Ez minden

Féltem, de most nem voltam egyedül. Anyu végig fogta a kezem.

Ott ült az ágyam szélén este 10-től hajnali 5-ig. Szorítottam a kezét miközben fetrengtem a görcsben, a fájdalomban, sírtam, féltem és reszkettem. Csak néha engedtem el, amikor kellett rohannom a wc-re. Könyörögtem, hogy csináljon valamit, hogy jobban legyek. Tudta, hogy vége lesz, és biztatott.

Ne félj, ki fog jönni mind és jobban leszel.

Nem, nem hashajtóztam. Jó, hát binge, na az volt. És zaba közben jól el is terveztem, hogy másnap éhgyomorra lenyakalok egy üveg csodavizet. Ahogy a fenti pár sor mutatja - végül nem volt szükségem rá.

Nem aludtam, helyette vártam a reggelt, hogy megsüssem a sütim. Forgolódtam és izzadtam. Két óránként felébredtem és lestem az órát, hogy még mennyit kell kibírnom fekve.

Hat napig néztem, ahogy a család folyamatosan eszi a finomságokat. Hat napig nem ettem szénhidrátot. Hat napig nem ettem 4 után. Vége, nem bírtam tovább és elterveztem hogy másnap a reggeli kávémhoz csinálok egy nagy adaggal. És csak én eszem meg. Csokis lesz és alaposan meglocsolom málnalekvárral.

Már fél hétkor talpon voltam. Vártam, hogy a szüleim elhúzzanak és elővegyem a habverőt, azonban valamiért elmúlt az a lelkesedés, amit éjjel éreztem. Hányingerem volt és semmi étvágyam. Nagyon mérges lettem emiatt. Biztos a fáradtságtól- gondoltam.

Elmentek. Figyeltem magam, vajon nekiláthatok-e a kutyulásnak a konyhában, vajon meg bírnám-e enni. Nem. Talán még várok. Esetleg valami kis sós beindítaná az édesség vágyamat -és ismerjük a mondást, evés közben jön meg igazán az étvágy. Nem tűnhetett el, két napja motoszkál bennem, két napja várom, hogy megsüssem.

Két szelet sokmagos kenyér, pár kanál light sajtkrém, olíva, zöldség.  Finom volt - elég volt. Nem kívántam többet. Nem lehet, hogy ennyi elég volt. Tudom, hogy vágyom arra a süteményre.

Elkészült. Gyönyörű lett. Gőzölgő, csokoládés. Habzsoltam. Faltam. Pillanatok alatt eltűnt. Szinte meg se éreztem. Fúj, ez nagyon sok volt. Belegondoltam, hogy hány kanál lisztet és olajat tettem bele, és legszívesebben kihánytam volna az egészet. Ez nagyon zsíros volt. Kell rá valami sós.

Így kezdődött, majd kis pihenés után kezdetét vette az ünnepi családi mulatság, igazi habzsi-dőzsi, mi szem szájnak ingere.

Már este 6-kor feküdtem az ágyban, alig bírtam megmozdulni. Hallgattam a szuszogásomat a lélegezni is alig hagyó kitömött testemtől és vártam, hogy elmúljon a hányinger. Nem múlt el.

Anyu, amíg nem voltatok itthon, megsütöttem azt a sütit. 

Jó, de alig ettél az ebédnél, nem értem mitől vagy ilyen rosszul.

Á, azért ettem sokat.

Több, mint 11 órán át tartó végtelen szenvedés, de Anyunak igaza lett - kijött és elmúlt. Reggel persze az első dolgom mi más lehetett, mint mérlegre állni: boldog lettem és tele tervekkel. Lehúztam a pirítóst a wc-n. Reszeltrépa, alma, körte - ezek még igen, de pirítóst azt köszönöm szépen nem. Akkorsem, ha ez a két szeletke századannyira sem hízlal, mint az az óriási süti, amit tegnap reggel magambatömtem. Mert tegnap 'olyan nap' volt, mától viszont vissza a régi kerékvágásba.

