Go go go

Hiszem, hogy lefogyok. Szépen lassan, de le.
Jövő hét második felében, az egyik szépséges tavaszi nap reggelén ráállok a mérlegre, és 45-össel fogok kezdődni. Tudom. Két napja binge, de most egyszerűen érzem, hogy fog menni.
Fejben dől el, és most eldöntöttem.
Ja, hogy van rajtam hat réteg zsír? Hát i.tenem, legalább lesz üzemanyag az edzésekhez. Tojok rá. Eddig is lement a zsír, amikor tényleg akartam. Hát most is le fog.

Soha nem gondoltam volna, hogy hálás leszek a pszichiáteremnek. Akit eddig kinevettem, kicsúfoltam, akinek az ajtaján gyomorgörccsel léptem be, majdpedig haraggal és sírással távoztam. Egyszercsak valami felengedett. Alig vártam a tegnapi terápiát, és olyan felszabadultan jöttem el, mint soha. Azt érzem, hogy végre valaki megért. Már jobban ismer, mint a szüleim, bár erről leginkább az én sunyiságom tehet, sajnos a szüleimnek sok mindent nem merek elmondani (amiről viszont a szüleim is tehetnek, miközben nem győzöm leszögezni, hogy nekem van a legcsodálatosabb családom).
Annyi minden összefüggést felfedezett a tetteimben, a viselkedéseimben, amit én 10 év szoros barátság után sem ismernék fel valakiben. Fantasztikus megfigyelő. Szégyellem, hogy sokáig rossz véleménnyel voltam róla. Viszont az érdemei ide, vagy oda, tény, hogy segíteni mégsem tud. A bingék nem változnak, de hogy a beszélgetéseink egy csodálatosan izgalmas önismereti utazás, az egészen biztos. Viszont most már arra is rájöttem, hogy tőle "segítséget" nem a szószoros értelemben kell várnom - amit ugye nagyon reméltem, és aminek a hiánya okozta a csalódást. Tőle úgy kaphatok segítséget, hogy segít rávezetni arra, hogy én hogyan tehetem meg az első lépést magamért.
Már tudom mi lenne az első lépés, de nem fogom megtenni.  Mint sok evészavaros, én se magamért falok/koplalok. Amíg van azaz ember, addig ő fog vezérelni, teljesen azonosultam vele. Falok, ahogy ő befal engem. Én ezt nem akarom megoldani. Nem akarom úgy megoldani, hogy elveszítsem. Megpróbálom a testemet visszaadni magamnak, és ez az ötlet felvillanyoz. Tudom, hogy nem érdemel meg, miközben nem tartom magamat senkinek. Miközben gyűlölöm magamat és őt jobbnak tartom, valahol mégis tudom, hogy nem érdemel meg. Biztos hatalmas boldogság érezni, hogy teljesen én irányítom testem, hogy nem kell félnem tőle. Enyém lesz, újra. Én leszek a magam ura, és nem más. Szerethetek mást, de nem fogok miatta bezabálni, vagy miatta koplalni. Magam miatt fogok fogyni, hogy szép legyek a tökörképemnek. Hogy jól érezzem magam az utcán, akár egyedül, akár vele, akár mással. Boldog vagyok.
Olyan messze állok a gyógyulástól, mint Makó Jeruzsálemtől, nameg egészen mást jelentene nekem a gyógyulás, mint a terapeutámnak, és félő, hogy egyikünk sem fog engedni a saját igazából. Hiszen a bingéket leszámítva eszemben sincs az evési szokásaimon változtatni. Tudja, hogy nekem az irányítás a koplalást jelenti. Maga soha nem fog nekem hinni, ragaszkodni fog mindig ahhoz, hogy kövér. Nézze, én orvos vagyok, orvosi szemmel látom a testét és orvosi megállapítás, hogy piszkafa lábai vannak. 
Vajon tudta, hogy mekkorát hízelgett evvel? Miközben képtelenség az egész, a szüleim is valamelyik nap ujjongtak, hogy végre jól kikerekedtem, hidd el nekem kislányom, sokkal jobban állnak ezek a lábak, mint azok a vékonyak.

Gyereke lesz mástól, mert őt jobban szereti. Engem is akar, nem akar elengedni, engem is szeret. Tudom, kimutatja. (A Dr Agy szerint egy görény.)
Nem vagyok elég jó neki, miközben ezt nem érzem, mert azt érezteti, hogy szeret. De közben mégsem vagyok elég, hiszen mástól lesz gyereke. Vele kezdődött, pedig senki nem imádta úgy a testem, mint ő. Mindig gyönyörűnek látott, akár öt kilóval több voltam, akár öttel kevesebb. Senki nem szerette így a testemet.
Maga a rabszolgája ennek az embernek.
Felszabadítom magam, úgy fogok kinézni, ami megelégedést okoz, magamnak. Ezt akarom.

