Sovány voltam valaha kétszer

Egyszer volt hol nem volt, tegnapelőtt kifogyott az elem a mérlegből és a lehető leglazább módon azonnal a szüleim elé álltam, hogy amúgy nem mintha olyan fontos dolog lenne, de hosszú idő után ma épp ráálltam a mérlegre, és képzeljétek, nem jelzett ki semmit, talán kifogyott az elem, nem mintha sürgős lenne, de ha épp olyan boltban jártok, esetleg nem hoznátok légyszi egyet, persze miattam nem kell..
  Egy teljes nap telt el kétségek közt a súlyomat illetően, de az elem megérkezése azonnal boldogsággal és nyugalommal töltött el, csak kár, hogy minden boldog pillanatnak egyszer vége szakad: Megtennéd, hogy ráállsz leellenőrizni, hogy működik-e? Te mezítláb vagy, én pedig utcai cipőben - hangzottak Apukám utasító szavai én pedig azonnal leszögeztem, hogy nincs azaz I.ten, hogy ilyen nyilvános megszégyenítésben részt vegyek - mégha a legkevésbé sem volt benne ilyen szándék, de annál nagyobb szégyen nem létezik, hogy a mérlegre álljak a szüleim előtt és magukban mosolyogva konstatálják, hogy "igen, nem csak látványra nagy a mi kis dagi Ödönkénk, hanem tényleg az", hát köszönöm, nem. (A helyzetet amúgy a nővérem oldotta meg, aki semmilyen súly és agyproblémával nem küzd, így habozás nélkül ráállt a mérlegre leellenőrizni, hogy működik-e már).

2011 tavasz, hazajövünk a szüleim házassági évfordulója alkalmából elkövetett pizzázásról. Bennem egy egész pizza és persze az aznap megevett almák, répák, vagyis az egészségesnek hívott éhség eltömő anyagok. Márciusi tél, csizma, farmer, 5-6 réteg pulcsi. Hazaérve levettem a felsőimet és indultam a szennyes felé, cipőben, nadrágban és atlétában, ekkor még nem tudtam, hogy nem kellett volna ilyen óvatlannak lennem. Anyukám meglátta a karomat és elförmedt. Felförmedt. Emlékszem, hogy örültem, hogy vékonynak lát, hogy kicsit büszke voltam magamra, hogy soványnak látszom a szemében és nem kövérnek. Le kellett tolnom a nadrágomat, hogy megnézze, hogy a lábam is úgy néz-e ki, mint a karom.  Ezt már megalázónak éreztem. Ráállított a mérlegre. 44 kiló voltam félig felöltözve, kajával és némi vízzel a gyomromban (aznap reggel 42 kilóval ébredtem). A 44 kilót nem tartotta túl ijesztőnek, de kétségbeesettséget mutatva egész nap veszekedett velem, hogy egyek többet, fejezzem be a mániákus diétázásomat. Kimentünk a konyhába és fehér kenyeret kellett ennem. Ettem, de nem érdekelt, tudtam, hogy elcsendesedik a dolog, majd elfelejti, hogy engem kell figyelnie.
Részben elfelejtette, de 2011 tavasza és nyara volt azaz időszak, amikor a legtöbb "rámpirítás" ért a súlyomért, ekkoriban időnként Anyukám kétségbeesetten próbált rávenni, hogy hízzak. Majd a nyár második fele és az ősz sok boldog és felszabadult utazással telt és 42-ről 53-ig szökött fel a mérleg. Ősztől nem is ért több szekálás a súlyom miatt, Anyukám megnyugodott, hosszú ideig nem látott csontsoványnak. Karácsonyra azonban már újra 44-45 kilónál tartottam, amit 2012 kora tavaszára letornáztam 40 kilóig. Utólag, a képeket visszanézve ekkor néztem ki ijesztően soványnak, és ami miatt Anyukám egy évvel előtte veszekedett, össze nem hasonlítható ehhez az állapotomhoz képest. Hosszú út vezetett idáig és nem igazán emlékszem, hogyan sikerült olyan gyorsan és könnyedén visszafogynom, de ekkoriban hashajtóztam a legtöbbet és egy szorongós pánikbetegség is hatalmába kerített, ami eleinte csak olyankor mutatkozott meg, miután megettem egymás után három-négy tábla csokit és megittam rá egy üvegcse hashajtót: a szívem hevesen kalapált és azt éreztem, fulladok. Egy idő után ennem se kellett ahhoz, hogy rosszul legyek: bárhol és bármikor elfogott egy érzés, pl, hogy féltem felállni, mert azt éreztem, akkor elájulnék, féltem elindulni, féltem megmozdulni. Sírva telefonáltam a szüleimért, hogy jöjjenek értem, hogy vigyenek haza, hogy szabadítsanak meg ettél a szorongató és fojtogató érzéstől, ami hatalmába kerített. Otthon jó volt, de otthon is tudtam szorongani és ok nélkül sírni . Féltem, hogy összeesem, féltem, hogy leáll a szívem. Féltem magamtól. Az egyik pánikrohamos rosszullétem után, a háziorvos megvizsgált, kérdezgetett az evési szokásaimról, érdeklődött, hogy miért fogytam ennyit, mit eszem, és emlékszem, hogy kicsit elmosolyogtam magam lányos zavaromban, ismét hízelgett a lelkemnek, hogy soványnak látnak, szinte hálás voltam, miközben azt válaszoltam, hogy csak próbálok egészségesen enni, de nem eszem keveset, ma is megettem már négy almát és három répát - mondtam ezt reggel fél kilenckor.
Mindketten megrökönyödtünk a válaszomon. Én elszégyelltem magam, hogy ennyit ettem már reggel, rajta pedig láttam, hogy tökéletesen érti a helyzetet. Még aznap figyelmeztette a szüleimet, hogy a lányuk  anorexiás. Nagyon megijedtem, hogy a szüleim kontrollálni fognak. De nem, ők segíteni akartak. Az anorexiás figyelmeztetés nem érdekelte őket, ők azt látták, hogy "kivagyok". Hogy félek, fulladok és folyton sírok. Azt szerették volna, hogy jobban legyek, de az evési szokásaim és a rosszulléteim közti összefüggés számukra nem volt egyértelmű (számomra sem az), ezért inkább abban próbáltak segíteni, hogy jobban érezzem magam. Filmeket néztünk, beszélgettünk és örültek, hogy a rossz hangulatom ellenére jól csinálom az egyetemet, támogatták azt is, hogy eljárjak edzeni, ami egész életemben az egyedüli konstans siker-érzést adja nekem. Tudom, hogy a súlyom a legkevésbé érdekelte a szüleimet méghozzá azért,  mert bár soványabb voltam, mint valaha az életben, de kevésbé viselkedtem bezárkózva és ellenségesen, hiszen folyton nekik sírtam el a félelmeimet, tőlük kértem segítséget a pánikolás leküzdésében és én is annyira megijedtem magamtól és a testem látványától, hogy borzalmasan sokat és hatalmas biztonság érzést jelentett, amikor velem voltak a szüleim. Emlékszem, Anyu néha megfogta a kezem és kedvesen ezt mondta: hát hogy lehet ennyire picike baba kezed? Olyan jó neked, hogy ilyen picike vagy. Amióta nagydarab lettem, azóta időnként elszégyellem magam, amikor Anyu rám néz, hogy már nem vagyok az ő kis törékeny babája.

