Breaking

Hogy mi az oka annak, hogy három nap nonstop binge után majd kiugrom a bőrömből örömömben?
Jövő utáni héten pszichiáter.
Nem, nem én hívtam fel. A szüleim.

Igen, a szüleim. Akik hallani sem akartak arról, hogy egy vad idegennek kitálaljam az életünk titkait és akik a pszichológiát áltudománynak tartják. A szüleim, akik kinevetik az összes pszichológust, és az összes embert, akik pszichológushoz, vagy pszichiáterhez járnak. A szüleim, akik ezt akarták a legkevésbé, egyszer csak belátták, hogy ez egy betegség, és ha nem tudom kihozni magamat belőle, akkor segítség kell.  Félreteszik az elveiket miattam.

Történt ugyanis, hogy kitálaltam (szinte) mindent (a hashajtózással minek rémisszem meg őket, hiszen annak már mióta vége). És amikor mentőt hívtunk, akkor is előtte rengeteget ettél?
Igen Anyu, de akkor lenyakaltam egy üvegnyi hashajtót is rá. Nem, ezt nem mondhattam el. Igen, akkor is több táblányi csokit és sok minden mást is ettem.

Meglepett, hogy mennyire csodálkoznak, szinte el se hitték: Hogy fér beléd ennyi étel? Hogy-hogy nem vagy kövér? Meghökkentettem őket, picit meg is ijesztettem Anyut. Tönkreteszed a májad. Cukorbeteg leszel. Azonnal hagyd abba, ne csinálj soha többet ilyet.
Értik is, meg nem is. Hasonló függőségnek látják ezt, mint az alkoholizmust: egy fajta "csokizmus"-nak, és ebben van is igazság. De rengeteg dolgot nem értenek meg belőle, hiszen nem mondhatok el mindent- nem csak a soványság iránti eszeveszett vágyammal nem akarom megijeszteni őket, hanem a bulimiám történetében szép számmal akadnak olyan epizódok, amelyeket már annyira szégyellek, annyira állatiasnak tartom, hogy félek, hogy megundorodnának tőlem. Hogy csak a sajnálat és a segíteni akarás maradna bennük, de elvesztem a szeretetüket és a kötődésüket, mert annyira taszítónak találják az elbeszéléseimet. És rengeteg dolgot tapasztalat nélkül nem is lehet átérezni. Nem fogják megérteni, hogy miért tömöm magam rosszullétig, ha tudom, hogy veszélyes - nem fogják megérteni, mert nem ismerik azt az érzést, amikor elsötétül az agy, és nem léteznek érvek, nem léteznek gondolatok, csak az evés. Nem fogják megérteni, mert ők nincsenek benne.
Éreztem, hogy Anyu haragszik egy picit. Mindig első helyen utálták a szüleim a pazarlást - és a bulimia bizony pazarlás: kidobod az ételt, kidobod a pénzed. Kidobod az életed. Hitetlenkedve fogadták, hogy egyik barátnőm se tud erről. De hát semmit nem szégyellek ennyire, hogy mondanám el bárkinek is. 

Ne vigyél magaddal pénzt kislányom.
Anyu,ha tudnád mióta próbálkozom evvel. De hát itthon is be tudok zabálni.
És pont akkor süllyedek a legmélyebbre, amikor ilyen helyzetben vagyok, hogy pénz nélkül kell elintéznem a zabászatot (szégyenletes amiket művelek és nem részletezném, de azért azt leszögezem Kedves Olvasó, hogy nem, soha nem lopnék.)

Tele vagyok várakozással és félelemmel. Hogy mi lesz, ha azt mondja az orvos, hogy a  megoldás csak hízással létezik. Hogy mi lesz, ha nem fog megérteni. Mi lesz, ha csak egyszerűen továbbküld. Mi lesz, ha az egészet fölöslegesnek érzem majd. De közben szörnyen izgulok és alig várom, hogy mindent elmondhassak neki. Hogy mondjon végre valaki valamit, ami segíthet, amibe belekapaszkodhatok.

Nem én kértem, hogy hívják fel. Sőt, amikor először megtudtam, azonnal visszakoztam, hogy adjunk még egy esélyt az akaraterőmnek. Nagyon bízom benne, hogy jó döntés volt, ahogy alakult és nem fogom megbánni, hogy most már nem csak én és Ti tudtok erről az egészről.

Csak hadd legyek (újra) sovány, ezt hagyjátok meg nekem. Félek és fáradt vagyok.

Nagyon köszönöm Anyu és Apu, nélkületek már nem lennék. Rettenetesen hálás vagyok és utálom, hogy nem lehetek olyan, amilyennek szeretnétek engem. Most ezen legyünk túl, és megpróbálok megjavulni.