Ezalatt a pár hét alatt, miközben csak toporgok a rekordmagas súlyomban és fulladozom a hájamban, kitapasztaltam egy módszert, ami annak ellenére, hogy 2-3 nap után mindig bingébe fulladt, kifejezetten szerethetővé vált nekem. Bingék akkor is lehetnek, ha előtte egy hétig csak zabálsz, úgyhogy nem vagyok hajlandó a módszeremet hibáztatni a zabáliáimért. Minden nap kevesebbet mutatott a mérleg vele, a szüleim azt látták, hogy normálisan eszem, a hasam pedig nem puffadt fel, hanem napról napra laposodott. Csak sajnos az édesség őrületem miatt minden sikeres időszakot a leadott kilók duplájára visszahízása követte, de erre is van már tervem, ezt is mindjárt kifejtem.
De visszatérve a módszerhez, egyszerű és nagyszerű:
délelőtt két szem gyümölcs (amiből az egyik sokszor répa volt), ebéd pedig kötelező jelleggel husi és zöldség, akkor is, ha szívesebben bevágnék két almát. Általában egy pici szelet zsiradék nélkül párolt csirkemell (kb 7 deka), vagy egy konzerv olajmentes tonhal nyers salátával. És utána vége, utána nincs almázás, répázás, semmi. Edzés előtt azaz egy-két alma nagyon jól jött, utána pedig örültem, hogy izombarát fehérjét eszem, még akkor is, ha tényleg sokszor szívesebben választanék almát, amiről muszáj leszokni, mert minek a sok óra edzés, ha nincs formásodás.
Hosszú idő óta ennél a módszernél éreztem azt, hogy működik, hogy képes voltam (viszonylag) hosszabb ideig tartani. Sokszor elterveztem, hogy ma csak két-három szem gyümölcs, de mindig édesség zabália lett belőle. Megéri elfogadnom, hogy akár minden nap ebédre ehetek egy kis húst, mint hogy azt érezzem, ma még alig ettem, és a végén bezabálok a farkaséhségtől. Ezeken a napokon mindig 500 kcal alatt voltam, míg amikor kitalálom, hogy "ma csak gyümölcs és zöldség", még ha be is tartom, olyankor se sikerül 600-nál kevesebbet ennem belőlük. 500 alatt pedig akkor is fogyok, ha nincs edzés. Csak néha az nehéz benne, hogy elfogadjam, hogy jobban járok ha sütök csirkét és főzök hozzá egy cukkinit, mintha bezabálnék 4-5 almát.

És hát mint minden tervemnek, ennek is megvan a szokásos nagy buktatója, vagyis az édesség-éhség. Bár nem szép a legújabb ötletem, tényleg egy utolsó utáni próbálkozásként született meg a fejemben az a gondolat, hogy úgy kényszerítsem magam rá az édesség-mentességre, hogy azt mondom a szüleimnek, hogy a pszichológusom is figyelmeztetett, hogy már-már veszélyes mennyiségű cukrot vagyok képes bezabálni.

Ami tény, hogy így van, mert tuti cukorbetegséghez vezet, ha nem csinálok valamit avval, hogy minden harmadnap 3-4 táblányi csokit és tizenöt púpos mézet és egy teli üveg lekvárt tüntetek el. Bár a szüleim nem biztatnak az evészetre, talán ez a közösen kimondott terv, hogy hát akkor tényleg próbálj meg leszokni az édességről, talán segít. Illetve remélem, hogy segíteni fog, ugyanis ma még a helyzet egyelőre csak annyiban változott, hogy bár szokásos mennyiségű cukrot faltam be a spejzban, de kivételesen a szüleim előtt titkolva, hiszen tegnap közösen beláttuk, hogy nincs több cukros. Kicsit szégyellem, hogy ravaszkodva és másokat átverve próbálok kilábalni az édesség-bingékből, de őszintén remélem, hogy ha a szüleim látnák, hogy a 4-5 csokis croissant után milyen érzés magamba tuszkolni a harmadik tábla csokit, milyen az a rettegés a szétdurranástól, akkor talán megbocsájtanák nekem ezt a kis félrevezetést. Ők is látják itthon, milyen iszonyat mennyiségű cukrot zabálok be, és ők sem helyeslik, végülis csak a cukorról akarok leszokni, nem pedig őket átverni, úgyhogy a lelkiismeretemet most hadd tegyem félre.
Bár tényleg picit ravasz dolognak tartom ezt a részemről, mert nem véletlenül Húsvét előtt egy héttel harsogtam ki itthon hogy már pszichomógusom is tilt az édességektől, bebiztosítva azt, hogy véletlenül se kapjak a nyuszitól csokit, illetve kevésbé kerüljön családi vita tárgyává az ünnepi asztalnál, hogy miért nem kérek anyu sütijeiből. Illetve ha az utóbbinak nem is sikerül ellenállnom, remélem egy nagyon picike kóstoló falatnál  megállnék- és azt is csak akkor, ha a családi béke forog kockán. Hiszen ezeket a sütiket a tesóm kérte, az ő kedvence mind, nincs bennük se csoki, se eper, se túró, kár is lenne belém.

De a Húsvéttól nem félek. Egy vacsora és kész. Két tojás, kis sonka, egyikből se lennék képes túlenni magam. Meglesz az a 45 jövő héten. Jöhet a tavasz, még ha ez a hét az önutálaté is lesz. Még ha most nem is férek be a nadrágjaimba. Nem baj, csak nem félni ennyit a kudarctól.