, ez nem igaz, hazudok, és be kell làtnom, hogy valahol tényleg elengettem a sovànysàgot: nem akarom elveszteni az izmaimat, formàs szeretnék lenni. Ma a kipurcanásig edzettem magam, amióta hazajöttem csak fekszem és vàrom, hogy végre alhassak. Lazacot ebédeltem zöldségekkel. Mandulát, banánt és almát nassoltam. És lehet, hogy hiányzik a csontváz testem, de ma minden falat boldoggá tett, ahogy minden egyes felülés is.

Mégis, annyira hiányzik..

P.s: instagram>vattacukka