Döcögünk

Mostanság minden nap egy szörnyen nehéz feladat vár rám: össze kell kapnom magam, fel kell öltöznöm, ki kell lépnem az utcára. Vasárnap ment a legnehezebben, amikor már reggelre időzítve volt egy útnakindulás, (a családom megbízott valamivel, amire a viharos időjárásra hivatkozva nemet mondtam, inkább fetrengtem az ágyban, majd a pondró testemmel kivánszorogtam a konyhába és lenyomtam egy hibátlan bingét, kifogástalan cukor-, liszt- és olajtúladagolással). Azonban gondolnom kellett a saját intéznivalóimra is, így kénytelen voltam fél 12-kor megálljt parancsolni a libatömésnek, felvettem egy jó laza hasat, feneket, és muffin-toppot eltakaró zsákruhát, a szétnyomott fejemet lemázoltam, de már a kapun kilépve elsírtam magam. Szomorúságomért nem csak a hordótestem, illetve az annak köszönhető depim, hanem a szüleimhez kapcsolódó lelkiismeretfurdalásom is tehet. Nehezen értjük meg egymást, kivéve amikor zabálok és főleg, ha velük -olyankor nagy az összhang, soha nem szólnának be akármennyit is eszem, sőt, kifejezetten örülnek neki: 

- Végre enni látlak! Nem csodálom, hogy így ízlik a sajtos kenyér zöldpaprikával, állandóan koplalsz, ki vagy éhezve már az ilyen egyszerű ízekre is. 

-Jaj Apu minden nap zabálok, dehogy vagyok kiéhezve, állandóan csak eszem...

A kedves és megértő biztatásukkal remekül kompenzálják az evés közben érzett öngyűlöletemet. Viszont amint vége a zabának, és a finom falatokból nem marad más,  csak éhség és szégyenérzet, innentől már idegesen válaszolok mindenre. Ők ezt megelégelve és megunva, minimális érdeklődést mutatnak a dolgaim iránt. De ezért csak is magamat okolhatom, hiszen már reggel úgy reagálok a "Hogy aludtál?"- kérdésükre, mintha lopással vádolnának meg. Ellenséges és hisztis vagyok, és amit a legjobban utálok: kiszámíthatatlan. Szégyellem érte magam, minden nap többször megfogadom, hogy abbahagyom ezt a mufurc viselkedést, aztán amikor Anyu megkérdezi, hogy tudom-e, hogy tele van a hűtő sárgadinnyével, és hogy tejföl nélkül sem kérek-e a rakottkelből, olyankor újra borul a bili, 'engem senki nem ért meg', 'engem nem szabad etetni, épp elég amikor én tömöm magam'.

Egy szörnyeteg vagyok - ha már a testem egy malac, legalább a természetemmel javíthatnék az összhatáson. 

Visszatérve a vasárnapra: szóval rákényszerültem aznap is, hogy a végigvonszoljam a hájamat a városon, és ha már így alakult, gondoltam útbaejtem a patikát, Csókolom egy üveg keserűvizet kérek szépen. Már vásárlás közben majd kiugrott a szívem, mintha valami szörnyen illegális dolgot művelnék, amiért akár börtönbe is csukhatnak, és amúgysem nekem valók ezek a szerek, én nem iszom alkoholt, nem dohányzom és még soha egy füvescigit sem szívtam el, micsoda esztelen őrültség hashajtót használni, de persze sikerült meggyőznöm magam, hisz ez nem olyan durva szer, ahogy a neve is mondja: gyógyvíz, nem lehet tőle semmi bajom. Végül mégis másnap reggelig tanakodtam, hogy kinyissam el, majd kötöttem egy kompromisszumot: csak a felét iszom meg, így legalább nem kell kihagynom az edzést másnap este, egy fél nap csak elég lesz, hogy kijöjjön aminek ki kell.

Így is történt (bár nem jött ki sok), elmentem és nem bántam meg, különösen, mert az edzőm így köszönt el: most menj szépen haza és vacsorázz egy jó nagyot, enned kell.  Boldogan megígértem neki és napok óta nem érzett jókedvvel feküdtem le aludni, persze üres hassal. A bizakodásnak, hogy még nincs minden veszve, a másnap reggeli edzésen lett vége. Nyújtás közben elvesztettem az egyensúlyomat és látva ezt az egyik fiú, nevetve megjegyezte: nem csoda, hogy eldőlsz, hiszen neked ez a gyakorlat olyan, mintha egy pengevékony kést kellene egyensúlyban tartanod, annyira vékony vagy. És ekkor közbeszólt az edzőm: pedig én pont ma vettem észre, hogy végre kezd picit kerekedni".
Minden lelkesedés összetört, és a tükörbe nézve csak az ormótlan ganajtúrócombjaimat látom.

Fél 3-kor becsuktam magamra a szobám ajtaját, annak reményében hogy így kisebb eséllyel nyitom ki a (kiadós ebédem után) újra a fridzsidert. Amúgy is csak 4-ig kell kibírnom hiszen megfogattam, hogy utána már nincs egy falat se, és hopp, már fél 5, szóval nekem most azt kéne éreznem, hogy "hurrá, ma már nem ehetek!". 

És hogy mit érzek helyette? Azt, hogy éhes vagyok.

És hogy mi vigasztal? Az, hogyha most kedvemre összezabálnék mindent, akkor is ugyanezt érezném.