Mi lesz már?!

Nem lépek rá a mérlegre, amíg nem látom a testemen, hogy elértem azt a súlyt, amitől nem rohanok sírva zabálni. Majd ha horpadt hassal ébredek és a sípcsontom hegyesen kitüremkedik, a bordáim pedig teljesen átláthatóak a vékony bőrréteg alatt, akkor majd méreckedem. Addig minek. Puha plöttyedt lógmányok leptek el mindenhol. Pedig az elmúlt héten a bingéim (amelyekhez volt szerencsém majd minden másnap) nem  a "nagyon rosszullétig"-fokozatot érték el, hanem csak a "kicsit rosszullétiget" - így aztán hatalmasat csodálkoztam tegnap reggel, hogy jé, még mindig nem fogytam egy grammot se.

Szóval ma úgy döntöttem, edzés és iskola helyett inkább wc-re rohangászom és türelmetlenül várom, hogy lehetőleg egyben kidobja a testem a reggeli 2 tábla csokit és a többit. Hát nem jött össze, helyette folyik a barna víz (már bocsánat) és alig állok a lábamon a gyengeségtől.

Egy masszív kerek turhagombóc lettem. A szüleim a látványomtól-meghatottan állandóan fotóznak. És utána mutogatják nekem, hogy nézd milyen szép izmos vagy, olyan jól nézel ki végre .
Anyu nem vagyok izmos, hanem hájas.

Délutántól nem enni, visszatartani a zsírosat, a cukrot és a lisztet, minél több zöldség, minél kevesebb gyümölcs,de inkább rengeteg gyümölcs, mint csokoládé - most ez a fő.
Legközelebb jövő szerdán mérek.

Amúgy, tényleg nem okoz kielégülést a zaba, sőt, egy pillanatnyi kellemes érzést sem ad - ezt túlzás nélkül állítom. Nem tudom élvezni semelyik fázisban sem: már az első kocka csoki majszolása közben elfog a félelem, hogy rosszul leszek. Hevesen ver a szívem, kétségbeesettem mérem a pulzusom és kínoz a bűntudat - persze ezeknek a jeleknek visszatartó erejük nincs, csak zabálok tovább, ó, meg se állok 2-3 tábla előtt. Éjjel ilyenkor kettőig nem alszom el, és alvás helyett csak izzadva forgolódom és szenvedek a légszomjtól. Nem értem minek csinálom.
Annyira szégyellem, hogy nekem ez a betegség "jutott". Mennyivel szebben hangzik, hogy "mandulagyulladás". Vagy, hogy "anorexia". Bulimia, kényszerevés, falásrohamok.. na mi jut eszedbe róla? Azok a 150 kilós lányok a mekiben! Nem akarok olyan lenni, de sajnos még az se kizárt, hiszen csak azon az egyen múlik, hogy mikor vesztem el végleg az akaraterőmet.

Nem akarok veszteni. Vissza akarom kapni a soványságomat és ehhez el kell fogadnom, hogy állandóan éhes vagyok és leszek. Viszont vigasztaljon az, hogy ha folyton zabálnék - ez akkor sem csillapodna. Evvel meg kell tanulnom együttélni, meg kell tanulnom az éhséget "elhessegetni", meg kell értenem, hogy ez már az életem része, nem fogok tőle megszabadulni.
Vannak paralimpikonok, akik végtaghiányosan születtek (vagy rosszabb esetben valamilyen baleset következtében lettek azok), és olyan szinten felülkerekedtek ezen a testi rendellenességen, hogy olimpiát nyertek. Igenis sok példát találhatunk, akik azt mutatják, hogy bizonyos betegségekkel/rendellenességekkel együtt lehet élni és legfőképp: le lehet győzni. Még nem ért véget a 2012-es londoni Nyári Paralimpiai Játékok. Minden induló egy hős, minden versenyző mintául szolgálhat azoknak is, akik  képtelenek letenni a csokit. És mielőtt összehasonlítanánk a küzdelmeinket egy paralimpikonéval, azért a nagy önsajnálat közepette ne felejtsük el, hogy hol van a mi próbánk az övékhez képest. Mert hogy sehol - nekünk nem kell maratoni távokat lefutnunk fél lábbal, csupán epresmilka helyett az almához nyúlni. Komolyan ezen sírok ennyit? Komolyan ez megy ilyen nehezen?