Mamma Mia...

Gyűlöletes binge. Nem volt vége, nincs vége. Nincs tetőpont, egy pillanatig tartó jóllakás se. Nincs jó rész, nem kaptam boldogságot a finomságoktól. Meg se éreztem. Ott ültem, körülöttem sütemények, mindenféle, végtelen tálcahegyek, vegyél, egyél. Faltam, habzsoltam. Nem szégyelltem magam, néha azért körbenéztem, mielőtt elvettem egy újabb szeletet, hátha épp elkapok egy pillanatot, amikor mindenki másmerre néz. És ha nem veszik észre, hogy újra és újra veszek, akkor talán azt hiszik, hogy még ugyanazt nyammogom. Nem, dehogy hiszik. Láttam, hogy az egyikőjük észrevette, hogy azt az ökölnyi nagy kockát két harapással eltüntetem. Nem vettem elég bő ruhát, mindenkinek feltűnik, hogy majd ki pukkad a hasam. Nem érdekel, nem tudok leállni. Nem tudtam leállni, nem volt vége. Azért lett vége, mert megijedtem, hogy gyorsan ver a szívem, féltem, hogy elájulok, hogy bajom lesz. Nem tudtam beszélgetni, mert folyamatosan az sütis asztalokat néztem. Undorodom magamtól, de ez betegség. Falásroham. Miért nem lehetek anás? Miért ez a szar mia jutott nekem? Egy elcseszett zabagép, aki hányni se tud, a hashajtóktól pedig fél. Nem haragszom magamra, sajnálatot érzek. Ez egy betegség, ki akarok gyúgyulni. Doktor Úr, nem tudok jól lakni, mit tegyek? Dehát maga olyan sovány, egyen annyit, hogy jól lakjon. Nem érti: megehetnék egy disznócsordát, akkor is éhes maradnék.
Nem, én nem éhes vagyok, hanem őrületesen vágyom édességre. Eszem rendesen, nagy adag halat nagy adag párolt zöldséggel, és próbálom elhitetni magammal, hogy most ez volt az ebéded és jól kellett laknod, bízz bennem, jól laktál, és ott mocorog bennem, hogy de valami édeset. Ez az egész az édesről szól. Le kell szoktatnom magam. Napok telnek el almával. Mert az édes. És ha már eszem, az édes legyen. Akkor minek ettél pogácsát? Mert jól akartam lakni. Zabagép, fúj, undorító, köpni kell.

Holnap fast. Holnapután csak a reggeli kávémhoz egy szem valami. Hétfőtől 50 napos -addig csinálom, amíg nem mutat a mérleg 40 kilót. Most még Makó - Jeruzsálem táv. És nem állhatsz rá a mérlegre, csak ha megcsináltad az első hetet. Nem, ez most más terv, mint eddig. Bőven van akkora undorodás magamtól ,hogy képes legyek. Ha kételkedsz, nézz rá a combodra. Na ugye.

Nem érdemelsz semmi dicséretet, és ennél nem tömhetted volna ki jobban a gyomrod, de tény: nem vettél magadnak édességet (ejjha, nem költöttél pénzt a hájadra, hanem ajándékba kaptad .. HA HA hát ez tényleg sokkal jobb!) kibírtad, hogy ne ugorj be a boltba azért a kedvenc csokiért. Pedig egész hazaúton ott motoszkált benned. Tudod miért nem vettél? Mert féltél, hogy nem tudsz majd hazamenni. Igen, féltem, hogy összeesem, hogy zsírszindrómával kórházba kerülök. Hát őt miért hozták be? Mert egy disznó, majdnem leállt a szíve, szétnyomta a ránehezedő emésztésre váró sütemény.
Ne is reméld, hogy elgyengülsz a zabálástól. Olyan tempóban nyomtál le egy rövid hegymászást még este, mint még soha. Remélem holnap ugyanilyen intenzitással fogsz edzeni. Nem féltelek, ennyi zsírtól nagyon jól fog menni. Te kis szénhidrátbomba. Ja, hogy még van más érdemed is? Hogy itthon nem folytattad az evést? Komolyan erre vagy büszke? Na menj szépen aludni, te kis oriási szerencsétlenség.

40-ig most nem állsz meg, akkor sem, ha nem akarod. Akkor sem, ha neked mindegy. Mert neked mindegy, az a lényeg csak, hogy zabálj. Nem tudsz nem-evésre gondolni, csak evésre. Cseréld le a ruháidat és élj boldogan kövéren. Nem szeretnéd? Akkor csináld azt, amit mondok.

Te skizofrén.