A bingéknél is jobban utálom a binge-utáni napokig tartó letargiát - ami csak akkor múlik el, ha visszajön a reggeli horpadt has. Addig folyamatos gyötrődés, hogy undorít a testem, hogy utálom magamat amiért én teszem gusztustalanná. Nagyon szeretnék eljutni oda, hogy ezek a napok eléggé elriasztó emlékek legyenek ahhoz, hogy eszembe ne jusson felfalni pár tábla csokit fagyiöntettel. Ma gondoltam egyet edzés után és bezabáltam magoskiflivel, 11-ig lerendeztük, volt hozzá nem kevés light joghurt, kis paprikás tojás, stb stb stb. Persze mosom kezeimet, nem én tehetek róla, nyilván csak azért nem sikerült megállnom ott, ahol terveztem, mert előtte az egyik családtagom aggódva megkérdezte, hogy tényleg csak ezt az almát akarom reggelizni, mire dühömben, hogy miért szólnak bele már megint, hogy mit eszem, elvesztettem a nemlétező önkontrollomat, tessék, akkor zabálok, és mindenki örül. Vagy talán mégse mindet, mert ez egyszer nem nyúltam a csokiért, se a csokit pótló lekvárért, se a lekvárt pótló banánért. Sőt, a mai nagymennyiségű CH ellenére a legutóbbi XXXL bingém óta sikerül szépen lefele kúsznom a súlyommal, aminek a tegnapi kihagyhatatlan ünneplés se tett keresztbe - amikor nem maradhatott ki két szelet dobostorta sem, de rávettem nagy nehezen az agyacskámat, hogy nem igen érdemes aznap bármi mással kitömni a kis gyomromat. Amúgy, az utóbbi időben annyi édességet ettem, amennyit a nálam 30-40 kilóval nehezebb, u.n. túlsúlyos emberek szoktak, szóval hathatnának rám olyan észérvek is, hogy ebből cukorbetegség lesz, ha nem csinálok valamit az édesség-éhségemmel.
Terv az van bőven, íme: ha nasi, akkor gyümölcs, ha gyümölcs az délelőtt, ha délután, akkor zöldség és fehérje. És mindent mértékkel. Bizony -bizony.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése