plusz nyolc év

Ismét idekeveredtem és nem bírom ki, hogy ne ragadjak tollat a kezembe. 2012-ben, amikor az első bejegyzésemet megírtam (uramatyám, majdnem 8 éve!) nem gondoltam volna, hogy ezek az évek ilyen szomorú és véget nem érő lelki válságnak lesznek tanúi. Már másképp tekintek az evészavarra. Talán 42 kiló voltam (vagy igaz se volt?), talán pánikbeteg, talán veszélyesen sovány, de nem voltam egyedül. Gyerek voltam, akiről gondoskodnak és át segítik a nehéz időszakain. Azóta nem csak fel kellett nőnöm, hanem meg kellett barátkoznom a magánnyal és el kellett fogadnom, hogy a szerepek idővel felcserélődnek. Már nem csak saját magam, hanem mások élete és lelke miatt is akad bőven szoronganivalóm. Nem tartom a jellememet szerethetőnek, nem is szívesen mutatom meg másoknak, ki vagyok. Vagyok helyette sokféle, én se tudom ki az akit látnak bennem, mert minden próbálok lenni, csak nem az, aki vagyok. És amikor sírni látnak- mert azt sokat látnak- akkor az már én vagyok, a sírós lány, de amikor megkérdezik miért sírok, akkor már nem tudom az igazságot elmondani. Mondok helyette részigazságot, vágyat, félelmet, legrosszabb opciót, emléket, de a pillanatnyi érzéseimet meg se tudnám fogalmazni. Csak azt tudnám mondani, hogy fáj. Talán kicsit nagyképűség azt gondolnom, ennyire mások miatt kínoz a szorongás. Egyre többet gondolok arra is, mi lesz velem, ki lesz belőlem és hogyan múlik el az élet. Ne értsetek félre, szeretek élni és remélem sokáig tart. De pesszimista vagyok, mint ahogy a felnőttek szoktak lenni, az élet nem habostorta, kislányom.

Dolgozom, rengeteget, ott legalább helytállok és a szívemet beleadom. Szeretem a munkám és feltölt, majdnem minden nap segít. A munka szent, világos és kerek. Az életem kudarc és szétesés, sok-sok szomorúság. Munkamániás lettem fiatalon, amikor még előttem állna minden, hogy ismerkedjek, hogy szeressek, hogy legyen aki szeret, hogy szórakozzak, világot lássak, gyerekeim legyenek. Nem is vagyok már olyan fiatal, ennyi idősen illett volna már megtalálni az igazit és együtt tervezni a jövőt. Én pedig csak dolgozni szeretnék, mert a munka biztos és biztonságot ad, egy biztonságos falat, hogy van mit tennem, van miért felkelnem, nekem a munka mankó. Szeretnék minél többet adni a családomnak, nem tervezek nagyon előre, sajnos rosszul bánok a pénzzel, de a jelent szeretném szépen, lassan, biztonságosan megélni.  Talán született boldogtalan vagyok, de élni van kedvem, nagyonis. Kiviszem az ebédem a Szigetre mert zöldben jobb enni, érezni szeretném a napsütést, szeretném igazán örömömet lelni minden falatban. Izgatnak a fények, a színek, az évszakok hangulata és illata, az állatok, a flörtök, a jó viccek és az emberek. Nem vagyok közönyös, de irtózatosan törékeny. Törékenyebb lettem most 55 kilósan, mint akkor régen 41 kilóval. Még nem szoktam hozzá az elmúlt pár év számomra drasztikus változásaihoz. Üldöznek a rémálmok, az álmatlan éjszakák, a reszketés ami a mindennapokkal jár, mert amíg nem tudom mit hoz a jövő, félek tőle. Minden napot picit túl kell élnem.

Sokszor szeretném, hogy észrevegyenek és azt érzem, túl nagy a testem, hogy meglássanak benne engem. És ha meg is látnának, az kinek lenne jó? Elvesztem. Néha próbálom magam visszarángatni a koplalásba, szeretném szeretni legalább a száraz tükörképemet.
Jobban kéne vigyáznom arra, amim még van. Jó arcot kéne vágnom, amikor majd kifutnék a világból, többet kellene foglalkoznom azokkal, akik szeretnek. Helyette ha nagyon elfog a szorongás, olyankor csak zokogok, feltépek egy tésztalevest, odateszem a mikróba a kukoricát és gyorsan visszaragasztom azt a két kilót, amit keservesen leküzdöttem az előtte lévő hetekben. Kezdődik minden előlről, holnaptól majd erős leszek, a mának pedig lőttek. Szeretek segíteni embereken és szeretek kedves lenni. Szeretnék mindig nyugodt és türelmes lenni, szeretném, hogy tőlem ne kapjon senki nehéz pillanatot. Nem akarom másokon kitölteni a haragom, a rossz kedvem, szeretném, hogy senki ne tudja mi zajlik belül. Csak pár emberrel osztom meg a félelmeim, azoknak is csak apró részeit, halvány igazságait, és csak azokkal, akiktől jól esik az együttérzés, akiktől szeretnék szeretetet és gondoskodást kapni. Pedig fel kell nőnöm és nem kiéhezetten lesni mások odafigyelését. Idegenektől nem várok együttérzést. Hiába áll velem szemben L-Kolléga és kérdezi mi a baj, miért sírok, miben tud segíteni. Hiába mondja, hogy mindenben számíthatok rá, ha nem várok tőle együttérzést. Csak pár embert szeretek mélyen, és ők kapnak többet belőlem, mint mások, így a rosszat is, sajnos főleg a rosszat. A többiek csak nem értik miért sírok, főleg, mert én vagyok a mosolygós és kedves lány.

Minden pillanat törékeny, lehet, hogy máris másképp látom. Lehet, hogy mostmár én vagyok a szerencsés, hiszen másnak mennyivel rosszabb. Igenis van családom, akik szeretnek. Hogy mi a felállás, ki-kinek a gyereke, kinek-kit kell gondoznia, kinek kire kell törődnie, vigyáznia, nem mindegy? Hiszen amíg van szeretet egymás közt és van kit szeretnünk, minden mindegy.

Azért jó lenne leadni azt a tíz kilót.