no more fat vagy no more no more fat

Lesül a bőr a pofámról: már megint egy post a kudarcról. De ez az utolsó ilyen témájú bejegyzés - ezt ünnepélyesen megígérhetem, de ezúttal nem azért, mert ugyebár nem lesz több binge, hanem mert ha legközelebb is csak a sikertelenségről tudok beszámolni, akkor végérvényesen elbúcsúzom a blogolástól. Ez már van annyira ciki, hogy ne folytassam: össze-vissza hadoválok a terveimről és helyette csak zabálok.

Te már hajnaban ilyen éhes vagy? kérdi Apukám csodálkozva, amikor szinte még félálomban arról érdeklődöm, hogy szerinte már elég érett-e az avokádó a hűtőben, vagy még várjak a megbontásával pár napig.
Igen, ilyen éhes vagyok. Sőt, nincs olyan, hogy ne lennék ilyen éhes. Két szelet kenyér és három zsömle avokádóval. Egy nagy bögre zabpehely túróval. Másfél doboz bonbon. Egy tábla csoki. Rengeteg alma.
És ez csak a ma.

Nem szégyelled magad, hogy megetted a család édességét? 
De, szörnyen. Nem csak úgy mondom, tényleg. Megijeszt, hogy annak ellenére, hogy tudtam, hogy a tesóm kedvence, mégis megettem. Én nem vagyok irigy, ha valami finomat eszem, abból szeretek megkínálni mindenkit. Szeretek osztozni és mindig úgy csinálom, hogy nekem jusson a kisebbik része. Mégis: bekattantam a csokira, és nem gondoltam senki és semmi másra. Ők reggel nem esznek ilyen zsírosat, zabkorpával és aktíviával kezdik a napot, majd 11 körül esznek egy szendvicset és némi gyümölcsöt. Talán ebéd után rávágynak egy kis nasira - nem hamarabb, mert ők normális emberek. Normálisan esznek. Én viszont egész éjjel ezekről a kis bonbonokról álmodtam. Kis töltények, amik szétrobbannak a szájban és kiömlik belőlük a legtöményebb zsíros csokoládé íz. Pillanatok alatt eltűnik, elnyeli a tested és csak a hiányt érzed, hogy már nincs meg az íz, nincs a nyelved alatt. Egész éjjel csak félálomban aludtam, vártam a reggelt. Vártam, hogy megtöltsem magam. Kifejezetten örültem volna, ha társul a család és nem én eszem meg a nagy részét. Bárcsak mindenki rávetette volna magát, bárcsak alig jutott volna nekem. Ha elfogy valami, annak mindig örülök, mert az azt jelenti, hogy megszűnt egy kísértés.

"Te ebből is akármennyit meg tudsz enni? Pedig ez nagyon zsíros" - Mondja a nővérem, akinek már beszéltem arról, hogy soha nem esne nehezemre elbánni egyszerre öt tábla csokival.

Nagyon meg akartam beszélni ezt a szüleimmel, de lehetetlen - már próbáltam, totál felesleges. Olyan, mintha valaki elkezdené mondani nekem, hogy ő nem csak fázik, vagy melege van, hanem valami harmadik dolgot is érez. Körülírja, megpróbálja elmagyarázni, de nem fog szíven ütni, mert el se tudom képzelni, hiszen sosem éltem át azt az érzést. Fura földönkívülinek tartanám. 
Inkább csak leültem melléjük és elkezdtem sírni. Nagyon el akartam mondani, hogy félek, hogy megölöm magam evvel a rengeteg étellel. Nagyon el akartam mondani, hogy olvastam olyat, hogy a sok zabától ki tud annyira kitágulni a gyomor, hogy a gyomorfal hajszálvékonyra elvékonyodik, megreped és ebbe bele lehet halni. El akartam mondani, hogy ez a veszély engem is fenyeget, hogy egyenes úton járok afelé, hogy tönkretegyem a testem. Hogy ez lesz a vesztem. Csak hogy én ezeket azért mondanám el, hogy segítsenek, de egy olyan családban, ahol az evés körül forog minden, ott lehetetlen, hogy elzárjanak az ételtől. Hogy elérjem, hogy meg se kínáljanak a hétvégére vásárolt csoki-hegyekből, mert nem tudnék megállni pár kockánál, vagy ha képes is lennék rá, akár napokig zakatolna az agyam, hogy még kéne csokit ennem. Lehetetlen, hogy elérjem azt, hogy a szüleim azt akarják, hogy ne egyek, nem pedig azt, hogy egyek.
Apu fejében még mindig az van, hogy én "őrültem diétázom" és kiéheztetem magam. Anyu azt gondolja, hogy azért vagyok olyan levert, mert mindig fogyózni akarok, de mivel állandóan belesülök, a kudarcok minden önbizalmamat elvették és ezért nem vagyok békében önmagammal. Az eszükbe sem jut, hogy a torkig tömött testem micsoda félelemmel tölt el. Hogy mennyire utálom, amikor megeszem egy kiló kenyeret egy egész üveg mogyoróvajjal, és utána irdatlan akaraterő kell ahhoz, hogy ne vegyem elő a gofrisütőt. Fogalmuk sincs, hogy szinte ájulásig eszem magam. Hogy szédülök a sok ételtől a bingék után, és amíg nem távozik belőlem valamennyi étel a wc-n, addig konkrétan attól félek, hogy szörnyethalok. Hogy felrobban a testem. És hogy akármilyen szenvedésig eszem magam, egy dolog sosem jön el: a jóllakottság. Soha.

