Holnap

Nini: a hasamba költözött egy egész baromfi-udvar. A meghívást számtalan csirkemell örömmel fogadta, én pedig udvarias házigazda létemre bőségesen "leküldtem" nekik több napra elegendő takarmányt - magokat, kukoricát, stb, remélem a light túrót, a bambuszrügyet és a karfiolt is szeretik. Pár pillanatra azt hittem, nyulak is másztak belém, ezért muszáj volt 2-3 kiló répával kedveskednem nekik. Azért, hogy mindenki otthonosan érezze magát, néhány tonna almával is elláttam őket - gondolom hozzászoktak a kerti almafák látványához, mégse legyen hiányérzetük, én pedig fékezhetetlen állatias-evő módjára a csutkát is lenyelem, szóval még az is lehet, hogy gyökeret ver az egyik almamag, és lesz saját fácskájuk is odabent. 

Tülkön ülök, félek, és mint ilyenkor mindig: zabálok. Most nem csokit mogyoróvajjal és lekvárral (azt pedig vastagon lehintve porcukorral), most nem fogok zsírban tocsogva forgolódni éjjel, most nem kell 3-4 napig két órákat edzenem, hogy lemenjen a mai plusz, ennek nem lesz olyan súlyos következménye, de a tudat, hogy egy olyan ember vagyok, aki megállás nélkül csak rágna és rágna ( és nem csak feltételes "-na", hanem kijelentő "-ok" ), bőven elég a szégyenérzethez. Tulajdonképpen, holnap megszólalnom se kell, csak felhúzom a pólómat, és egyből leveszi Dr Pszichi Áter, hogy ki is a betege: egy zabagép a sok közül. De lehet, hogy félreérti a látványt és továbbküld a nőgyógyászatra egy kísérőlevéllel, hogy "Itt egy 8-9. hónapnál járó terhes kislány, kérem segítsenek kihordani a gyermekét. Köszönettel. "
Ma lemondtam a találkozómat egy számomra fontos emberrel, helyette inkább biogazdaságot létesítettem a gyomromban, gondos, egésznapos munkával. De most legalább tudom mitől félek: a holnaptól.