Talán megyegetünk

Már harmadik hete járok pszichiáterhez. Úgy látszik, titokban azt hittem, olyasmi szeánszokat tart, mint egy sámán, hogy a csodafüveivel elkábít, mormol pár hókuszpókuszt és irgumburgumilyettöbbetnecsináljt, megmondja a tutit, vagyis helyreráz és kicserél, de ehelyett jött a csalódás és a felismerés: ez nem is lesz olyan egyszerű. Amit eddig "kaptam" tőle, még csak kapaszkodónak se hívnám,  de mégis hasznosnak érzem és talán idővel megtalálom az ugródeszkát is, ahonnan előrevisz. Már most segített rávilágítani olyan összefüggésekre, amikre még sosem gondoltam. De ez csak erősítette azt az érzetet, hogy nagy a baj velem, hogy sokkal mélyebb és bonyolultabb ez az evésagymenésem annál, semhogy egyszerűen sovány akarok lenni. És ez picit megijesztett.
Sok munkám lesz magammal: a legfontosabb, hogy helyrehozzam Anyuékkal mindazt, amit elrontottam. Második a sorban, hogy a bingéket magam mögött tudhassam (és már most félek, hogy csak olyan kiutat fog tanácsolni, amihez felhízlalda is tartozik - márpedig azt kösz de nem). Ehhez mindenképpen függetlenítenem kell az evést az érzéseimtől. Harmadik helyen pedig az alvászavar - ha ezt elmúlasztaná, akkor annyival, de annyival boldogabb lennék. Csak hát tudom, hogy ez a három kívánság elég szorosan összekapcsolódik - ezért mondtam, hogy nem lesz könnyű.

A pszichiáter arra kért, hogy ne kürtöljem szerte-szét, mi zajlik odabent a rendelőben. Ahogy ő titkot tart, én is így teszek - és igaza lehet abban is, hogy a hely "varázsa" ill. hatékonysága megszűnhet, ha valaki a képébe kapja a kívülállók véleményét. Szóval ezt szeretném elkerülni.

Zabaton utoljára kedden volt, előtte vasárnap, azelőtt szombaton és pénteken. Tehát négy binge öt nap alatt. Hogy miért vagyok 44 alatt mégis, azt én se értem, de az edzés biztos számít. Nem várok már Karácsonyig csodát, csak hogy egy rosszullétig-evést se produkáljak és úgy talán még kicsit sikerül tovább fogynom is.

Namajd kiderül. 

Készülök a hétvégén egy részletes karácsonyi haditerv-posttal, amiből annyit elárulok már most, hogy megkértem a tesómat, hogy Karácsonykor felügyeljen, hogy mennyit eszem. Megállapodtunk, hogy nem eszem olyankor, amikor ő nem lát (vagyis nem osonok ki a konyhába újabb és újabb sütikért amíg a többiek a fa alatt örömködnek). Ma elvitt egy cukrászdába és ettünk egy-egy szelet sütit. Mondta, hogy szívesen venne nekem még egyet, és hozzátette, hogy az még nem lenne olyan mennyiség, ami miatt szégyellnem kéne magam. Annyira kedves az én tesóm! Nem kértem, mert így még jól tudott esni az az egy szelet - ha már túlzásba esem és elkattan valami a fejemben, akkor már csak a még marad. 
Egyszer majd eljön az, hogy a nassolás csak azt jelentheti, amit ma csináltunk a cukrászdában. Hogy jóízűen megettünk egy szelet mennyeifinom sütit és utána tudom, hogy elég volt. 
Nem szükséges, hogy ténylegesen jóllakjak tőle, elég, ha tudom.