2012 augusztusában láttam utoljára a mérlegen 42-es számot, de a drasztikus 50 fölé hízás sokáig elmaradt, csak másfél évvel később, 2013 nyár végére feltornáztam csak fel magam masszív 50-53 kilóra, 2014 óta pedig 56 kiló környékén mozgok és nem egyszer mutatott a mérleg közel 60 kg-ot egy zabás nap végén.

 Most csak egy-két kilóval tartok lejjebb, egész másképp működik a testem, míg régen, amikor egy nap megettem közel 10 000 kalóriát, majd egy-két egészségesebb nap 3-4 kiló különbséget hozott.  Ma már egy binge nagy ritkán jelent egy táblányi csokit, már nem eszem magam mozdulni nem tudó "szuszogósra", mégis, a mérleg olyan lassan mozog, mint soha. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy 1-2 éve még a "bűnös" és "bűntelen" napjaim teljesen elváltak egymástól, bizonyos ételeket a bűntelen napokból teljesen kizártam, olyankor nem ettem soha édességet, sajtot, kenyeret, kis mennyiségben sem, ez ma már nem ennyire fekete-fehér. Már nem vagyok ilyen szigorú magammal, már sokkal kevesebb dolgot zárok ki, nincsenek u.n. tiszta napjaim amikor csak minimálisan hízlaló dolgokat eszem, így a bűnös és a bűntelen napjaim csak a mérték tekintetében különböznek egymástól.  De azért a legutóbbi nyaralásom óta (másfél hét telt el, hogy hazajöttem) a cukrot és a kenyérféléket jelentősen visszafogtam, utóbbit szinte kifogástalanul, előbbivel azonban rendesen meggyűlik a bajom, hiszen a legdurvább függője vagyok az édességnek és minden nap lecsúszik valami.  Jó lenne figyelni a kalóriákat és megállni egy ponton, de ennyire még/már nem vagyok erős, ezért egyelőre csak próbálok egészségesebben és okosabban enni, pl ahogy alábbi kép is mutatja, Anyu bazsalikomos-fokhagymás tésztájából csak féltányérnyit ettem, és inkább főztem magamnak egy nagy adag zöldséget (babos-kápiapaprikás-répás-paradicsomos lecsószerűség). Előtte és utána alma, füge, light túró, lenmag, meggy, barack, körte. Így eszem mostanában.
Ma reggel: 53,8