...Régi? Hiszen pár éve még ettem, mint egy boldog kismalac, a súlyomra soha nem gondolva. Az osztálytársaim a szalagavatóra készülve diétába kezdtek, én azt gondoltam magamban, milyen jó, hogy nekem nincs szükségem rá.

50 kiló voltam. 50 boldog kiló. Soványnak számítottam, nem lógott rajtam sehol semmi háj, de nőisesen kerek volt mindenem. Sosem nézegettem magam hosszasan a tükörben: ki voltam békülve a külsőmmel és nem érdekeltek különösebben az apró részletek. Jártam egy fiúval, majdnem minden este pizzáztunk. Sokat ettem, már akkor is szerettem jóllakni, és utáltam, amikor elejtett egy olyan megjegyzést, hogy "már mind meg is etted?", vagy, hogy "jé, nem gondoltam volna, hogy ez mind belédfér". Nem vettem magamra ezeket, mert nem akartam neki megfelelni - bár az már elég rosszul esett, amikor egyszer a fenekemet lepuhányozta, még ha igaz is volt. Szakítottam vele- persze nem ezek miatt.

Ezután véget értek az esti pizzák, és evvel együtt magától lement pár kiló. Picit törékenyebb lettem, de messze nem betegesen sovány. Megtetszett a vékonyság, és azt a szabályt találtam ki, hogy a családi ebédeknél degeszre tömhetem magam, de utána aznap már nem eszem semmit. Az átlag hétköznapokon nem változtattam, egy hosszú nap után a suliból hazaérve este bátran megvacsiztam - nem akartam nagyon fogyni, csak tartani, ami magától is lement.

Csakhogy jöttek azok a kiütések. Szépen lassan ellepték a fejemet és nem tudtam tőlük megszabadulni. Kis gennyes hólyagok, napról-napra jöttek-mentek, minden ébredés után egyből rohantam a tükörhöz, hogy vajon most épp hol jött elő és egy idő után már csak jöttek - az arcom háromnegyedét megszerezték. Rogyionnak hívtam magam. Majd ahogy az lenni szokott- córeszre újabb és újabb córesz: hetente kiújuló herpesz, mandulagyulladás és egy csúnya szembetegség. Minden este sírtam és állandóan féltem, hogy még mi várhat rám. Nem fogyóztam, bátran ettem ami jólesett, de a szervezetem annyira legyengült, hogy lassan, de folyamatosan fogyogattam.

Jópár hónap eltelt orvosokhoz rohangálással, majd a mandulám kikapásával szinte minden panaszom elmúlt. A szemem másnap rendbejött (utólag kiderült a folyamatosan gyulladásban levő mandula felfertőzte mindkét szemgolyómat), a herpesz ritkult, de az arcomon a pöttyök nem akartak csillapodni, sőt.

Szerencsére kiderült, mi okozza őket: allergiás vagyok, mégpedig egy olyan anyagra, ami szinte minden illatosabb dologban megtalálható: számtalan gyümölcsben, érett sajtokban, fűszerekben, aromákban, stb, (végtelen hosszú a lista).  

A legjobb az lenne, ha kenyéren és vízen kívül mást nem enne az elkövetkezendő fél évben - mondta az orvos, és nem viccelt.

Így kezdődött életem első szigorú diétája. Nem okozott gondot letennem a csokit, nem töltött el szomorúsággal, hogy nem mehettem be a mekibe többet, nem érdekelt, hogy nem ehetek meg egy narancsot, vagy nem ihatok egy gyümölcsjoghurtot, mert mindennél jobban vágytam arra, hogy visszakapjam a szép arcbőrömet. Nem túlzok: fél éven keresztül rizsen, rozskenyéren, tojáson, sovány túrón, csirkemellen, répán, banánon és almán éltem. Nem volt bűnösebb nap, nem csúszott soha le egy szem ropi, vagy egy korty kóla. Reggelire sok-sok rozskenyér, ebédre rizs csirkével, vacsorára rizs tojással. Közte megállás nélkül alma, banán és répa- édesség gyanánt. Sőt, olyanra is emlékszem, hogy annyira hiányzott a csoki, hogy már suliba indulás előtt, reggel 6-kor megettem hat(!) banánt.  A két tükörtojásra és négy vastag szelet rozskenyérre. Nem tartottam mértéket, de nem híztam, sőt, fogytam. Mert - bár igaz, hogy sokat ettem- de nem zsíros dolgokat (én legalábbis evvel magyarázom).

