te és ők

Azt álmodod, hogy a nyári kánikulában sorban állsz a Spar pénztárnál egy pálcikás fagyival, ami elolvad ugyan, mire kifizeted, de te állat módjára széttéped a papírt, és büszkén kinyalod belőle a folyékony fagylalt-levet. Aztán hirtelen felébredsz elviselhetetlen hányingerre és orbitális fejfájásra és elgondolkozol, hogy mit ihattál tegnap. Rövidesen rájössz, hogy a jelek ellenére most sem az alkohol, hanem az irdatlan mennyiségű étel okozza a másnaposságot. Eszedbe jut az álom, a fagyi és örülni kezdesz, hogy csak álom, és a mai napot még tisztává teheted. Azt érzed fáradt vagy és aludni vágysz délelőtt 11-ig, holott 7.25-nél később az elmúlt években egyszer sem ébredtél. Vágysz visszaaludni, közben a hányinger szertefoszlik, átvált egy gyenge émelygésbe, és míg pár perccel ezelőtt még undorodva gondoltál vissza a tegnapi ízekre, addig most elkezdtél vágyni rájuk és mágnesként vonz a konyha. Elönt a farkaséhség és pro és kontra érveket gyűjtesz a konyhába leosonás ellen, illetve mellett. Zsömle, lekvár, lapkasajt, ezek az ízek keringenek a fejedbe, eszedbe jut a rád váró szombati kerti parti, a tudat, hogy ezerféle íz fogja várni, hogy magadba edd. A tudat, hogy jön megint egy nap, amit biztosan elvesztesz.  Az észérvek nehezen hatnak, hiába álltál a tükör elé lefekvés előtt és hiába borzasztott el az ocsmány naracsbőrös combod látványa.

Nyughatatlan őrült érzés kerített hatalmába. Ez a betegség rád telepedett és nem hagy élni. De te nem félsz, és nem nyugszol bele hanem szembeszállsz, mert hiszel magadban. Mert a vékonyságnál is fontosabb, hogy örökre megszabadulj tőle, és ha ez sikerül, akkor a vékonyság is könnyű szerrel a tied lehet. Mert képes vagy elfogadni, hogy nem elég két nap ahhoz, hogy egy év kemény munka háját eltüntesd. De most fáradt vagy és hamarosan tied lesz a lakás, így senki előtt nem kell megszégyenülnöd, miközben lopod magadba az újabb és újabb kanál lekvárt. Még egy utolsó binge, és utána tényleg vége. Csak még ma, egyszer, legeslegutoljára. Tudod, hogy azért álmodtad a fagyit, mert a család megbeszélte, hogy hosszúhétvégére vegyünk egy literes vaníliát, hogy azt kedvünkre túrbózhassuk fel gyümölcsökkel, vagy együk jegeskávénak. Tudod, hogy ma kertisütögetés, és úgyis zabálni fogsz. Miért ne kezdjed hajnali 5.30-kor. Nincs ami megállítana, pedig rettenetesen szégyelled magad. Serpenyő, tojás, lekvár, méz, zabpehely, sajt, liszt, elindul a kotyvasztás. Alig állsz a lábadon, émelyegsz, aludnál, de valami nem engedi, hogy normális reggeled legyen, mintha bilincs súlya nehezedne rád, annyira vágysz ide, a konyhába. Enni és enni, még enni, a rosszullétig enni, hogy újra azt érezd, hogy nem akarsz enni. Sikerült, eljött, félsz, hogy szétrepedsz, a hasadra rakod a kutyust, és elaludtok. Felébredsz, megjött a család, azonnal kiszúrod, hogy hoztak kalácsot, legszívesebben nekiesnél, lekvárral kennéd vastagon, de még ennél is jobban szeretnéd, hogy csak egyszerűen fogyjon el minél hamarabb az összes édesség amit hoztak, a két üveg virágméz, a bonbon, a szárított gyümölcsök és a fagyi. Ne kelljen tovább látnod mert nem bírod tovább látni és hozzájuk nem érni, könnyedén magadba tömnéd az egészet, hiába vagy már rosszul a sok evéstől, nem érdekel ha mégrosszabbul leszel, csak tűnjön el a kísértés. Anyukád jókedvűen veszi elő a kosárból neked a zellert és a gombát, a cukkinit és a light túrót, nézd kislányom csupa neked való finomság, de te csak sírsz. Sírsz a dühödben és a szégyenedben, hogy fogalmuk sincs arról, hogy ma már hajnalban annyit ettél, amennyit ők három nap alatt se, sírsz, mert haragszol rájuk, hogy tudják, hogy szenvedsz a sok édességtől, mégis ilyen mennyiségben hozzák. Sírsz, hogy nem értenek, hogy nem tudják, hogy azért sütötted tegnap azt a tortát, mert egyszerűen nem volt más választásod, vagy megsütöd, vagy holnap sütöd meg, vagy ha nem sütöd meg, addig szenvedsz a vágytól míg végül megsütöd. Mint valami csapám nehezednek rád az édességvágyaid, a legnagyobb boldogságod, ami egyben évek óta a legtöbb szenvedést adja.
Sírsz és senki nem érti mi van. A családod mérges, hogy tönkre akarod tenni ezt a gyönyörű hosszúhétvégét, amikor naphosszat csak jóízűen zabálnátok. Mérgesek rád, mert nem értik, hogy nálad nem létezik a jóízű zabálás, csak a kínkeserves bűntudatteli mértéktelen tömés. Kérdően néznek rád, próbálod elmondani, hogy már 3-kor arra ébredtél, hogy a fagyi jár a fejedben és nem tudtál vissszaaludni, próbálod elpanaszolni , hogy ennyi kísértéssel a spejzban és a hűtőben minden itthon töltött perced szenvedés. Próbálod elmondani, de nem értik meg. Felmész a szobádba, ők elfelejtik, te nem térsz vissza erre, ők nem térnek vissza erre.