Nem tudom, miért csinálom ezt magammal. De az biztos, hogy félelemből eszem. Talán amiatt, mert félek a kövérségtől. Vagy mert félek a tanulástól. Félek az egyetemtől. Ha nem félnék, jobb lenne. 
Kell, hogy számítson annyira a testem és az egészségem, hogy leállok az önpusztítással. Amikor nagy ritkán sikerül 2-3 erős napot tartanom, biztonságban érzem magam. Csak olyankor. Eszem az almát, vagy a light túrót és nem félek. Viszont amikor zabália van, retteg a belsőm. 
Családom meséli, hogy újabban rendszeresen álmomban segítségért kiabálok, majdnem minden éjjel. A testvérem aggódva kérdezte, hogy nyomaszt-e valami.
Igen, drága Családom. Nyomaszt. Nyomaszt, hogy képtelen vagyok kijönni a falásrohamokból. Nyomaszt, hogy folyton félek, hogy mikor lesz a legközelebbi tömés. Ennyi kudarc felemészti az embert. 

Élnem kell az életemet anélkül, hogy minden érzelmi élmény zabálásba fulladjon. Képesnek kell lennem úgy tanulnom, hogy helyette ne egyek. Be kell járnom az iskolába úgy, hogy ne rohanjak haza enni a szünetekben, hogy képes legyek rágás helyett nyelvvizsgára készülni. Képesnek kell lennem egy kellemetlenkedő tanárom órája után idegességemben nem enni. Képesnek kell lennem csalódottságomban nem enni, amikor valaki azt mondja, hogy dejó,hogy híztál egy picit. Képesnek kell lennem boldogságomban nem enni, amikor valaki azt mondja, hogy már megint nagyon sovány vagy. Képesnek kell lennem nem enni. 
Engem az ünnepek nagyon motiválnak. Arra vágyom, hogy megérdemeljem a téli-szünetet és a finom falatokat. Hogy szégyen nélkül pár napig jóízűen egyek. Meg kell mutatnom magamnak, hogy képes vagyok visszafognom magam. Több, mint 8 hét van Karácsonyig. 56 nap. 

Napi 500 csupa olyan étellel, amit imádok. Nekem nem baj, ha almát eszem csoki helyett. Az alma mindennél finomabb. Rajongok érte. Az almát tudom élvezni, a csokit nem. A csoki után csak a hiány és félelem marad. Biztos lesz olyan nap, amikor nem fogom bírni tartani az 500-at. Ha túllövöm időnként 2-3 almával, esetleg egy fél doboz light túróval, vagy pár szelet sütőtökkel, hát akkor azt mondom nabumm. De edzeni becsületesen eljárok, MINDIG, és törekedni fogok az 500-ra is.
Leállok a csokival. Leállok a cukorral. Nyilván lehetetlen. Ezért csak Karácsonyig. Mert addig nem lehetetlen. Szűk két hónapig mellőzni a nassolást nem lehetetlen. 
Amihez még ragaszkodom: mellőzni a kenyérféléket, mindent amiben van liszt és az olajosmagokat is. Nem azért tiltom el magam a gabonától, hogy nehogy kedvem szottyanjon egyik nap egy 500 kcalnyi bolognai spagettivel kimeríteni az evésemet és átcsapni 3500 kcalnyi spagetti partiba - ez kizárt, mert ha rámjön a bingézhetnék, úgyis édes kell. Szalámis szendvics, pogácsa, pizza, hambi - az ilyesmik nem jelentenek veszélyt, de a pirítós lekvárral, vastagon meghintve cukrosdió-darával, na az már rizikófaktor. 
Amúgy tumblre minden nap felkerül az aznapi bevitel. Drukkoljatok, hogy ne rontsam el, mert akkor nem olvashattok többet Miss Dagadék Bortiszikvizetprédikáltól.