Erős voltam, elmúltak a kiütések, visszakaptam az arcomat és a boldogságomat. Jött egy gyönyörű nyár két évvel ezelőtt, 44 kilósan és kifogástalan arcbőrrel. Mindenki soványozott, és borzalmasan élveztem. Nem koplaltam, örültem annak, ha egy társaságban én voltam a legsoványabb, de még azt gondoltam, hogy akármennyi rizst, almát vagy banánt megehetek egy nap, ezektől nem lehetek kövér. Közben az arcom annyira tünetmentes lett, hogy a diétára picit kevésbé figyeltem oda, és időnként megettem egy csomag korpovitot egy üveg baracklekvárral, de azt azért eléggé sikerült mellőznöm a tiltólistán szereplő allergén anyagokat tartalmazó ételeket. Borzalmasan kiéheztem az ízekre és ősztől vissza is csúszott egy-két kiló, Karácsony után 46 voltam. Na ez már zavart, hiányzott a 44.

Vissza akartam fogyni, de ebben az új "diétámban" már nem szerepelt a banán. Almából se kell napi tíz. Kenyérből jobb minél kevesebb. Tavaszra csont és bőr lettem, a mérleg 42,5-43 között imbolygott. Anyu egyszer meglátott, amikor épp letolt gatyával jöttem ki a wc-ről és elborzadt a látványtól. Ráállított a mérlegre. Onnantól kezdetét vette a folyamatos küzdelem, állandóan ellenőriztek, hogy miből menyit ettem, én pedig egyre mélyebben belekerültem: kidobtam, vagy hajléktalannak adtam az uzsonnámat. Eljátszottam, hogy reggeliztem. Morzsákat hagytam az asztalon. Elkentem egy tányéron egykis lekvárt, hogy úgy tűnjön, mintha ettem volna belőle. Belekavartam a nekem szánt light krémtúróba a spejzban, hogy felbontottnak tűnjön. Ha megéheztem a városban, alma helyett néha paradicsomot, vagy paprikát vettem, közben Anyuéknak péksütikről számoltam be.

Tavaly nyárig bírtam, majd elbuktam. Az allergiámra kiszabott diéta miatt majdnem egy évet eltöltöttem ízek nélkül - és ezt okolom elsősorban, hogy belekerültem a falásrohamokba. Szörnyen kiéheztem a finomságokra, ráadásul a bőröm annyira meggyógyult, hogy már arra se kellett vigyáznom. Egyszerűen nem bírtam tovább. Finom tud lenni az olíván párolt rizs natúr csirkemellel, vagy a lekvárral megkent korpovit, de amikor újra beleharaptam egy sajtburgerbe... Vagy csak elrágcsálni egy teljes év kihagyás után egy sajtospigácsát. És a csokikról már ne is beszéljünk. Olyan élmény volt ezeket az ételeket újra megízlelni, hogy nem tudtam leállni és betelni velük. Zabáltam és zabáltam:  tavaly őszre felszedtem magam 54 kilóig. Ehhez a tíz kilónyi különbséghez három hónap se kellett.

