Igérem, mindjárt tanulok, bár a több napja tartó 5, max 6 órányi alvások után legszívesebben engedném lecsukódni a szemem már most, koradélután. Arra ébredtem hajnalban, hogy mindenem sajog a fájdalomtól. Talán még soha nem edzettem ilyen keményen végig két hetet - hiába, ha vizsgára kell tanulnom, mindig szorgalmasan edzek -, és érzem magamon, hogy pihenő napért ordít a testem. Holnap mindenképpen megkapja, barátnős programot szerveztem, napozás a szabadban, fagyi, beszélgetés, de nem tudtam eldönteni, hogy egymás után két napig is megtehetem-e, hogy nem edzek. Az utolsó pillanatig küzdöttem a fáradtságtól mozdulni is alig képes testemmel és a mérleg kijelzőjén olvasott számtól (54) elkámpicsorodott lelkemmel. Elmegyek edzeni és előtte bedurrantom magam egy szelet pizzával. Nem lett belőle binge, nem kellett utána édesség is. Egy szelet 200 forintos pizza, aminek semmi köze az olasz konyhához, a legolcsóbb virsliízű sonkával és a legízetlenebb feltéttel, de mégis, jól esett. Az edzőm meglepően kezdte az órát - Ma regeneráló edzést tartunk. Lívia, tegnap edzettél? - Két hete minden nap. - Jó, akkor ez most rád fog férni. Senki nem izzadt le túlságosan rajtam kívül, csak rólam csurgott a víz a hatvan perces könnyűnek szánt edzés végére. Kérdeztem, miért. - Mert képtelen vagy lazán csinálni. Nem tudod elfogadni, hogy könnyíts egy feladaton, mindent sokkal keményebben és magasabb nehézségi fokkal csináltál, mint a többiek. Olyan jólesett, hogy így látja. Tudom, már mondtam, de az egyetlen része az életemnek ahol igazi sikerek érnek, az jó ideje csak az edzéseken történt meg. Hazamentem, és odatettem főzni egy óriási adag csirkemellet rengeteg zöldséggel. A zöldségre fetát. Bőségesen megebédeltem, desszertnek alma, és nincs lelkiismeret furdalásom. Még a pizza miatt se. Na jó, egy picit.