Született faló

Eltűnt a reggeli 'mély leveses tányér'- hasam, és átvette helyét egy domború poci. Imádtam horpadt hassal ébredni, és nagyon hiányzik. De ennek ellenére ma már nem láttam magam disznónak. Vajon tud annyit és olyan gyorsan változni az ember teste, mint ahogy érzem? Két nappal ezelőtt kerekded tésztaképem volt, ma meg egész kis csontos - lehet ez? Biztosan nem látom magamat reálisan. De az is tény, hogy a mérleg úgy ugrál, mint egy bolha - akkor ez miért ne látszódhatna meg a testemen is?A normális embereknél a súly stagnál, hetekbe telik egy kiló hízás - és ugyanígy a fogyás, én viszont képes vagyok a súlyomat egy nap alatt három kilóval felvinnem, majd az azt  követő nap két kilóval leapasztanom. Ilyenre csak egy bulimiás (de utálom ezt a szót) képes. Hazajövök, rohanok az almáimért, lekuporodom a földre és megzabálom. Aztán elő a egy doboz túró, és ahelyett, hogy élvezném, pillanatok alatt befalom. Talán túl akarok esni rajta, vagy azt várom, hogy érezzek valami teltség-érzetet és ezt minél hamarabb el akarom érni. Egészséges és jó étvágyú lány vagyok, ezen nem fogok tudni változtatni. Mégis betegnek érzem magam, de inkább őrültnek, persze nem kell bezárni valami gumiszobába, de egészségtelenül sokat foglalkozom az evéssel. Egyszerre sokat enni, főleg édességből, ez a képességem mindig is megvolt. Sose esett nehezemre "egy szuszra" befalnom egy tábla csokit, vagy egy egész pizzát. Mindig is faló voltam, soha se voltam képes az ételt beosztani. Amikor általánosban az anyukám szendvicset csomagolt, szinte mindig már az első szünetben megettem. Mindig mindent egyből megettem. Ha kibontottam egy zacskó kekszet, addig ettem, amíg nem teltem meg. Mindig gyorsan ettem és mindig addig, amíg nem éreztem, hogy jól laktam. Irigylem azokat az embereket, akik egy zacskó pilótakekszet képesek estig eszegetni. Kivesznek egy-két szemet, elmajszolják, visszateszik a táskába, akár el is feledkeznek arról, hogy náluk van, majd amikor észreveszik, még egy szem, és akár még másnapra is marad. Én nem tudok normálisan enni. De amíg vékony vagyok, ez nem zavar különösebben. Nem olyan régen volt az életemben 2-3 hét, amikor azt éreztem magamon, hogy na ilyen az anorexia. Akkoriban hagytam abba egy időre a blogolást, mert megijedtem, hogy túlságosan is belekerültem, anás-blogok olvasásától is eltiltottam magam. Sose éreztem még ilyet, mint akkor: féltem az evéstől. Az étel látványától, sőt, már a gondolatától is összeszorult a gyomrom, a torkom, hányinger, émelygés. Emlékszem, majdnem több órába telt elrágnom egy almát, minden nyelésnél azt éreztem, mintha egy zárt vasajtón kéne a falatokat keresztül nyomnom. Nagyon féltem, nagyon gyenge voltam. Ekkor lehettem életemben először anorexiás, és kicsit hiányzik. Mert olyan könnyű volt nem ennem. Nem a zabálást kellett leküzdenem, mint most, hanem magamat rábeszélnem, hogy azért egyek valamit. Hiányzik.