Hogy mekkora egy dagadt disznóvá ettem magam, arra akkor eszméltem fel először, amikor ősszel em fértem bele egyik nadrágomba sem. Ruganyos leggingsekben jártam és kétségbe voltam esve, folyton fogyni akartam, de folyton binge lett belőle. Október végére összehoztam a 48-at, amit úgy értem el, hogy nagy nehezen egy idő után már képes voltam nem venni magamnak édességet az utcán (eleinte müzliszelettel váltottam ki). De azért zabáltam orrba-szájba, két napig "koplaltam", három napig ettem. Jött a Karácsony, és az egészet végigzabáltam. A szilvesztert dettó. Az újév első reggelét hashajtóval kezdtem és január végére sikerült lemennem 46-ra. De a szervezetem nem bírta egy idő után: egyik este 5-6 tábla csokira és 4-5 péksütire "kissé" túladagoltam a "csodabogyókat" és mentőautó jött értem. Másnap (szerencsére már otthon) tanulva a történtekből kidobtam az összes hashajtót és minden erőmmel elkezdtem nélkülük fogyni. Bingék persze voltak, minden héten, de nem szerepelt a listán már soha 5-6 tábla csoki. Inkább 7-8 szelet kenyér, fél kiló light túró, lekvár. Egyszerűen nem mertem ennél durvábbat, nem akartam rosszul lenni. Féltem a rosszulléttől. Annyira, hogy egy idő után már nem csak a rosszulléttől, hanem magától az evéstől is féltem. Sajnos nem tudom hogy törént. Bárcsak tudnám, bárcsak újra félnék az evéstől. Eleinte az se volt számomra világos, hogy egyszerűen szorongásnak hívják amit érzek. Állandóan féltem, például, hogy összeesem. Hevesen vert a szívem és szédelegtem, és ettől volt, hogy nem bírtam elindulni az egyetemre, máskor pedig hazajönni onnan. Egyszer megkértem egy barátnőmet, hogy "tegyen fel" a villamosra, nem mertem elmenni odáig. Folyton felhívtam a szüleimet, hogy jöjjenek értem. Elmentünk a háziorvosomhoz, alaposan kivizsgált, majd komolyan közölte, hogy makk egészséges vagyok, csupán pánikbeteg. Nem bagatellizálta el, nem nevetett ki, nem mondta, hogy mit lopom az idejét a képzelt szívbetegségeimmel. Azt mondta, meg kell tanulnom relaxációs technikákat, megnyugtatnom magam és ajánlott könyveket is ehhez és biztatott, hogy egyek sokat, kalácsot mézzel, hízzak, minimum 50 kilóra, és akkor erősebbnek fogom érezni majd magam a bőrömben. Borzalmasan hálás vagyok neki ezért, hiszen avval, hogy meg tudtam, hogy az egészségem teljesen rendben, már könnyű volt megálljt parancsolnom a pánikrohamaimnak és pár hét alatt egy kis odafigyeléssel teljesen (?) le tudtam győzni. Az egyetlen dolog, ami miatt azóta is kerülöm a háziorvosi rendelőt olyankor is, ha napokon át tartó felfázás is gyötör, az, hogy felhívta a szüleim figyelmét arra, hogy anorexiás lehetek. 43 kiló voltam akkor - most ennél egy kilóval több.

A pánikbetegség legyőzése után, a tudat, hogy egészséges vagyok, a fogyásban is előrevitt, valamiért továbbra is sokszor féltem az ételtől, vagy talán csak a hízástól. Márciusban és az áprilisban 41-42 kiló között ingadoztam. (Azótase)

Már délután kettő volt és aznap még egy falatot nem ettem, éreztem, hogy alacsony a vérnyomásom és elővettem a suliban egy almát. Majdnem másfél óráig rágcsáltam. Minden nyelés nehezen ment.

Néha már etettem magam, szándékosan. Porcukorral leszórt sütit vettem uzsonnának, mert féltem, hogy kevés az a 41 kiló, nem akartam elájulni sem a gyengeségtől. Mégis, amikor a mérleg 42,5-et mutatott, azt már soknak éreztem.

Sajnos vége lett. Most újra toporgok a binge-ködben, de legalább még nem 54 kilósan. Nem akarom megvárni, még egyszer nem történhet meg. Erős leszek és idén ősszel minden nadrágomba kényelmesen bele fogok férni. Mert van akaraterőm.